Gondolatok a könyvtárban - Krasznahorkai László Aprómunka egy palotáért című kötetéről

Krasznahorkai László életművében különleges helye van a monológoknak. Érdekes, hogy minden könyvét újra kiadták, viszont a monomániás nagy beszédeket tartalmazó A ​Théseus-általánost nem. Viszont itt az Aprómunka egy palotáért című nagymonológ, ami egy 83 oldalas vallomás a könyvtárról, az urbanisztikáról, az építészetről, tehát magáról az életről.

PZL - 061.hu

Jó kérdés, hogy akkor lehet-e regénynek nevezni ezt a 83 oldalas esszészerű bejárást, aminek cselekménye pusztán csak annyi, hogy besétálunk a szent őrült könyvtáros agyába, ami pont olyan mint egy könyvtár rendszere, katalógusokba szedve a búbánat, a bosszúság, és esztétikai elmélkedés a szépről ("...a művészet az csak kapcsolatban van a szépséggel, nem azonos vele, és főleg nem korlátozódik a bájra.") a művészetről ("... a művészet az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy egy villám, ami eltöri egy helyen az eget…"). Érdekes, hogy Krasznahorkai ragaszkodik a prózafolyamhoz, miközben mondjuk Canetti, illetve a világirodalomban még oly sokan vállalják fel azt, hogy vannak az esszéknél is kisebb egységek, afféle gondolatok, amik önmagukban állnak, és nem akarják hozzárendelni azokat egy-egy szereplőjükhöz.

Krasznahorkai viszont a gombokhoz varr egy viharkabátot, olyat, amiben a bálnavadászok állnak a hajók fedélzetén, mert éppen Moby Dicket szeretnék kifogni. Mert a könyv főhőse egy bizonyos Hermann Melvill, akinek a neve feltűnően hasonlít a nagy íróra, Melville-re, és nem elég hogy névrokon, korábban ő is vámtisztviselőként dolgozott, mint a Moby Dick írója, és azon a környéken is lakik Manhattanben, ahol a hírneves regényíró élt. A könyv iróniája ("...szarul tudtam csak kifejezni magam") sem oldja az elképesztő súlyosságát, amely inkább hajaz például Heidegger előadásaira („az eszményi könyvtár, mit tudom én, 53 millió könyvvel, az ott van, mint egy kincs, amihez nem nyúlhatna senki, hisz az értékét épp azáltal őrzi, hogy mindig készen áll rá, hogy a saját értékén álljon, más szóval hogy készen álljon, és kész.").

Krasznahorkai szerint New York hatalmas épületei és gigantikus könyvtára is egy fájdalmas lény, azaz ezek a házak pont olyan zavarba ejtően óriásiak, mint maga Moby Dick, a fehér bálna, aki a mérete miatt nem tud elbújni, nem tud igazán önmaga lenni, mert valahogy akaratán kívül mindig a fókuszban van, de ha nem, akkor is éppen keresik, vadásznak rá. A mániás szent őrültek egyébként állandó szereplői Krasznahorkai sárlepte, fenyegetően szürke világának, ott van Valuska, Korim György vagy éppen Báró Wenckheim. A könyv annyira meta-szöveg, hogy hiába is próbálkozik Krasznahorkai azzal, hogy elénk citálja Hermann Melvillt, a könyvtárost, valójában nem jelenik meg előttünk senki.

Annak ellenére sem, hogy a szerző még a nagyon is konkrét bokasüllyedést is tematizálja, azaz hősünk lúdtalpas, amin egyszer talán nevetünk, mert hogy kerül a gyógycipő az asztalra, de aztán inkább bosszantó lesz. Létrehozni a tökéletes, mindig zárva lévő könyvtárat, aminek ő maga, Melvill az őre és egyben a könyvtárosa is, olyan, mint létrehozni egy életművet, amit senki nem olvas. Ez a bizonyos könyvtár az ismeretlen, életét a kultúráért áldozó katona, vagyis az író emlékműve, amit nem lehet nem észrevenni, mert kimagasodik a többi épület közül, a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mégis mindenki elmegy mellette, mert annyi érdekes dolog van még a világban.