2010-ben Orbán Viktor kijelentette, hogy „forradalom történt a választófülkékben”, azaz a jobboldal történelmi felhatalmazást kapott, hogy lebontsa a posztkommunizmus hatalmi viszonyait, megtörje a balliberális politikai hegemóniát, így lezárja a rendszerváltoztatást. Ennek szellemiségében 2011-ben a parlament elfogadta az Alaptörvényt, amelynek célja, hogy lefektesse a szuverén Magyarország olyan régi-új fundamentumait, amelyek visszanyúlnak az eredethez, azaz történelmi folytonosságot mutatnak, ugyanakkor szakítanak az „átmenet két zavaros évtizedével”. Az utópista, szélsőséges baloldali eszmék azonban most is veszélyt jelentenek a demokráciánkra. Jön a szörnyeteg Nyugatról és már idehaza is testet öltött a Szikra Mozgalomban. Van és lesz még tennivalónk a kommunizmus elleni harcban.
Soha többet kommunizmust!
A marxizmust nyugaton találták fel, de keleten próbálták ki – állítja Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója –, és mivel nálunk tragikus pusztítást végzett, így mi nem kérünk ebből a szörnyűségből még egyszer.
Ezt üzenjük Jámbor Andrásnak és a Szikra Mozgalomnak! Egyben az ellenzék azon pártjainak is szólunk, akik bejuttatták a magyar demokrácia egyik legkártékonyabb politikusát aktivistáját a parlamentbe. Nem kérünk azokból, akik a nyugati szélsőbalos terrort ide importálták. Akiknek az Antifa mozgalom a természetes szövetségesük.
Soha többet kommunizmust, soha többet szélsőbaloldali politikát, nemet kell mondanunk újra és újra a milliónyi emberi életet elpusztító féktelen utópiákra!
Mi sem lehet ennél aktuálisabb követelés a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja előtt.
Emlékeznünk kell az áldozatokra!
Az ember, habár tagadhatatlanul sok mindenben hasonlít, abban viszont vitathatatlanul különbözik minden más létezőtől, hogy ünnepeket, megemlékezéseket tart. Mert történelme van. Mert ösztönös vagy teremtett igénye van rá, hogy „saját magán túli” értékeket kövessen. E vágya az emberi természet leválaszthatatlan szellemi darabkája.
Az ünnepek, a megemlékezések nélkül darabjaira hullana minden, ami az embert emberré teszi.
A nemzet, a család után a legfontosabb természetes közösségünk. Nagy kár, hogy az előbbi fogalmat a történelem visszásságainak tonnás súlya terheli, ma pedig ismét a globalisták célkeresztjébe került, az utóbbit pedig a fogyasztói társadalom veri szét.
Védelemre van tehát szüksége a család, s a nemzet természetes, hagyományos közösségének! A védelmet pedig azok az ünnepek, illetve a megemlékezések megélése (nem pedig kötelező megtartása) jelenti, amelyek túlmutatnak az egyén önző vágyain, illetve az anyagi „itt-létének” pillanatnyi idődarabkáin.
A magyar Országgyűlés 2000. június 13-ai döntésével nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává. (1947-ben e napon tartóztatták le, majd hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát.) Nekünk pedig azért kell megemlékeznünk évről-évre e napról, azért kell valóban átélnünk az áldozatok tragédiáját, hogy figyelmeztessük minden olyan minket követő, önmagát magyarnak nevező generációt, hogy még egyszer ez ne történhessen meg.
Van még tennivalónk!
A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja a helyes irányba tekert egyet a múlt értelmezésének kerekén. A megemlékezés segít abban, hogy az áldozatok tragikus hősökké váljanak a nemzet színe előtt; mégis, a hiányérzetünk megmaradt… Kevés idő telt el még. Nemcsak az áldozatok, hanem a bűnösök is velünk élnek. Sunnyognak, vagy más ideológiák köntöseibe bújva hangosan és hamisan éneklik velünk együtt a himnuszunkat. Pedig a bűnt mindig bűnhődés kellene, hogy kövesse. Különben az igazság szenved csorbát. Megbocsátani meg lehet, de ahhoz előbb hallani kellene a bocsánatkérés szavát – ezt hallottam Wittner Máriától.
A nemzetiszocialista diktatúrák bűnösei nagyrészt megbűnhődtek. (Még a leszármazottaik is!) Máig üldözik őket – ha még egyáltalán élnek, büntetés vár rájuk, de az unokáik is folyamatos bocsánatkérésre kényszerülnek. A kommunizmus aljasságainak elkövetői viszont megúszták; sok-sok gyilkosság és a bűnrészesség maradt máig büntetlenül.
Mert hiába pergett le a veres festék, hiába kezdte ki a rozsda már új korában is a „Sztálin-csillagot” – ahogy azt Wass Albert regényében is olvashatjuk –, és hiába vásik el az idő múlásával, a természet és az emberség maró savának hatására, hogy végül az éjszaka leple alatt az igaz emberek leverjék és darabokra törjék; a jelkép alatt elkövetett bűnök máig fájdalmas sebként tátonganak az emberiség és a magyarság történelmén.
Múltunk sötét árnyai a jelenre vetnek árnyékot. Ami megtörtént, vissza már nem vonható. A kilőtt töltény nem repül vissza a puskacsőbe, a kés nem húzódik vissza a húsból, de a kötél sem szakad el a rángatózó, majd elernyedő test súlya alatt. Mert valódi volt a puska, a kés és a kötél is. Ahogy valódi volt a rács vagy a lakat is a kommunista börtönök ajtaján. De valósak voltak a bűnök és valódi emberek az elkövetők. Ugyanúgy velünk él ma is elkendőzött fájdalmaival együtt az áldozat, s ugyanúgy itt sürgölődik közöttünk a bűnös, lecserélve vörös színű köpenyét egy szivárványos hacukára. Az egyenlőség jelszava helyett a szabadság szavát énekelve, de változatlanul az egykori áldozatának arcába nevetve.
Ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az új generációkat a kommunizmus bűneire.
A megnyugvás, a gyógyír és a méltó büntetés reményének eljövetele miatt.
És lesz is tennivalónk!
Annál ijesztőbb az a jelenség, hogy létezik, pontosabban születőben van egy a húszas évei elején járó, a kocsmákban az Internacionálét éneklő, mindenféle filozófiai zagyvaságokat hadováló, de esetleges tudományos munkára készülő vagy a Marx-emléktábláknál demonstráló generáció. Ha a közösségi oldalakon alakuló, „földalatti”, pontosabban a virtuális térben születő munkásmozgalmakat nézzük, akkor bizony hamar lenyomozható az is, hogy sokszor tényleg huszonéves magyar fiatalok szervezik ezeket a csoportokat. Persze keresik a kapcsolatot az öreg harcosokkal, ami talán kevésbé komolyan vehető, ugyanakkor egyre inkább egymásra találnak európai elvtársaikkal. Ide hívják Olaszországból vagy Németországból a gyáva senkiket, hogy embereket verjenek agyon az utcákon. Nos, ez már sokkal inkább ijesztő jelenség.
Ezért is kell odafigyelnünk a hazai mozgolódásra. Nem szabad megengedni, hogy a szörnyeteg újra testet öltsön.
Fontos látni ugyanakkor azt is, hogy a naiv és valamiféle nosztalgikus ködben a józan eszüket vesztő uniós és nyugat-európai politikusok kezei által (vagy alatt) bizony ébredezik a kultúrmarxizmus is. Hivatkozva a vélemény- és gondolatszabadságra, meg sok egyéb komolyan vehető, de visszaélésre is alkalmas szabadságjogra.
A marxizmust nyugaton találták ki, de keleten próbálták megvalósítani. Ez a borzalmas kísérlet még egyszer nem történhet meg. Erről kell ezen a hétvégén beszélnünk!
(Vezető kép: Málenkij robot emlékhely, kommunizmus áldozatai // fotó: Hatlaczki Balázs)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS