Az ellopott Tisza
(A Tisza színeváltozásáról...)
Valamikor a legmagyarabb folyónak is mondták, mert a honfoglalástól, a történelmi Magyarországból eredt és oda is torkollott. De ellopták 105 éve, június 4-én, amikor a trianoni békediktátumot ránk erőltették. Azóta több országon keresztül folyik. Tisza a Duna leghosszabb mellékfolyója Ukrajna, Románia, Magyarország, Szlovákia és Szerbia területén. A máramarosi havasokból ered, 962 kilométer hosszú, 157 000 négyzetkilométeres vízgyűjtő területű folyó az Északkeleti-Kárpátokban, a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza egyesüléséből születik. A Magyarországra Tiszabecsnél belépő Tisza 597 kilométer hosszan folyik hazánkban, majd Szeged Gyálarét nevű területén lép át Szerbiába. Titelnél, vízgyűjtő területének legmélyebb pontján, 70 méteres tengerszint feletti magasságban torkollik a Dunába.
Ez a közös Tisza sok gondot is okoz. Szomszédaink nem úgy szeretik, becsülik, félik, mint Petőfi Sándor, aki megszemélyesíti a folyót, élőlényként kezeli. Kezdetben simogatóan írt a folyóról, A Tisza versében:
Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál/ Ott, hol a kis Túr siet beléje/, Mint a gyermek anyja kebelére.A folyó oly símán, oly szelíden/ Ballagott le parttalan medrében,/ Nem akarta, hogy a nap sugára/ Megbotoljék habjai fodrába."
Szeretett folyónkat a Tiszát azonban nemcsak szeretik, hanem folyamatosan bántják. Éppen huszonöt éve, kétezerben zúdult le a tiszai cianidszennyezés a román nagybányai Aurul bányavállalat létesítményéből. A 100 ezer m³ cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz a Lápos folyóba került, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába. A halálosan mérgező hatású anyag koncentrációja 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket, így hatalmas pusztítást végzett az élővilágban, a halak százezer számban pusztultak el. A legsúlyosabb károk a Tisza élővilágában keletkeztek, százával mentek tönkre vendéglők, vállalkozók. A csernobili atomerőmű-baleset katasztrófához hasonlóan csernobili nagyságú környezeti katasztrófának is nevezték. Ezentúl nemzeti folyónkat, a szőke Tiszát évtizedek óta szennyezik a Romániából, az Ukrajnából érkező műanyag hegyek, egyéb hulladékok, mérgező anyagok. Ez történik, amikor valami közös lesz. Közös lónak túros a háta, aztán a szenny csak zúduljon a magyarokra. Majd a magyarok rendbe teszik a folyót – mondják. Holott Széchenyi István és Vásárhelyi Pál a Tisza szabályozásával több száz évre gondoltak előre. Bár harminckilenc százalékkal rövidebb lett a folyó, a sok kanyart levágták, kevesebb lett az árvíz, de az élővilágnak, az embereknek nyugodtabb, gazdagabb lett az életük.
A szeretett Tisza számunkra a hazát, az otthont, a nyugalmat, a békét, a természetet, a múltat és jövőt, egyáltalán a túlélést jelenti. Petőfin kívül számtalan költőnk, népdalunk örökítette meg a Tiszát. A Szegedi Tanárképző Főiskolán egykori orosz tanárom, Szurmay Ernő vette a fáradtságot, hogy összegyűjtse a Jászkunság folyóiratban 1955-ben, hogy hány és hány magyar költő borult le a Tisza nagysága, a Tiszatáj előtt.
Se szeri, se száma azoknak a népdaloknak, amelyekben az érzelem kifejtését elindító természeti kép a Tiszával kapcsolatos. Természetes, hogy az Alföldön termett népdalok jelentős részében ott csillog, ott vibrál valamilyen formában kedves folyójának, az Alföld széles térségein végigkanyargó Tiszának szőke vize is. Az „Általmennék én a Tiszán ladikon…”, a „Márványkőből, márványkőből van a Tisza feneke ..., a „Tisza partján jegenyefa virágzik...", a „Tisza szélén elaludtam..., „a Tiszán innen, Dunántúl”, a „Szőke vize a Tiszának…” szelíd merengése hallatszik ki ezekből a népdalokból. De a szülőföld szeretetét, a honvágyat érezni ki a szabolcsi Tiszahátról Bécsbe sodródott Mária Terézia császári testőrtisztje, a magyar kultúra megteremtéséért küzdő Bessenyei György verséből, amikor osztrák ég alatt hajtva nyugovóra fejét, így sóhajtott fel:
„A Tiszának partján virradok meg egyszer, Hol ifjú éltemben "jártam sokezerszer.”
Majd A Tiszának reggeli gyönyörűsége költeményének végén ezt vallja:
„Ilyen az hely, ahol életre születtem, S a nagy természetnek férfi tagja lettem.”
Egy magyar embernek a Tisza élő személy. Már említettem Petőfi Sándor A Tisza versét, amelyet újra és újra megszemélyesít, s a szelid Tiszából mi lett?
...jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,/ S tengert láttam, a hogy kitekinték./ Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot,/ El akarta nyelni a világot!”
A reformkor másik nagy költőtárs, Vörösmarty Mihály a szilaj, medréből haragosan kilépő Tiszát személyesíti meg „Eger" c. eposzában. Az Eger vára ellen törő török sereg könnyűszerrel hatalmába keríti az idegen zsoldosok által hűtlenül elhagyott szolnoki várat, s a könnyű diadal után tábort ver ott, hol
Szolnok alatt magasan foly együtt a Zagyva Tiszával...”
De a legmagyarabb folyó elkeseredve azon, hogy „Dőledező véres falakat hömpölyget alá, bús Tűköre a várnak...", – nem tudja tovább tétlenül nézni, hogyan gyalázzák meg a hazai földet a magyart pusztító török hadak. Ezért „... mikor a Tisza Zagyvához közelíte, s az eldőlt Szolnokot ott látá, s alvó törökökre ragyogni A szomorú holdat, háborgani kezde magában, S lassú moraj hangján társához szóla imigyen:
Hát ezek itt e gyilkos orok, s hitszegve vitézlők, Nyugtokat itt leljék-e közel szép partokon alván?. - Jer! ha nem ölhetjük, legalább pusztítsuk el innen, Hogy soha partunkon békével alunni ne merjen Eb török és lovait vizeinkből félve itassa. – Szóla, s legott nagy hullámok fordultak öléből...,"
S a két folyó együttes erővel megszalasztja, szétzilálja a győzelemittas álmából riadó török sereget. A hősköltemény a magyar reformkor megindulásának második évében, 1827-ben jelent meg. Tehát egyre jobban kiderül, hogy a Tisza eleink számára is egy szent folyó, történelmünk része volt. A Magyar Alföld fogalmába persze beletartoznak a kis Tisza menti falvak, vagy a partján emelkedő soktornyas városok, a folyó hátán hosszúlábú pókokként keresztbefutó hidak, a szegélyerdők, a parti kukoricások. De nem kevésbbé beletartozik a Magyar Alföld fogalmába az a Máramarosból alákanyargó, egyszer homokszürke, másszor haragoszöld, olykor halványkék vagy hirtelenszőke folyam, amelynek nevét az alföldi gyermek a legelső s legkedvesebb szavak között tanulja meg: a Tisza. Így látja ezt Szolnok szülötte, Verseghy Ferenc is, akinek lelkében sem a délvidéki katonai táborok hagymázas levegője, sem a várbörtönök nyirkos odúi (Martinovics per egyik elítéltje)nem tudták elhalványítani az ember szívéhez legközelebb álló, mindenki számára egyetlen vidéknek: a szülőföldnek képét. Fogságból szabadulása után 1805-ben ódái zengésű sorokban emlékezik meg szülővárosáról, Szolnokról:
Hirdessék egyebek más várasit ősi Hazánknak..., Itt hempelyeg enyves iszapjánna' Tiszavíz; itt omlik ölébeZagyvánk. Egybevegyűltt vizeinn a szőke folyónaka' szép híd: a Szandai dombigkét sor fűzfa között izmos töltések; utánnokszőllők a' Varsányi határig.Legmagosabb partyánn a' víznek. látszik az egyház,a' sótár s a' hajdani földvár.Minden egyéb tájánn dúzs rétek, barna barázdák, zöld legelők elegyítve tenyésznek."
