Muszáj Herkulesek Barcelonában – a “kiégett” klasszisok és a “kókler” edző diadala

Dac, akarat, hit, birói hibák, szerencse, gyávaság – sokáig lehetne sorolni a szerdai történelmi fordítás (0-4 után 6-1) összetevőit. Egy biztos: a Barcelona felejthetetlen mérkőzést játszott a Bajnokok Ligájában, ismét bebizonyosodott, hogy a futballban (sincs) lehetetlen.

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek”. (Ady Endre: A muszáj Herkules).

Leírhatatlan / Forrás: Totelcamp.blog.hu

Nem gondolom, hogy a „kiégett”, „motiválatlan” Lionel Messi vagy bármelyik csapattársa ismeri a magyar költő örökké érvényes versét, de sok minden más mellett ez jutott az eszembe a Barcelona szerdai heroikus győzelméről. Lehet sok mindenről beszélni – elsősorban az odavágón bátran, dominánsan futballozó PSG gyáva taktikájáról –, bírózni, szerencséről írni, ettől függetlenül tény: történelmi sikert aratott a spanyol-katalán együttes. Amelyet megint túl korán írtak le.

A nemzetközi és magyar sajtóban számtalan cikk jelent meg Messiék alkonyáról és a „kókler” Luis Enrique felelősségéről. Sok sportújságíró mintha inkább szurkoló lenne: még mindig a régi tiki-takát sírják vissza, amellyel a Barcelona valóban nyomot hagyott a világfutballban, viszont a végére már rettentően unalmassá vált.

Az is kiderült, Luis Enrique messze nem szolgált rá a túlzó kritikákra, ahogyan Pep Guardiola sem az a tökéletes futballisten, aminek elképzelik. (“Szerencsétlen” Enrique első évében gyakorlatilag megismételte a csúcs-Barcelona sikersorozatát, de a fanyalgókat – de miért nem rúgtak minden meccsen hat gólt, de miért nem volt 98%-os a labdabirtoklás – ez sem érdekelte. Ezekkel Tornyi Barna vagy Várhidi Péter is győzött volna – szólt a csak félig ironikus magyarázat.)

Kicsit még Guardioláról: a kétségtelenül korszakos edző hiába alakította át saját képére a Bayern Münchent, a kimondott célt – Bajnokok Ligája-győzelem – nem érte el, arra esélye sem volt. S hogy még fájóbb legyen a pofon: 2015-ben éppen az „amatőr” Enrique vezette Barcelona ütötte el a bajor együttest a siker lehetőségétől. Barcelonában 3–0-ra nyertek és Münchenben is vezettek 2–1-re, a Bayern semmire sem ment 3–2-es győzelmével.

Luis Enrique akkor kapta meg edzői élete talán legfontosabb elégtételét, legyőzte azt az embert, akinek árnyékából azóta sem engedik kilépni.

Háttal Luis Enrique /Fotó: Totelcamp.blog.hu

Furcsa az élet: a mostani csoda néhány nappal azután érkezett, hogy bejelentette távozását. Véleményes tizenegyesek – az egyik szerintem tisztán az volt, a másik egyértelmű műesésnek tűnt –, érthetetlenül defenzív Paris Saint-Germain, az okokat napestig lehetne sorolni, de egy az utolsó percekben kivívott 6–1-es sikeren egyszerűen nincs mit magyarázni. A károgók hangja elszáll a szélben, a történelem csak a hihetetlen fordítást őrzi meg. (Bár azt is olvastam, hogy a szerdai PSG-ét a Fradi vagy Videoton is kiütötte volna. Hiába, a magyar humor utolérhetetlen.)

Muszáj Herkulesek Barcelonában

A Barcelona játékosai dacból, muszáj Herkulesként mind odatették magukat. Messi nem varázsolt, csak szimplán lekötött két-három embert és végre belőtte a tizenegyest. Iniesta néha villant, máskor árnyéka volt önmagának, de harmincon túl, reménytelennek tűnő helyzetből simán legyűrte emberét és valahogy középre sarkazta a labdát. Suárez azt tette, amihez ért: szemfüles gólt fejelt, majd két műeséssel összehozott magának egy sárgát és egy tizenegyest. Vitathatlan klasszisa mellett ismerjük el: egyedül győzni akarása szimpatikus benne. A legnagyobb csillagok közül egyedüliként Neymar volt végig zseniális. Kevesen veszik észre, milyen alázattal futballozik a Barcelonában, rendszeresen hátra rohan védekezni, egyre kevésbé reklamál, amikor egy meccsen tizedszer is büntetlenül felvágják. Ha megtanulja legalább minden második helyzetét kihasználni, semmi sem menti meg attól, hogy a világ legjobbja (de legalábbis legkiválóbb csatára) legyen. Addig zokszó nélkül elviseli a másodhegedűs szerepét.

Már szabadrúgásgólja is elképesztő volt, de igazán az tette naggyá, ahogyan a büntetőt értékesítette – érdemes megnézni a tekintetét. Abban a nézésben már benne volt a gól. Azt a pillantást nem lehetett kivédeni.

És még valami: az elsőt Messi, a másodikat ő lőtte. El tudjuk ezt képzelni a Real Madridban?

És az utolsó gól. A kapus Ter Stegen előrerohan, hogy valahogy begyötörje a labdát, majd visszarohanva becsúszva szerzi vissza, így kiharcolva a szabadrúgást. A gól – bár az általában a jobbhátvéd posztjára erőltetett, saját nevelés Sergio Roberto lőtte – valójában az övé is. Az ő német mentalitása, hite és korábban bemutatott hatalmas védése is hozzátett a csodához. Ahogyan a Barcelona védekezése is. A négy védőről háromra váltott csapat hátul nyújtotta talán a legkomolyabb teljesítményt: Piqué, Mascherano és Umtiti a feltolt védekezés minden feszültségét, felelősségét végig remekül viselve, gyakorlatilag hiba nélkül hozta le a meccset.

Emerytől bölcs döntés lenne a lemondás

Ha Herkulesről írtunk, muszáj szólni a vesztesről is. A bombaerős, az odavágón hihetetlen teljesítményt nyújtó francia együttes olyan pofonba szaladt bele, amelyből nehéz lesz felállni. Spanyol edzőjük, Unai Emery a párharc megnyerésével beléphetett volna az igazán nagyok közé, de éppen azt nem láttuk benne, amire a leginkább szüksége lett volna: bátorságot. Érthetetlen, hogy a Sevillát sikerről sikerre vezető szakember miért a kiscsapatok bunkerfutballját választotta, amellyel a Barcelona ellen – ha csak nem egy tökéletesen összerakott, védekezőgépezetről van szó (lásd: José Mourinho Intere) – ritkán jön ki jól az ellenfél. Bár úgy tűnt, hogy 3–0 után idejében váltott és a kimerészkedő párizsiak Cavani szépítésével kulcsfontosságú gólt lőttek, az utolsó percekben tehetetlenül nézte csapata kiesését. Igaz, akkora már nem maradtak lapjai.

Mert Neymar szabadrúgásgóljánál csak legyintett mindenki – ismét egy gyönyörű „minek”-gól. Még Suárez műesésénél is csak takaréklángon háborogtak/ünnepeltek a szurkolók. Hanem, ami az utolsó utáni percben történt. Amikor az amúgy irányító Sergio Roberto berobbant… A többi futballtörténelem. Érdemes megnézni, hogyan reagáltak a brit klasszisok, akik közül amúgy egyedül Gary Lineker játszott a Barcelonában – Michael Owen éppenséggel a Real Madridban futballozott. Az mindent elárul. A játékosok tudják, hogy ilyen fordítás csak egyszer adódik az életben. Még az olyan futballzseniknek is mint Messi vagy Iniesta.