Keserű méz – Lana Del Rey Honeymoon című albumáról

Talán voltak, akik elhitték, hogy sajtból van a Hold, de Lana Del Ray bebizonyította, hogy mézből készült, aminek következménye számos. Az egyik, hogy Melankólia ország királynője ennek örömére mindenkit meghívott egy bálba, sötét, art deco villájába.

PÁN - nullahategy

A vendéglistán volt Humphrey Bogart, Clark Gable, Monroe, Vivien Leigh, Rita Hayworth, és megjelent minden öngyilkos némafilmes színésznőcske szelleme is, akik sosem futottak be, de árnyalakjuk kivehető, ha rózsaszínű neonnal világítjuk be a teret.

A Honeymoon nem adja könnyen magát, az előzetes hírekkel ellentétben nincs visszafordulás a Born To Die irányába, az album dinamikája feloldódott egy metszett whiskys pohárban kitöltött Jack Danielsben, aminek a behulló holdfénytől olyan a színe, mint Lana Del Rey bőrének egy kimerítő napozás után. A lemez afféle filmzenés dreampop, 14 hosszúra exponált szelfi, 14 búbánatos dal. Kellemes, szerethető életképek, de nem biztos, hogy magaddal viszed egy utazásra, ha csak nem Los Angelesbe tartasz, hogy megfejtsd Hollywood miszticizmusát, az ötvenes évek szórakoztatóiparát belengő fekete mágiát. A zseniális Born To Die és a hozzá adott kísérőajándék, a Paradise Edition után úgy tűnt, hogy Lana az elmúlt tíz év legnagyobb női felfedezettje, az idén ősszel megjelent Térey János Legkisebb jégkorszakában és Darvasi László új Isten. Haza. Csal. című új novelláskötetében is feltűnik az alakja. Úgy tűnik, a kortárs magyar irodalom múzsája lett, annak ellenére, hogy az Ultraviolence című második album sokak számára felért egy karaktergyilkossággal.

Erről már eltűntek a slágerek, vontatott, kissé unalmas lett, ami azért is volt meglepő, mert szinte havi rendszerességgel kerültek fel a megosztó oldalakra a jobbnál jobb filmzenéi. Amikor felröppentek az első hírek a Honeymoonról, arról olvashattunk, hogy az isteni Lana visszatér a Born To Die-féle slágeresebb irányhoz. Ehhez képest az új dalok fátyolosabbak és álomszerűbbek az Ultraviolence-nél is. Kétségtelen, hogy ezúttal sincsenek minden vivő, rádióbarát slágerek, viszont olyan meghittek és súlyosak e mézédes siratóénekek, mint a nehéz bársonyfüggönyök, amik az art deco villájának ablakaira feszülnek. Az álomból szőtt anyagnak finom a tapintása, mégis szinte megfojtja a szobát, és olyan esszenciális melankóliát áraszt, amit utoljára popban a Portishead első lemezén hallottunk. Az első dal, a címadó Honeymoon énektémája megadja a noir filmzenés alaphangot, hogy aztán csak bámuljunk ki ezen a bizonyos ablakon, egy esőverte kertre. Ez a hangulat köszönő viszonyban sincs azokkal a tengerparti napfényes polaroid hatású fotókkal, amiket a művésznő posztol magáról a FB oldalára. Nehéz lenne egy-egy dalt kiemelni, mert slágerek nincsenek a lemezen, viszont egyenletesen magas a színvonala. Ha mindenképpen rá kéne mutatni egy-egy számra, akkor ott van a High By The Beach, ami talán leginkább visszaidézi a Born To Die hangulatát. Egyébként ebben a dalban a legmocskosabb a művésznő szája ("You could be a bad motherfucker").

Felkavaró a Music to Watch Boys To kísérteties a fuvolaszerű motívuma, és kulcsdal lehet még a God Knows I Tried is. Még egy T.S. Eliot verset (Burnt Norton) is elszaval a művésznő, mert ez is belefér, hogy aztán a lemez felérjen a másik csúcsára, a Salvatore című, részben olaszul énekelt dallal. A Honeymoon csalódás, de a kellemes fajtából, ugyanis benne volt a pakliban, hogy Lana Del Ray nem lesz képes arra, hogy megismételje a Born To Die zsenialitását, és a Honeymoon nem is közelítette meg a debütáló lemez színvonalát. Más lett, másképpen lett izgalmas ez a románc. Azt a súlytalanságot dokumentálja, amit csak a mézízű holdon élvezhetünk.

Lana Del Rey

Honeymoon

Universal

14 szám 65 perc