A felvilágosodás költője, Verseghy a költőisége mellett a pontosság jellemez, a mondanivalót is, amelyből a táj részletes ismerete és szeretete árad, hogy befejezésében hangot kapjon a nemzeti büszkeség amiatt, hogy szülőföldjének folyója tanúja és részese az ezeréves magyar múltnak.
S lehet-e erősebb, helyhez kötődőbb kapocs annál, ha a hazavágyót még a szerelem is vonzza? Ezt érzi Kölcsey Ferenc is, kinek ősei szintén a Tisza ölelte szabolcsi homokban, Szatmárcsekén, a Csónakos temetőben nyugszanak.
Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett / S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr..."
Pestre kerülve Kölcseyben fel-felmerül a szülőföld képe, melyet elhagyott s a kedvesé, kit feledni nem tud a Honvágy és szerelem című versében:
Elhagytam partját a Tiszának,De visszavágyott kebelem,Bennem borongva hajnallánakVérző honvágy s bús szerelem;"
A költői lélek századokon átnyúló rokonsága kapcsolja e vershez s írójához is a Szeged városából tanárként a felvidéki hegyek közé elment Juhász Gyulát. „Tiszai tájak" c. ciklusában így ír:
Emlékek holdvilágos ablakán átNézem a messzi, áldott Tisza táját…Tiszai tájak, végtelen vidékek,Olyan testvér sorsommal a tiétek."
Ez a csöndes, egyszerű mesélő hang jellemzi szülővárosáról, Szegedről írt versét is. A tiszaparton ballagva „... míg megy a víz és az idő szalad", idézi azokat, kikről a síró habok mesélnek, s kiknek emlékét őrzi a Tisza menti nagyváros: Attila királyt, dús Ajtony vezért, Dugonics Andrást, Tömörkényt, Gárdonyit s Petőfi Zoltánt. S míg Juhász Gyula rájuk gondol, érzi
..., hogy az öreg Tisza felettAz örök élet csillaga remeg."
Arany János Bolond Istók c. elbeszélő költeményének első énekét 1850-ben, alig egy évvel Világos után írja. Az egész ének annak a lemondó, keserű hangulatnak a terméke, amely az elbukott szabadságharc után vesz erőt a lelkeken, s amelyből kilábolni egyik napról a másikra nem lehet. Az első ének egyik jelenetére szeretnék utalni. Erzsók asszony ott felejti az árokban, részeg álma színhelyén Istókot. A síró csecsemőt vándorcigányok találják meg, akik hamarosan
Sátort vérének egy domb oldalán,Honnan az út egy kis faluba jára,És szép kilátás nyílt a sik Tiszára."
A leírást a nyugovóra térő nap gyönyörű képével zárja Arany: „Majd a nap is leáldozék./ Haránt/ Fektette a fodor habú Tiszára..." Ilyen lehetett a költő hangulata 1850-ben.
A Tisza mindenkinek mást jelent. Szép Ernő a tiszapartból csupán egy siker nélkül halászgató halászembert lát meg.
KörülötteKút, kazal, fa alva állnak.Áll a nap fenn, áll a felhő,Nem jön fecske, nincs egy szellő,A víz nem látszik, hogy folyna,Isten mintha bóbiskolna.Talán el is felejtette,Hogy a Földet teremtetteA Tiszát is beletette,A halászt is leültette.
Ez a kis múl emlékezés is jelenti, hogy mit jelent a magyarság számára a Tisza. Radnóti Miklóst majdnem elfelejtettem, most nem a hazaszeretet egyik legnagyobb versét a Nem tudhatom... idézném, hanem a Pontos vers az alkonyatról:
Kilenc perccel nyolc óra múlt,kigyúlt a víz alatt a tűzés sűrübb lett a parti fűz,hogy az árnyék közé szorúlt.
Az este jő s a Tisza csak/ locsog a nagy tutajjal itt,/ mert úszni véle rest s akit/ figyelget: a bujdosó nap... (Így öregszik az alkonyat,/ estének is mondhatni már,/ feketén pillant a Tiszán/ s beleheli a partokat.)"
Idézett költőinknek és a magyarság döntő többségének több mint ezer éve ezt jelentette a Tisza folyó: a szabadságot, a történelmünk részét, az idő végtelenségét, a tiszteletet a Tisza iránt, amely olykor a Jót, a Mindenhatót megszemélyesitve, segitségünkre siet. Nem véletlenül írtam ilyen hosszan a Tisza iránti tiszteletről. Hiszen nemzeti jelképünket nemrégiben egyesek kisajátították, Magyarország szimbolumát, a nevét érdemtelenek ellopták, bemocskolták.
Kik azok, honnan jöttek, akik Magyarországot naponta elárulva, kiárusítva, gyűlöletet keltve fel merték venni szeretett Tiszánk nevét?
Ezzel megtévesztettek sok magyar embert, akik azt hiszik, hogy a nemzeti színű zászlót tartó tiszások, kezüket a szívükön tartó vezetőik valóban a hazájuk érdekében tesznek. Kik azok, akik játszanak az „árad a Tisza!" jelszóval, félelmet gerjesztve, bilincset, börtönt, vagyonelkobzást fenyegetve a velük nem tartóknak. Kik ők, akik belevinnék hazánkat a háborúba, beengednénk a milliónyi migránst szuverenításunkat feladva, átformálva gyermekeink egészséges gondolkodását az aberrációra? Kik ezek?
A nevük lehet, hogy magyar, de a szívük és lelkük nem az. Mint számtalanszor a történelem folyamán bárki fenyegetésére, a haza meggyalázására való kisérletre előbb-utóbb a Tisza válaszolni fog: őket elárasztja vizével, maga alá temeti. Nem kell játszani a Tisza névvel, a Tiszával!
S jöjjön két egykor élő személy. Még távolról sem közelíthetik meg erkölcsiségében, haza iránti rendíthetetlen elkötelezettségben a két Tiszát, Tisza Kálmánt és Tisza Istvánt. Az első világháború utolsó miniszterelnöke az életét áldozta a hazájáért. Hol vannak ezek? Ők nem a Tisza, nem a Tiszák. Ez a név már foglalt! Lehet példát venni a felelős miniszterelnöktől, Tisza Istvántól, aki 1914. január 13-án, a Nagy Háború előestéjén ezt mondta az Országgyűlésben:
Nem lehet magyar ember más állásponton, mint az egységes magyar politikai nemzet által alkotott nemzeti jellegű magyar állam elvi álláspontján. Ez az elvi alap felel meg a történelmi fejlődésnek, ez felel meg a magyar nemzet szerzett történelmi jogainak, de ez felel meg a tényleges erőviszonyoknak is: jogegyenlőség és a nemzetiségek kulturális jogai, a magyar-román érdekharmónia és az ezt elfedő félreértések: az erdélyi szászok példája, a kölcsönös bizalom helyreállítása... a kérdés hogy dől el, azt nem tudom, a siker nem tőlem függ. De bárhogy dőljön is el, én azzal a nyugodt öntudattal fogok visszatekinteni erre a törekvésemre, hogy a magyar nemzet érdekében fekvő okos és hasznos dolgot kísérlettem meg."
Ez volt tehát Tisza elvi és felelős álláspontja a magyar helyzetről. Tudjuk, hogy a gonosz erők belföldről és külföldről akkor is megfúrták a békét akaró államférfi, Tisza szándékát és belesodorták Magyarországot a háborúba. Az eredményt tudjuk: Károlyiak, Kun Bélák, Szamuelyk elárulták hazájukat és végül éhes szomszédaink, a nagyhatalmi érdekeket szolgálva darabokra szaggatták az országot.
Nem hasonló manapság ez a helyzet? Háború vagy béke, szuverenitás vagy gyarmatosítás, nem erről van szó?
A nevet ellopó, megbecstelenítő áltiszások minden áron a háborúba vinnék hazánkat és feladnák szuverenításunkat. Csak egy a bökkenő. A mai kornak is van egy felelős miniszterelnöke. Ő talán nem jár úgy, mint a Tisza István és Magyarország. Reménykedjünk, hogy egy többséggel rendelkező, egységesebb, érdekérvényesítő Magyarország ellent tud állni a hazánkat tönkretevő szándékoknak.
