Tusk nehézfiúvá kommentálta magát – Mivel Oroszországot győzték le Szíriában, ezért nyomulni kell tovább

Egy egész hanyatláselméleti szimpóziumot lehetne tölteni korunk globalista politikusainak megszólalásaiból. A hülyék bajnokságában Tusk ugyan csak a középmezőnyben focizik, időről időre vannak egészen értelmes megnyilvánulásai is, például a migrációval kapcsolatban, most viszont messzire rúgta a pöttyöst: szerinte Szíriában az bizonyosodott be, hogy le lehet győzni Oroszországot. Bontsuk ki az igazság részleteit!

Az viszonylag közismert, hogy a HTS néven futó dzsihadista válogatott nem Oroszországot, hanem az 53 éve uralkodó Aszad-rezsimet nyomta le Szíriában. Ha lehet hinni a pletykáknak, a pár nap alatt lezavart villámpolgárháború első pár órájától eltekintve mindez az orosz beleegyezéssel és félrenézéssel történt. Az orosz erők ugyanis, miután hirtelen felindulásból kiszórtak pár bombát az elején, visszatértek a támaszpontjaikra és várakozó álláspontra helyezkedtek. A lázadók csapatai pedig közelébe nem mentek sem a  Latakia melletti Hmeimim légibázisnak, sem a Tartusban lévő orosz haditengerészeti létesítménynek. Helyette legyőzték a szír hadsereget, elfoglalták Damaszkuszt, és azóta úgy buliznak, ahogy csak a szalafisták tudnak.

Az oroszokat cserébe annyira nem győzték le, hogy a Kreml közleményekben mindenkit meg is nyugtatott, már akit érdekelt a közel-keleti jelenlétük. Abu Mohammed al-Dzsolani, a HTS vezetőjének képviselői felvették a kapcsolatot Moszkvával, és

ezek a képviselők garantálták a szíriai területen lévő orosz katonai bázisok és diplomáciai intézmények biztonságát, reméljük a politikai párbeszéd folytatását a szíriai nép érdekei és az Oroszország és Szíria közötti, kétoldalú kapcsolatok fejlesztése érdekében”.

Persze, Tusk értelmezheti úgy is az eseményeket, hogy erkölcsi diadalt arattak az oroszok felett, illetve Bassár el-Aszad nevű szövetségesükből maradt nekik egy Bassár el-Aszad nevű ágyrajárójuk, de ez a lényegen nem változtat: az oroszok ott maradnak Szíriában.

A szíriai események ismét ráébresztették a világot – vagy legalábbis rá kellene ébreszteniük –, hogy még a legkegyetlenebb rezsim is megbukhat, és hogy Oroszországot és szövetségeseit le lehet győzni”

– állítja azért továbbra is Tusk. Igen, le „lehet” győzni mindenkit, az elméleti lehetőség nyitva áll. A képesség és az akarat a kérdés, illetve az, hogy mit vállalunk be cserébe. Szíriában Aszad bukása volt a legkisebb, még éppenhogy megfizethető ár: legrosszabb esetben is megint rázúdul pár millió menekült Európára, mellett néhány tízezer kurd és keresztény meghal az ilyenkor szokásos népirtások során, illetve lesz egy otthonosan berendezett bázisa a világ legőrültebb tömeg- és rablógyilkosainak. Nem nagy ügy. Irán, Észak-Korea, Oroszország és Kína legyőzéséért cserébe viszont már komolyabb árat kellene fizetnünk, mondjuk az emberi civilizáció létezésével a Földön. 

Ráadásul még az sem biztos, hogy Szíriával jól jártunk, elvégre csak Aszadot, nem Oroszországot győztük le. És nem is mi, hanem a dzsihadisták. Más dzsihadistájával elvertük más csalánját. De legalább Tusk boldog.