Koporsóra lyukat fúrni - ef Zámbó Istvánnal beszélgettünk

A legendás A.E. Bizottság, a ma is zakatoló ef Zámbó Happy Dead Band és a hazai avantgárd mozgalom rendszerváltás előtti bástyája, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapítója lassan fél évszázada óvja jelenlétével a hely szellemét, és ontja magából a műveket fáradhatatlanul afestők városában. ef Zámbó Istvánt A gyönyör visszhangja című új kiállításának apropóján csíptük el néhány kérdés erejéig.

MARKOVICS PÉTER - 061.hu

Életének sorsfordító időszaka volt, amikor fiatalon hat hónapot töltött vizsgálati fogságban, ebből három hónapot elmemegfigyelőben egy ártatlan performansz miatt. Hogyan élte meg ezeket a hónapokat a dadaista művész?
A csodálkozás és kíváncsiság keveredett bennem a természetes félelemmel. Önmagamtól eltelve és elterelve, húsz évesen radikális naivitással éltem át a velem történteket. Semmit nem tudtam semmiről és ösztönösen sem tulajdonítottam jelentőséget semminek. Amikor megtudtam, hogy FeLugossy Laca barátomat a kötelező katonaság helyett elmegyógyintézetbe zárták, Egy eszme zártosztályra vonulása címmel happeninget szerveztem Szentendre főterén, amit totális színházi előadásnak tartottam. Ezt azt jelentette, hogy szereplőnek tekintettem mindenkit, aki arra tévedt vagy valamilyen kapcsolatba került a megemlékező jelenléttel, így a rendőri intézkedés és a hat hónapig tartó vizsgálati fogság is részévé vált a performance-nak. Abban az időben fiatal dadaistaként természetes volt részemről ez a gesztus, mert minden tevékenységemet művészeti alkotásnak tekintettem.

Elgondolkodott már azon, hogy milyen irányt vett volna az élete, ha mindez meg sem történik?
Ezen még nem gondolkodtam, de az valószínű, hogy ha nem lett volna a múlt rendszer, a Vajda Lajos Stúdió sem jött volna létre.

Wahorn Andrást manapság már nehéz szóra bírni az A.E. Bizottságról, és úgy tűnik, feLugossy Lászlóval együtt ön is eltemette már ezt a korszakot. Pedig most, hogy elvileg már mindannyian megtanultak zenélni, talán lenne értelme újra összeállni egy kis örömmuzsikálásra.
Örülni bárminek az idő előrehaladtával, egyre nehezebb. Így az örömmuzsikálás a Bizottság zenekar esetében sem valószínű. A köztünk lévő mérhetetlen távolságok mostanra mérhetővé váltak, ezért nem tud inspiráció sem születni. Továbbra sem tanultunk meg zenélni. Wahorn András valóban a zenekar motorja volt, ő vívott gigászi küzdelmet a hivatalokkal és neki köszönhető az is, hogy külföldre is kijutottunk.

Nyilatkozta, hogy a Bizottság tagjai valójában nem lázadtak a rendszer ellen annak idején, egyszerűen csak a saját sorsukat, hangulatukat fogalmazták meg a maguk módján – miközben legendák keringtek a tökösségükről. Az egyik szerint három napra elfoglalták a szentendrei rendőrőrsöt. A rajongóik sokszor félreolvastak volna a sorok, gesztusok között?
A gyerekkori rendőrségi ügy kapcsán sokféle mendemonda született, de a mítoszt lerombolni nem nagy baj. Amikor szembesültünk a valósággal, általában megegyezésre törekedtünk a cél érdekében.

Ha már a legendák: néhányat a Miles Davis-sztori körül keringők közül már tisztázott. Például szó sincs arról, hogy a jazz atyaúristene kifestette volna a konyháját, amikor képvásárlási céllal meglátogatta szentendrei otthonában. Nemrég még tervezte, hogy apró részletekig megírja az adás-vétel és a festmények visszaszerzésének történetét.
A Miles Davis sztori életemnek különleges és hihetetlen ajándéka a Mindenhatótól. Ki gondolta volna, hogy minden idők legnagyobb jazz ikonjával - akinek 18 éves koromban először hallott zenéjére festettem a „Végtelen trombitaszó“ című képemet - harmincöt év múlva a konyhámban ücsörögve gulyáskrémes szendvicset falatozunk. De ez a történet egy kívülállónak talán nem nagy dolog, azonban az én életemben nagyon erős a sztori. Ezért biztos, hogy előbb–utóbb egy kis könyv formájában megjelentetem ezt az emlékemet.

A tisztelete jeléül ajándékozott Miskakancsó felhőkarcolóval című kompozíció gondolom nem vetett fel Davisben felesleges kérdéseket, a Sugárzó Koporsóvégű Önfényszopó Halott esetében viszont már felmerülhetett, hogy mi is látható a képen. Sikerült “képbe helyezni” a mestert?
Sajnos nem. Tolmács segítségével beszélgettünk, ami már ott elakadt, hogy vajon optimista tett-e a koporsóra lyukat fúrni?

Annak volt bármi értelme, hogy saját irányzatát, az edwinizmust egy gyerekkorában Edwinre keresztelt lótetűről nevezte el?
Semmiféle értelme nem volt.

Azért is kérdem, mert a Ferenczy Múzeumban látható újabb festményei korai gondolatkísérleteire is reagálnak, de ugyanabból az egyedi és személyes jelentéstartalmú motívumkészletből merítenek. Bár ön is vallja, hogy az alkotásba bármi beleképzelhető, mégis érdekes lehet, hogy ezek az új gondolatok miféle viszonyban állnak a régiekkel.
Az újabb festmények mellé az érdekesség kedvéért állítottunk ki a korai időszakból képeket, főleg fotómontázst, egy-két véletlenül fennmaradt fotót a hetvenes évek fuldoklási kísérleteiről. Kopin Katalin kurátor ötlete alapján az egyik ilyet, az általam fő művemnek tekintett fiktív Álomi Reményfűző Intézet vázlatos rajzát is bemutatja a kiállítás. A régi és új művek egymáshoz való viszonyulása jól mutatja az életünkben jelenlévő változásnak tűnő mozdulatlanságot.

Lélek- és alkotótársával, feLugossy Lászlóval kötött örökbarátságukat is megidézi a mostani kiállítás. Előfordulhat még, hogy az előnevükhöz újabb betűt ajándékoznak egymásnak?
A következő életünkben még ez is előfordulhat.

Fotók: Deim Balázs