Csak látszólag ellentmondás, hogy Jugoszlávia szétesése és a balkán futball aranykora egybeesett. „Olyan háború következett, amit szerb és horvát oldalról is a nép „szentesített”, saját igazságérzetéből, gyűlöletéből, bosszúvágyából. A jugoszláv futball magában hordozta, sőt megidézte az apokalipszist, pillanatok alatt a törzsi gyűlölködés színterévé vált. Volt egyszer egy Jugoszlávia (első rész).
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
„Tegyük föl, hogy a polgárok hozzájárulása szükséges elhatározni, legyen-e háború, vagy ne legyen?” (Kant, Örök béke.)
Az egykori Jugoszlávia területén bekövetkező katasztrófa előre látható volt. A kőkeményen paternalista, szellemileg mélyen igénytelen szocialista despotizmus összeomlásával, a hatalmasság, Tito halála után kialakuló hatalmi vákuumból, az elfojtásokból újjáéledt, felerősödött a radikális-szeparatista nacionalizmus, elvegyülve a korábbi, történelmi távlatú sérelmekkel, vallási különbözőségekkel. ( „…ki lesz az első, aki nyíltan kimondja, hogy a kommunizmus halott és csak a nacionalizmus maradt meg a hat tagköztársaság működési elveként.” Nenad Dimitrijevic). Az eredmény: éveken át tartó pusztító, őrülten erőszakos polgárháború, ami aztán (szerb közvetítéssel) elterjedt az egész Balkánon.
Ez a háború, azért is volt annyira félelmetes és közeli számunkra (az érintettségünkön túl), mert minden ismert, kelet-európai szemmel intimitást sugalló „eszközünk”, „tárgyunk”, összességében: az életmódunk elmerült ebben az infernóban. A Balkán, a mi „távoli”, rettenetes tükörképünk (mindaz, ami nem akarunk lenni).
A pokolból emelkedtek ki az ex-jugoszláv klasszisok
Kevés olyan összetett történelmi jelentőségű időszak volt az elmúlt harminc évben, ami kifejezőbben, direktebben nyilvánult volna meg a futballon keresztül, mint a jugoszláv rendszer széthullása. Ez a nyugtalanító érzés csalta az embereket a lelátókra. A kiélezett viszonyok ellenére ez a néhány átmeneti és kaotikus év volt a balkáni futball aranykora is. Európai szinten meghatározó játékosok generációjával, mint a Real Madriddal Bajnokok Ligája-győztes horvát Davor Šuker és szerb Predrag Mijatović, a milanói „Il Genio” Dejan Savićević, a sokak számára talán ismeretlen (későbbi szlovén sikerkapitány) Srečko Katanec vagy a válogatott csapatkapitánya, a francia csapatok szarajevói mesterlövésze Zlatko Vujović.
Suker és Mijatovic – nem mindenki őrült meg / Forrás: Marca.es
„A keletiek mégiscsak többet tudtak Nyugat-Európáról, mint a nyugatiak Kelet-Európáról. Avagy más minőségű volt a tudásuk. Az ő benső Európa térképükön nem voltak közömbös, üres terek” – írta Dubravka Ugrešić horvát származású, Hollandiában élő írónő. Az önfenntartás, a rabság kényszere a Balkánon, Kelet-Európában egyenesen megkívánta, hogy higgyenek ama bizonyos „valami” létezésében. Mint ahogy a bebörtönzött hisz a szabadságban. Ám a szabadság elérhető, megragadható közelségével, a nyugati politika idegenségével szemben felszabadult a nyilvánvaló múlt öröksége, a Nyugattal szemben érzett (jellegzetesen kelet-európai) ellenérzés. A réges-régi nemzeti, etnikai sebek újra felnyíltak és gyilkosságig, a népirtásig fajuló őrjöngés lett úrrá az embereken.
