Bárcsak ott lehettél volna – David Gilmour: A Live At Pompeii II.

2017-ben már nincs történet, nincs mese, nincs történelem, nincs kerettörténet, itt csak zene van. Azon lehet vitatkozni, hogy a Gilmour-féle változatok vagy a Waters megközelítései izgalmasabbak, de nem érdemes. Gilmour úgymond szöveghűségre, az adott dal legprecízebb visszamondására törekszik, még az effektek is ugyanott szólalnak meg, mint a hetvenes évek lemezein, és nincs ezzel semmi baj, Gilmour megpróbálta jobban eljátszani a Pink Floyd életművet, mint egykori zenekara, míg Waters elképesztő vizuális arzenált pakol fel. Mindkettő megközelítés érvényes, mindkettő hibátlan zenei vállalás. A Live At Pompeii II-nek nincsenek csúcspontjai, hiszen az egész a legmagasabb szinten véghezvitt terv, szóval hiába is említenénk mondjuk az örömzenélés során előadott One Of These Dayst (A Meddle nyitó dala), ami tökéletes reprodukció, sőt, jobb, teltebb, gazdagabb, mint az eredeti 1971-ben megjelent zenemű...

Egy szavunk sem lehet, minőségi a szolgáltatás, elképesztő profi és nagyszámú zenei kísérettel. 1972-ben a Floyd még nem állt elő a Dark Side Of The Moon-nal, amivel a zenekar feljutott a popkultúra csúcsára, még nincs Wish You Were Here, sem The Wall, a korai évek ízelítője az a bizonyos 1972-es műsor, míg a 2016-os Gilmour-setlistre mondják azt, hogy életműkoncert. A színpad fölött tornyosuló, leginkább az óra számlapjára emlékeztető fénykör egy olyan szerkezet, amelyre nemcsak klipeket lehetett vetíteni, de arra is alkalmas, hogy megállítsa az időt. Ezúttal nem mentünk vissza az ókorba, a feltárás jórészt a hetvenes évek leleteire vonatkozott, és Gilmour néhány nagyszerű szerzeményére.