Amikor a túl nagy igyekvés a visszájára sül el - A Bridgerton család című sorozatról

A Netflix legújabb kosztümös-látványos csodája az angliai felső tízezer pazar, néhol züllött, de mindenképpen fordulatos mindennapjait hivatott bemutatni. ABridgerton család a régenskorszakban játszódik, amikor III. György még képletesen uralkodott, de egyre elhatalmasodó elmebaja már akadályozta a kormányzásban. Maga az uralkodó személye nem is érdekes a témában, az azonban már inkább, hogy hitvesét, Meckelnburg-Strelitzi Saroltát fekete bőrű asszonyként ábrázolják. Kritika.

KA - 061.hu

A nyolcrészes szériában felvonultatnak mindent, ami a mai tiniket, és a vírus miatti korlátozásokba belefáradt, unatkozó háziasszonyokat lehengerelheti a haladó nyugaton. A sorozatban van meleg szál, feminista önmegvalósítás, fehérek, feketék, kínaiak a sokszínűség jegyében. Humánus katolikusként ebben még nem látok nagy csodát, a széria nem a valóságot pontosan ábrázolni akaró dokumentumfilm, hanem egy a nagyközönség lehengerlésére irányuló vizuális próbálkozás.

Az azonban aggasztó, hogy csak az előbb említett sikerfaktorokkal lehet eladni egy egyébként szirupos, bágyatag párbeszédekkel, és kiforratlan karakterábrázolásokkal operáló sorozatot. A gyenge forgatókönyvet valamelyest ellensúlyozza a színészek profi játéka, a lenyűgöző kosztümök és a remek zenei aláfestés. Mégis marad az egészben valami fércesség, izzadságszagú erőlködés, ahogy a sorozat megálmodói próbálják az új korszellemhez igazítani az egész történetet. (Egyébként sikeresen, hiszen csak az ünnepek alatt hatvankét millió háztartásban követték a Bridgeton család életét.)

De valljuk be, nem azért szerepeltetnek félvér herceget mint főhőst a filmben, mert a sztori megkívánná, hanem egész egyszerűen azért, mert a fehér női-férfi szerelmespáros kombó az egykori kolonizáló országokban, és az Egyesült Államokban kihalófélben van. És még mielőtt valaki szélsőséges, s egyéb vad jelzőkkel illetne, el kell mondanom, hogy ez nem a gyarmatosított népek hibája. Ők egész egyszerűen teszik, amit tenniük kell, amit minden valamit magára is adó civilizáció tesz. Azaz nem feledik a múltat, büszkék az örökségükre, védik a hagyományaikat, és próbálják a maguk képére formálni a Földet. Amikor a fekete herceget alakító, zimbabwei-brit származású színészt, Regé Jean Page-et egy fotózás során megkérdezték, milyen ruházatot öltene magára legszívesebben, büszkén válaszolta, hogy fontosnak tartja reklámozni a kisebbségi motívumokkal díszített ruhákat. Nagyon helyesen. Vajon várhatunk-e hasonló kinyilatkoztatást egy bajor, szász, flamand vagy vallon származású színésztől? Aligha…

Tanulságos látni azt is, hogyan változik a nők megítélése ezekben a legfőképpen gyengébbik nem számára készült filmekben. Az egykori rózsaszín naivitást a lázadó hippivonal váltotta fel, s mára a naturalista, önmagát megálmodó és kiteljesedő nő vált eszményképpé, aki mindig kicsit dacos, ellenálló, nem prűd és tudja mit akar.

A Netflix, az HBO és az egyéb streamingszolgáltatók egy olyan klisékkel és veszélyes buktatókkal teli képet állítanak a fiatalok elé, amelyben az önmagunk, az én definiálása sokkal dominánsabb szerephez jut, mint a való életben. Arról nem is szólva, hogy mi történik akkor, amikor a közönség már oly módon hozzászokik az extremitás folyamatos bemutatásához, hogy elveszti érdeklődését és közönyössé válik a mostani állapotokkal szemben. Mert mint látjuk több évtizede, folyamatosan egyre vadabb, egyre pőrébb, egyre pornográfabb vizualitás kell a botrány érdekében.

Éppen ezért sajnálatos, hogy a ABridgeton család ennek az eszmének esett áldozatul. Annyira nagy az igyekvés, hogy minden rasszt és szexuális orientációt bemutassanak a történetben, hogy a karakterábrázolás, a hihető cselekmény, illetve az egyébként izgalmasnak ígérkező mellékszálak ennek az erőlködésnek estek áldozatul. Így csak remélni lehet, hogy eljön az a nap megint, amikor egy-egy emberi történet bemutatásához nem kell majd se több, se kevesebb, mint maga az ember.