Cinikusok feketén-fehéren – 5 klasszikus film noir alkotás
Bár a film noir stílusjegyei számos magyar filmben visszaköszönnek, sajnálatosan hazánkban nem tapadtak meg az Amerikában született műfaj komolyabb, egészen a német expresszionista fényképezésig, illetve Fritz Lang munkásságáig visszanyúló hagyományai. Ezt a mulasztást pótolja a Kondor Vilmos azonos című regényéből készült Budapest Noir című film (kritikánk ITT), amelynek múlt heti bemutatója apropóján összeszedtük 5 kedvenc klasszikus film noir alkotásunkat a műfaj aranykorának tartott időszakból.
MP - nullahategy.hu
A máltai sólyom (The Maltese Falcon, 1941)
Bár John Huston klasszikusa előtt is készültek már film noirok, maga a fogalom csak is Roy Del Ruth 1931-es, azonos című filmjének remake-je (mindkét alkotás történetének alapjául Dashiell Hammett regénye szolgált) után született meg. A máltai sólyom tekinthető a műfaj nyitódarabjának, amit több neves filmkritikus is minden idők egyik legjobb filmjének nevezett. Humphrey Bogart eszményi választásnak bizonyult a cinikus mosolyú antihős, Sam Spade szerepére, a teljesítményében nyilván annak is szerepe volt, hogy a sok egysíkú gengszterfigura után végre egy összetett karakter bőrébe bújhatott. Mary Astor személyében Huston átadta nekünk a filmtörténet első igazi femme falate-ját és természetesen a keménykalapok, pisztolyok, dohányfüstös helységek meg a nagy érzelmek sem maradhattak ki a Warner produkciójából.
Hosszú álom (The Big Sleep, 1946)
Howard Hawks filmje a Budapest Noir írójának, Kondor Vilmosnak és David Lynch-nek is kedvence a zsánerből. A műfaj ugyan 1941 óta létezett, mégis várni kellett az aranykorra, mivel a világháború évekig késleltette a kibontakozását. Hollywoodban egyrészt attól féltek, hogy a háborús mozik vegytiszta célokért küzdő hőseivel, mártírjaival szemben nem állnak meg a hard boiled krimikből kipattant, morálisan ingoványos talajon álló protagonisták, másrészt a béke beköszöntével pedig drasztikusan esik majd az érdeklődés a háborús filmek iránt, így aztán azok bemutatását siettették, míg a többi műfaj darabjait – köztük a ’44-re elkészült Hosszú álmot – jegelték. Raymond Chandler Philip Marlowe-regényének adaptációjából így számos erkölcsileg támadható elem akadt fenn a Hayes-kódex cenzúráján, de Lauren Bacall és Humphrey Bogart párosa, a remek rendezés és a forgatókönyv jóvoltából remekmű született és új éltre kelt a film noir műfaja.
A harmadik ember (The Third Man, 1949)
Orson Wellesnek csupán néhány jelenete van a noir műfajának egyik legszebben fényképezett, leglátványosabb darabjában, de már az is bőven elegendő, hogy a film megtapadjon az emlékezetünkben. A produkció alapjául szolgáló Graham Greene-regényhez viszonyítva Carol Reed rendező hiába képtelen felülfogalmazni a háború utáni romos Bécs nyomasztó infernójában játszódó történet izgalmait, A harmadik embernek képi világában, Welles jelenlétével, erős párbeszédeivel, az óriáskerekes és a csatornarendszerben zajló üldözés jeleneteivel és a magyar származású Anton Karas citeramuzsikával telített zenéjével bérelt helye van minden idők legjobb spionfilmjei és film noirjai között – korántsem véletlen, hogy a Brit Filmintézet, a BFI pedig egyenesen a legjobb brit filmnek kiáltotta ki.
Alkony sugárút (Sunset Boulevard, 1950)
Billy Wilder 11 Oscar-díjra jelölt filmjéről (végül csak 3 szobrocskát nyert) a Time azt írta: „Hollywood legrosszabb oldala, Hollywood legjobb stílusában tálalva”. És valóban: a sikertelen hollywoodi író és az elfeledett, már középkorú némafilm sztár végzetes kapcsolatát monitorozó, velejéig cinikus alkotás borzasztóan erős Hollywood-kritikát fogalmaz meg azzal, hogy a tápláléklánc aljától egészen a csúcsáig bemutatja a csilivili filmipar rideg, cinikus, dehumanizáló világát, és jellegzetes szereplőinek predesztinált sorsát. A filmben az önmagát alakító Cecil B. DeMille rendező mellett megjelennek cameoszerepben a némafilmek egykori sztárjai: Buster Keaton, H. B. Warner és Anna Q. Nilsson is. Gloria Swanson, aki maga is némafilm sztár volt, a karakterét szintén némafilmes eszközökkel alakítja, ami brutálisan felerősíti a kontrasztot közte és a visszafogottabban alakító főszereplő, William Holden között.
A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958)
Orson Wellesnek Amerikában cudarul kezelt, fércműnek tartott és csonkításra ítélt filmjét Európában, az új hullám előestéjén hatalmas elismeréssel fogadták. A klasszikus film noir utolsó alkotásának tartott opuszt több film is megidézi (pl. a 90-es évek nagy sikere, a Szóljatok a köpcösnek!) Alfred Hitchcock a Psycho forgatásához bőven merített motívumokat a bemutató után két évvel, stiláris utalásokra pedig azóta is számtalan példa akad a filmtörténetben. A "noir sírkövének" is nevezett, valójában a műfaj aranykorának utolsó kiemelkedő darabja, ez a hazájában egykor félresöpört alkotás volt Welles utolsó stúdiófilmje, amit negyven év elteltével már kitüntetett figyelemmel rekonstruálták.
kép: Toronto Film Society