A szerb állammaffia átvette a hatalmat
Egy olyan háború következett, amit szerb és horvát oldalról is a nép „szentesített”, nem pusztán külső vagy belső politikai nyomásból, hanem saját igazságérzetéből, gyűlöletéből, bosszúvágyából. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben a szerb nép katasztrofális hibát (bűnt) követett el. Odavetette a hatalmat egy opportunistának, a korrupt kommunista pártnak, a titkosrendőrségnek, hogy képviselje, vállalja fel nemzeti érdekeit, a titói lappangásból előtörő retrográd, lényegében nemzetellenes nacionalizmust, a nyílt versengést.
Egyik napról a másikra ugyanaz az állammaffia, amelyik ötven éven át megfosztotta az embereket a szabadságuktól („nyugatias”, jugoszláv jólétbe altatta őket), hirtelen taktikát változtatott, méltóságuk és jogaik helyreállítását kezdte ígérni. Az emberek ezt könnyedén elhitték, mert így kikerülhettek a kollektív bűntudat nyomasztó közelségéből.
A szerb háborús heroizmusra, a kommunista ellenállás tisztaságának mítoszára, a történelemhamisításból sarjadó elferdült, hazug identitásra építhette fel soviniszta-szocialista nacionalizmusát Slobodan Milošević. Posztmodern jellegzetesség, hogy a háborúk már színtisztán ideológiai jellegűek, és a „jó és rossz” harcában nincsen kegyelem. Az államalapítás korából eredő szakralizált nemzeti identitás soha nem tűnt el, nem marginalizálódott. Minden „adott” volt a „szent” háborúhoz. A nyelv, az osztályharcos propaganda jelzői, melléknevei, igéi adottak voltak, csak a főneveket kellett felcserélni. Ezt a háborút az emberek akarták. A benne megnyilvánuló brutalitás, sötétség is tisztán emberi léptékű volt. Így kapcsolódhatott ezer szállal az élet a futballhoz, ami a nép számára stilizált háborús jellegével az erőszak, a háborúskodás, szuverenitás, a nemzeti identitás első megtapasztalható formája lett.
A futball a kilencvenes évek balkáni világában a népé volt, így nem függetlenedhetett, nem tisztulhatott meg az őszinte, pusztító vágyaktól sem. A nép birtokolta, így a futball mélyebb réteggel bíró önkifejezési formát jelenített meg, magában hordozta, sőt megidézte az apokalipszist, aminek Zvonimir0 Boban és Željko Ražnatović „Arkan” volt az első két lovasa. A jugoszláv futball pillanatok alatt a törzsi gyűlölködés színterévé vált. Az 1989-90’-es és 1990-91’-es bajnokság két jelentős incidense Jugoszlávia széthullásának, a háború kirobbanásának szimbólumává vált.
Tuđman és Milosevic itt még együtt /Fotó: Tumblr
Alig egy héttel az első szabad horvát választások második fordulója után, 1990. május 13-án rendezték a Dinamo Zagreb–Crvena zvezda mérkőzést. Ezek a napok Horvátországban egy új korszak kezdetét jelentették. A lappangó feszültség politikai legitimációhoz jutott, és megkezdődhetett a tényleges leszakadás a szerb Jugoszláviáról. A jobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) domináns többséget szerzett, és a többpárti tábor a HDZ vezetőjét, Franjo Tuđmant választotta meg az ország elnökévé. Tuđman (a korábbi jugoszláv partizán, horvát antifasiszta, aki a hatvanas évek végére – a szerb elsőség elleni szervezkedés okán – a párt kegyvesztettje lett) a 70’-es évek elején részt vett a Horvát Tavasz néven ismertté vált horvát nacionalista mozgalom kibontakozásában. Több év börtönre ítélték, de büntetését Tito kilenc hónap házi őrizetre csökkentette. Ezután horvát usztasapárti emigránsokkal vette fel a kapcsolatot, nacionalista háttérbázist épített ki megalakuló pártjának.
