A változás látványos: nincs szükség egyéniségekre, főleg nem politikára a posztmodern futballban. A cél a semlegesítés, a tudatos fogyasztó komfortzónájának védelme, a szórakoztató jelleg túlhangsúlyozása. Lassan eltűnnek a tömegfelfogás ellen lázadó játékosok, az ultramozgalmak is halálra vannak ítélve. Mi az, amit sajnálunk, és mi az, amit nem?
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
Az erőszak, a brutalitás, a kegyetlenség, az irgalom megtagadása civilizációs adottság, nem pusztán a társadalomban fenntartott feszültségekből eredő anomália. Az ember erőszakon alapuló közösségeket alkot meg, egyszerűbben: ilyenekben szeret élni, ez kielégíthetetlen alapszükséglete.
Ultrának lenni: válasz az elidegenítő erőknek.
A 80’-as, 90’-es években a futballhoz kapcsolódó agresszió a „diszkrét” manipuláció, az árnyékpolitika, az átláthatatlanság, a „meg nem élhetőség” elleni lázadásként, ellenreakcióként értelmezhető (politikai, ideológiai motivációtól függetlenül). Röviden: az ultracsoportok az előző század magára hagyott, eldurvult, kihalófélben lévő zabigyerekei. Lázadók, a perifériához tartozók, akik vissza akarják szerezni az elveszett életük feletti irányítást, majd odaadni valami másnak, egy címernek, egy testvériségnek, amitől nem idegenek többé. Erre utalnak a hatalmas, lenyűgözően látványos koreográfiák, a törzsi rituálék. A „Harcosok klubja” életérzés.
Az ultra-mozgalom a periféria beszűrődő hangja, amely a multinacionális, gyökereiket megtagadó klubok „lelkiismereteként” funkcionáltak. Behozták a stadionokba a hétköznapokat, az áttételek nélküli, őszinte azonosulást képviselték.
Ezekben az underground, törvényen kívüli mozgalmakban az erőszak önkifejezési forma, ami minden esetben valami (valakik) ellen irányulva nyer értelmet. Megkülönbözteti őket a militáns szervezettség, az önfeláldozás, a lojalitás, a direkt területvédelem a korábban is előforduló szurkolói botrányoktól. A futballban rejlő szenvedély, az összetartozás erősíti a politikai meggyőződéseket, gyakran a szélsőségek felé terelve azokat.
De amíg korábban a csapatok egyik elsődleges vonzerejét jelentették, napjainkra már a „fejlődés” legnagyobb hátráltatói. A modern labdarúgás utolsó őszinte pesszimistái.
Nincs már szükség egyéniségekre
A (politikai) identitás felvállalása a sportág modernizációjával, az érvényesülés szempontjából egyre „veszélyesebbé” vált, a professzionális játékosok egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy (pl.) Varga Zoltánhoz, Maradonához, Oleguerhez, Sindelarhoz, Thuramhoz vagy akár Di Canióhoz hasonlóan a tömegmédiával szemben foglaljanak állást. A klubok többsége szisztematikusan leépíti, kiűzi az identitással bíró ultracsoportokat, a klubhoz köthető politikai utalásokat, kapcsolatokat. A cél: a semlegesítés, a tudatos fogyasztó komfortzónájának védelme, a szórakoztató jelleg túlhangsúlyozása. A tudatos üzletpolitika (domináns tőzsdei jelenlét, pl.: A.S. Roma, Juventus, S.S. Lazio, Borussia Dortmund, Arsenal, Manchester United) és marketingegység a fejlődés kizárólagos lehetősége (ez a lassan Magyarországra is begyűrűző irány).
Pogba a FIFA-gálán / Fotó: ESPN.com
Ide tartozik a játékosok egyre fontosabbá váló, kontrolláltabb média-megjelenése, az ismertség, a nyilvánosság démonikus ár-érték aránya, azaz már régen nem a hisztérikus, gigászi egók harcáról van szó, hanem a fogyasztóknak alárendelt, felépített piaci szerepek egyensúlyáról. Van, aki ezt a „korszakváltást” felismeri és gátlástalanul felhasználja, pl. Mino Raiola és stábja, akik alig egy év alatt felépítették a Pogba-médiafenomént (a Manchester Unitedből a Manchester Unitedig jutó középpályás jelenleg a „világ legdrágább labdarúgója” – a szerk.). A francia új, a korszakot megjelölő aforizmával, „I’m here to create” (kb.: „Alkotni jöttem” – a szerk.) igazolt vissza a Unitedhez.
Ez már nem ún. „személyi kultusz”, hanem totemépítés egy brand körül. A tradíciókhoz ragaszkodó szurkolók jogosan érzik: magukra maradtak.
Így kerül szembe az ultra a saját klubja elitjével, egy olyan harcban, amiben megfelelő eszközök nélkül, hosszútávon veszíteni fog. Az ultramozgalmak halálra vannak ítélve.
A kérdés az, hogy hiányozni fog-e a cselekvő, robbanékony identitás, a „politika” a lelátókról, vagy elég lesz-e a „csak” szórakozni? Elképzelhető-e ma olyan a futballhoz köthető történelmi jelenségű momentum, mint amilyen a 1990. május 13-i Dinamo Zagreb–Crvena Zvezda mérkőzés volt, ami a jugoszláv „egység” felbomlásához, éveken át tartó háborúig vezetett? A zágrábi összecsapásokat két szervezett ultracsoport, a horvát Bad Blue Boys és a szerb Delije vezette. Zvonimir Boban (a kilencvenes évek Milanjának legendája, Kaká elődje a tízes poszton) az életét kockáztatva támadt a jugoszláv rendőrökre.
Lezárásként: mindkét nagy (bal- és jobboldali) erőtérhez tartozó ultracsoportokra egyaránt, tagadhatatlanul jellemző az erőszak, a szenvedély kifejezésének brutális, testi módja, ami szorosan összefonódik a csapatok, nagy egyéniségek ideológiai, politikai elkötelezettségével. Ezen rejtélyes, ma is jelen lévő, élő kapcsolat után fogunk „nyomozni” a következő hetekben megjelenő cikksorozatunkban, olyan csapatok és ikonikus személyiségek életén keresztül, akik számára a futball és önazonosság viszonya nem kifejezhető, nem váltható fel pénzre és hírnévre, elveiket nem hajtották soha a „mammón” szolgálatára.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS