Himnuszok az éjszakához – A The Libertines Anthems For Doomed Youth című új lemezéről

‎ 061.hu 2015. december 2. 12:18

A rock and roll a jó időről és a jó helyről szól, nem feltétlenül a jó dalokról. A Libertines Anthems For Doomed Youth című visszatérő lemeze kellemes meglepetés, ha kellemesnek lehet nevezni az úttörő indulókat idéző bömbölő beatet, és meglepetés, ha meglepődünk azon, hogy van élet a rock and rollon túl, amit úgy hívnak popipar.

PZ – 061.hu

Szóval, kissé megkésve, de itt a Libertines új lemeze, ami 11 évvel követi a The Libertines című, 2004-ben publikált második albumukat. 2002-ben, amikor minden a The Strokes-ról, a Libertinesről, és az új rock and roll forradalomról szólt, valahogy könnyebben fogadtuk el a fakezű gitározást, a hamis éneket, azt, hogy a Peter Dohetry nem tudnak belépni, nem tudja tartani a ritmust, de ezen kívül mindent persze tud a rock and rollról, arról, hogy ebben a világban ugyanazon a művészbejárón keresztül visz a Mennyországba és a Pokolba is az út.

Szóval, tíz évvel korábban nagyot ütött volna ez a lemez, de most kb. olyan érzésünk van, mint amikor egy osztálytalálkozón a gimi legvagányabb csávója nem családi autóval, nem is Lamborginvel érkezik, hanem az 5-ös busszal, és olyan piaszaggal, mintha a télikabátjával törölték volna le a Bakegér kocsma alupultját. Pedig egész kellemes a nyitó Barbarians, és a második a Gunga Din is szerethető szerzemény, jó húzása van a csasztuskás Fame and Fortune-nek is, ami talán a lemez legjobb száma, és még van itt három-négy kellemesen koszos dalvázlat, szóval, meg lenne a tömege a cuccnak. Az album több, mint fele rendben lenne, mégis hiányérzetünk van.

Igen, húsz éves korban lehet bája annak, ha egy egyetemista részegen megy be egy előadásra reggel nyolckor, de ugyanez negyven körül már nem olyan vagány. Szóval, valamit kellett volna csinálni az elmúlt tíz évben. Mondjuk megtanulni gitározni, és a rock and roll démonai helyett más múzsákat is találni. Persze, ott van a címadó dalt inspiráló Wilfred Owen nevű angol költő, aki az első világháborúban halt meg, és ott van A dzsungel könyvét író Kipling is, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a Gunga Din című szám megszületésében, de a crackre, Jack Danielsre és gitárra hangszerelt dalok egyszerűen nem állnak jól negyven körüli arcoknak. Ettől függetlenül az Anthems For Doomed Youth remek rehab líra, amit másnaposságra írt fel a rock doki.