A horvát nép egyértelmű támogatásával az új kormány nemzetállami szuverenitást igyekezett kiépíteni (szlovén segítséggel, egy új jugoszláv föderációt létrehozva). Új alkotmányt fogadtak el, rendszerváltó reformokat hirdettek, megkezdték a szerbek eltávolítását a vezetői és közalkalmazotti pozíciókból, a szerb civilek kitoloncolását, hozzáláttak az önálló horvát fegyveres erők létrehozásához. A horvát zászlón lévő jugoszláv csillagot a régi (az usztasák által használt) vörös-fehér sakktáblás szimbólumra cserélték. Milošević ellenreakciója a szerb tömegmédián keresztül az egykori horvát usztasák népirtásainak irreális túlhangsúlyozása volt, a szerb propagandagépezet a horvátokat túlfűtött antikommunista- és szerbellenes agresszorként állította be.
Ultrák összecsapása, a háború főpróbája
Egyértelmű, hogy a mérkőzés különösen feszült légkörben került megszervezésre. Az ellenségeskedés a két csapat között tradicionális volt, az elmúlt évtizedekben mindkét csapat a jugoszláv bajnokság egyértelmű esélyesének számított (a „négyesfogat” tagjai: a Crvena zvezda összesen 19, a FK Partizan 11, a Hajduk Split 7, a Dinamo Zagreb 4 bajnoki címet szerzett 1945 és 1992 között). Megközelítőleg háromezer Crvena zvezda-ultra, Delije utazott Zágrábba Željko Ražnatović „Arkan” vezetése alatt (aki a háború alatt a Szerb Önkéntes Gárda, az „Arkan Tigriseinek” nevezett, háborús bűnökkel, népirtásokkal terhelt paramilitáris csoport első embere is volt).
A Delijével szemben a zágrábi Bad Blue Boys állt. A zágrábiak Franjo Tuđman elkötelezett, fanatikus hívei voltak. Néhány órával a mérkőzés előtt már több utcai összecsapás is kialakult a két rivális ultracsoport között. A valódi ütközet csak ezt követően kezdődött el a Maksimir stadionban. A zágrábi ultrák kődobálással provokálták a Delijét, a szerb tábor őrjöngésbe kezdett, szétverték a vendégszektort, és a semleges, kiürített lelátói részt áttörve megtámadták a Dinamo-szurkolókat. Több késelés is történt.
A Delije, a szerb szurkolók a „Zágráb Szerbia!”, „Meghalsz Tuđman!” rigmusokat kántáltak. A Bad Blue Boys lerohanta a pályát, a Crvena zvezda játékosai az öltözőkbe menekültek, a rendőrség csak brutális fellépéssel tudta visszaszorítani a lelátókra a tömeget. A verekedésbe bekapcsolódott több Dinamo-játékos is. A lezárt szektorokon keresztül, a rendőri jelenlét ellenére, néhány zágrábi ultra vakmerő előretörésével a Bad Blue Boys fanatikusai elérték a szerb szurkolókat. A tömegből leszakadt szurkolókat szinte meglincselték, öten-hatan is körbeállták, és ájulásig rugdosták, ütötték őket. Csak a páncélozott járművekkel, vízágyúkkal felszerelt rendőri erősítés tudta megszakítani az összecsapatást, aminek több száz súlyos sebesültje lett. Alig egy óra alatt.
Boban rúg / Fotó: Wikipedia.com
A mérkőzés ikonikus pillanata volt, amikor Zvonimir Boban (a Dinamo Zagreb tízese, kapitánya) megrúgott egy Dinamo-szurkolót gumibottal összeverő rendőrt. Boban a semmiből, a tömegből előlépve védte meg a szurkolót. Világhírű, a történelmet befolyásoló fotó is készült az esetről. Pillanatokon belül egy tucat zágrábi ultra vette körül Bobant, akik a testükkel védték Horvátország új hősét. A szövetség hat hónapra eltiltotta, a jugoszláv rendőrség pedig bűnügyi eljárást indított ellene.
Boban, a mérkőzés után így nyilatkozott: „…Ott voltam, a nyilvánosság előtt kockára tettem az életem, a karrieremet, a hírnevemet, mindenemet, amim csak volt, egy eszméért, egyetlen, horvát okból.” A remek középpályás később az olasz AC Milan csillaga lett. A rendőrről pedig kiderült, hogy amúgy bosnyák származású.
Folytatjuk.
Fotó: Dalje.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS