A lovakat megülik ugye? – Patti Smith Horses és Janis Joplin Pearl című lemezének újrakiadásairól

Volt idő, amikor a pop olyan fordulatszámon pörgött, mint egy részecskegyorsító. Az 1975-ben megjelent Horses című Patti Smith album a négy évvel korábbi Pearl című Janis Joplin klasszikus olyan, mintha nem is ugyanazon a bolygón készült volna. Pedig két kívülálló nő készítette, mindketten az ún., ellenkultúra papnői, de míg Joplin a hatvanas évek egyik legszebben daloló csalogánya volt, addig Patti Smith az art-rock vagy a proto-punk hercegnője.

PZL – 061.hu

A helyszín a titokzatos Szüfrazsett city, ahol most két amazon mutatta meg, hogy a nők akkor járnak a legjobban ha a tükröt nemcsak a sminkeléshez használják, hanem önismereti gyakorlatokhoz is. És ez természetesen igaz a férfiakra is, különösen a hetvenes évek első felében, amikor szemöldökcsipesszel pengették a gitárt, és Bowie narancs színű frizurás közönségéről inkább egy glamrockra komponált rókavadászat jutott az eszünkbe, mintsem egy ötórai tea derék brit hivatalnokokkal. Újra megjelent Patti Smith Horses című kultikus státuszú albuma, és Joplin Pearl-je, valóságazonos coverekkel, még az önlló fehét tasakban lapuló korongok is az eredeti lemezcímkét imitálják, mintha csak az eredeti vinylekre rácsöppent volna az Alice Csodaországban zsugorító bájitala. A lemezek egy sorozat darabjai, remek vállalkozások a pop-kulturális emlékezet életben tartására.

Ha Patti Smith a punk keresztanyja, akkor Joplin a hippi ellenkultúra kamaszos hevületű unokanővére, de míg Smith nem hiányozhat a New York-i underground ikonosztáról, addig Joplin a kereskedelmi tévék tehetségkutató showin lett örökös vendég a Cry Baby című dalával. Patti SmithHorses című albuma oly’ annyira ikonikus, hogy számos galériában láthattuk felnagyítva, hiszen a kép Robert Mapplethorpe egyik ikonikus portréfotója. Az albumot nemrég vinylen is kiadták, ott van minden Media Marktban, többmillió példányban sokszorosított műtárgy, kirobbanó erejű proto-punk sanzonokkal, ahol Richard Sohl bebizonyította, hogy a punkot zongorára is lehet hangszerelni.

Az album minden idők egyik legerősebb debütálása volt, olyan erős tételmondatotokkal, mint az albumot nyitó gondolat: Jesus died for somebody's sins but not mine… Az album gyakorlatilag egy kiválóan hangszerelt slágergyűjtemény, amelyről ki kell emelnünk Ivan Kral basszusjátékát, Richard Sohl zongora futamait, de minden hangszeres érzi Patti Smith dühödt poplírájának költői erejét, szóval, az album hibátlan kollektív munka, olyan klasszikusokkal., mint a Gloria, a Redondo Beach…vagy a Break It Up. Egy biztos: Kate Bush, vagy PJ Harvey is másképpen szólalt volna meg, ha nincs a Horses…

Aki azt hiszi, hogy semmi köze nincs a Patti Smith-féle proto-punkának Joplin amfetaminban abált blues-rockjához, annak felhívnánk a figyelmét arra a bizonyos Chelsea Hotelre, ahol Leonard Cohen is ágyba vitte a szokás szerint teljesen részeg Janis Joplint. Ezt a fülledt élményét írta meg Cohen híres Chelsea Hotel című számában, és ebben a New York-i szállóban találkozott egy másik alkalommal Patti Smith is Joplinnal, aki szokás szerint elpanaszolta magát, hogy milyen magányos, és hiába a szex, a drog és a blues, boldogtalan, és felemészti a magány. Ez a magány viszont megtermékenyítette Joplin életművét, és olyan nagyszerű munkákat eredményezett, mint az 1971-ben, már a művésznő halála után megjelent Pearl című négyszeres platina album, ami kilenc hétig vezette a Billboard 200-as listáját.

Újra meghallgatva Joplin albumát, az a leginkább meglepő, hogy még 2017-ben is mennyire friss, korszerű a soundja, és ez nem annak az érzéki csalódásnak köszönhető, hogy a tehetségkutatókban rendszeresen halljuk a Mercedes Benz és a Cry Baby című dalokat, hanem annak, hogy a hangszerelés mai napig etalonnak számít, az ún. igényes sláger-pop műhelyekben. A Joplin legendát életben tartották a járulékos motívumok, az hogy melltartó nélkül járt mindenhová, hogy üvegből vedelte a whiskyt, hogy látótávolságon belül összefeküdt mindenkivel, hogy számos leszbikus kapcsolata is volt, és hogy annyit vedelt és drogozott, ami egy dinoszauruszt is kikészített volna, de Joplin mindent kibírt. Egészen 1971-ig, amikor a szervezetében zajló vegyi háborúban Joplin agya és szíve egyszerre kapitulált, és a művésznő 27 évesen elhunyt. A mítoszok azonban kevésnek bizonyulnak még a popban is, ahol a nagy pofához műsor is dukál. Joplin 1971-es műsora méltó zárlata lett az ún. ellenkultúrának.