Október huszadikán kezdődik a várva várt budapesti birkózó-világbajnokság, ami (reméljük) a történelem legemlékezetesebb vébéje lesz. Ebből az alkalomból eredünk első olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd nyomába. Weisz Richárdot legyőzhetetlennek tartották, az 1908-as olimpia megnyerése után 1912-ben is ő lett volna a toronymagas esélyes, de akkor már nem indulhatott el, mert profinak nyilvánították. Az ok prózai volt: kihívta kora legjobb díjbirkózóit, akiket szintén legyőzött, hogy a pénzt jótékony célra fordítsa. Weisz Richárdot az ellenfelek nem, csak a háború tudta legyőzni. 1945 decemberében hunyt el, miután végzetesen legyengült az ostrom és az éhezés alatt.
Nem kell ahhoz taoistának vagy Hamvas Béla-rajongónak lennünk, hogy tudjuk, a nagy bajnokok mögött mindig ott volt egy Mester. Weisz Richárdnak, a magyar birkózás első olimpiai bajnokának a mentora Weinand János volt.
Weinandot – aki főállásban vasöntő volt, és csak munka után foglalkozott a tanítványaival – a legendás mecénás, Brüll Alfréd vitte az MTK-hoz, ott találtak egymásra Weisszel.
„Weigand kitűnően birkózott és remekül oktatott, Bécsben tanulta meg, jeles birkózóktól, híres mesterektől. Mondják, komor, kicsit nyers volt, darabos, kemény ember. Idehaza vasöntő volt. Nappal 12 órát dolgozott, este hattól a klubban tízig, tizenegyig a legjobb birkózóinkkal foglalkozott: Weisz Richárddal, Payr Hugóval, Fischer Tiborral, Előd Józseffel, Erődy Bélával” – írta Syposs Zoltán a Népsportban, Weisz születésének századik évfordulóján.
Weisz Richárd Londonban / Forrás: Catawiki.com
Weinand legismertebb tanítványa 1879. április 30-án született Budapesten, 1896-tól 1899-ig a Hungária Atlétikai Club, majd 1908-ig az MTK atlétája, birkózója és súlyemelője volt. Már az első hivatalos magyar birkózóbajnokságot ő nyerte nehézsúlyban (1903), és innentől fogva papírforma volt a győzelme.
„A nehézsulyúak bajnokságát természetesen Weisz Richárd nyerte meg – írta a Herkules 1905-ben. – Feltűnést keltett a döntőmérkőzésben ellenfele, Gyulay Árpád, egyelőre még nem tudásával, hanem szép, magas termetével, természetes képességeivel, melyek a jövő egyik legelső birkózóját engedik sejtetni.
A bajnokságok eldőlte után Weigand és Nagy Sándor mesterek mutattak be magas színvonalon álló birkózást, melynek során Weigand villámgyors támadásaival, Nagy Sándor pedig az azok kivédésére sűrűn alkalmazott „híd“-dal aratott nagy tetszést.
Ezután a Brüll Alfréd vándordíjért mérkőztek Weisz és Nagy János. Az egész 14 percig tartó mérkőzés folyamán Weisz volt a támadó s Nagy védekezett, de ezt oly ügyesen s oly tökéllyel, hogy Weisz Richárd az ellenállásnak megtörésére oly fogásokat alkalmazott, melyek ugyan teljesen korrektek és szabályoknak megfelelők, de túlerősek lévén, a birkózáshoz nem, értő s ösztönszerűleg a gyengébbhez húzó közönség soraiban visszatetszést szültek.
Weisz Richárd vasárnapi győzelmével a gyönyörű ezüst szobor végleges győztese lett. Benne mindenesetre a legméltóbb és legérdemesebb jutott a díjhoz.”
Londonban ismerte meg a világ a nevét
A birkózót kora legerősebb embereként ismerték, súlyemelésben sem igen volt párja – a sport nemes korszakáról beszélünk, amikor még több sportágban kiemelkedőt lehetett alkotni. Az akkoriban gyakorlatilag verhetetlen sportoló 1908-ban ért fel pályafutása csúcsára, amikor megnyerte a londoni olimpiát.
„Nehézsúlyú birkózónk Weisz Richárd eddig nagyszerűen szerepelt – írta a Pesti Napló. – Ma délelőtt aránylag könnyen tette két vállára a dán C. M. Jensen-t, mig délután az S. M. Jensen-nel, a többszörös dán bajnokkal került össze.
Ez utóbbi ellenfele magasságban és súlyban jóval felette áll Weisznek, de erők dolgában körülbelül egyformán állottak. Weisz fölényes birkózást produkált és állandóan támadott, de a 20 perc, ami engedélyeztetik egy menetre kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a dánt vállaira fektesse. A zsűri azonban, a szabályok értelmében szavazott és egyhangúlag győztesnek minősítette.”
A döntőt Weisz egy orosz orvossal (!) vívta. „Közel a rúdugrási hely mellett felállított pódiumon küzdött elkeseredett küzdelmet Weisz Richárd orosz ellenfelével. Akik bent voltunk a pályán, lefeküdtünk a pódium körül és órával a kezünkben izgatottan néztük az időt, hogy mikor telik le a 20 perc. Ezalatt halálos csöndben dulakodott a két ellenfél egymással. testükről csurgott a verejték, itt-ott a felhorzsolt bőr vérzett. Elmúlt a 20 perc anélkül, hogy valamelyik birkózó két válla érintette volna a földet.
A zsűri újabb 10 percnyi döntő birkózást rendelt el, amely alatt az orosz ismét csak azt bizonyította be, hogy olyan jó védő, mint amilyen jó támadó Weisz. A 10 perc elmúltával Weisz lett győztesnek kijelentve, aki ezzel a világbajnoki címet elnyerte.
Óriási éljenzés követte az ítélet kihirdetését; a magyarok Weiszt vállaikra kapták és minden oldalról elkezdtek működni a fényképező apparátusok. Örömünk kétszeres volt, mert Weisz Richárd. aki oly régóta végez komoly és becsületes munkát, igazán megérdemelte a világbajnoki címet.”
Weisz Richárd Londonban az orosz ellen / Forrás: Stefan2001.blogspot.com
Itthon ezres tömeg várta az olimpiai bajnokot: „A tomboló tömeg vállaira kapta Weisz Richárdot és úgy vitte ki kocsijához. Az ünneplésnek azonban itt nem szakadt vége. Az ünneplő közönség kifogta Weisz kocsijának lovait és diadalmenetben húzta a Japán-kávéházig, ahol még nagyobb tömeg várta a világbajnokot és lelkes ovációkban részesítette.” – írta a Pesti Hírlap.
A történethez tartozik, hogy a legendás kávéházat korábban Brüll vette meg, és éppen Weisz vezette. A két férfi barátsága legendás volt.
Nagy ára volt a profi díjbirkózók legyőzésének
Az aranyidők hamar véget értek. Weisz veszte éppen ereje és saját nimbusza volt. Alig egy évvel olimpiai győzelme után kiállt kora legjobb hivatásos birkózóival, hogy bebizonyítsa: legyőzhetetlen. Tényleg az volt, de ezzel szinte mindent elveszített.
„Egy magyar világbajnok amatőrségének elvesztése – szomorkodott a Sportvilág 1909 októberében. – Szenzácziós esemény, hogy Weisz Richárd, a Magyar Testgyakorlók Körének tagja, az 1908. évi olimpiai birkózó világbajnok, többszörös magyar bajnok a nehézsúlyú birkózásban és a legkiválóbb amatőr súlyemelőnk, kinek bravúros és jó hosszú ideig tulszárnyalhatatlan súlyemelő rekordjait csak a minap hitelesítették az illetékes amatőr sporthatóságok, részt vesz a Beketow-czirkuszban [a Fővárosi Nagycirkusz] mostanában rendezett díjbirkózásban és közismert professzionistákkal mérkőzik.”
Weisz Richárd a Tolnai Világlapban / Forrás: Arcanum.hu
Már a korabeli sajtó is bizonytalan volt abban, hogy ki hívott ki kit, de tulajdonképpen ez lényegtelen. A klasszis a profiknak is bizonyítani akart:
„Weisz Richárd kihívást intézett a czirkuszi birkózók trupp-jához, hogy mindenkinek 100 koronát fizet, aki súlyemelő rekordjait megjavítja. Később kihívta a professzionátus birkózókat, hogy vele a MTK klubhelyiségében díjazás ellenében birkózzanak.
[…] A professzionátusok nem voltak hajlandók Weisz feltételeit elfogadni csak azon esetben, ha velük a czirkuszban megmérkőzik. Ujságnyilatkozatok is történtek ez ügyben és csak szították az erejétől és tudásától kissé elbizakodott Weisz Richárdnak amúgy is túltengő becsvágyát.
Mikor a czirkuszban, hol Weisz is jelen volt, a birkózók bemutatkoztak, vezetőjük hetykén ecsetelte a magyar világbajnok kihívását mintegy mondván, hogy »hic Rhodus, hic salta«”.
Azaz: Itt van a Rhodus, itt ugorj! – Aesopus meséjében egy kérkedő azzal dicsekszik, hogy ő Rhodusban valamikor roppant nagyot ugrott, és tanukra hivatkozik, akik ezt látták. Erre mondta a másik, hogy most bizonyítson.
A válasz sem késett:
„Weisz Richárd megbízásából Halmay Zoltán világbajnok kiállt a porondra és tiltakozván a magyar sport lekicsinylése ellen bejelentette a közönségnek, hogy Weisz Richárd a czirkuszban birkózni fog és a nyerendő dijat jótékony czélra adja. […] Weiszt szándékáról sem hozzátartozói, sem legjobb barátai lebeszélni nem tudták.
A MTK elnöke, Brüll Alfréd legnagyobb igyekezete, hogy Weisz Richárdot e lépésének megtételétől eltántorítsa, kárba veszett. Weiszen erőt vett régi sportszenvedelye és ez legyőzött minden elébe tornyosuló akadályt.”
[Elcsodálkozhatunk a most már szürreálisnak tetsző szemlélethez, amikor egy atlétán a sportszenvedélyt kérik számon. És persze az sem számított, hogy a nyeremény jótékony célra ment.]
A szerecsen, a német és turkesztáni sem jelentett akadályt
Weisz természetesen remekül szerepelt, gyakorlatilag képtelenek voltak rajta fogást találni.
„Weisz Richárd birkózásai – írta az Újság. – A kiváló magyar atléta. Weisz, Richárd bravúros birkózásai a proffesszionistákkal mind szélesebb érdeklődés mellett folynak le a Beketow-czirkuszban.
A főérdeklődés a mai napon is Weisz Richárd iránt nyilvánult, a kinek ellenfele a gyönyörű termetű és izomzatú Huber svájczi bajnok volt; de a legnagyobb erőfeszítés daczára sem bírt négy percznél tovább ellenállni Weisz Richárd vehemens támadásainak. […] Zipps, a néger 20 perz alatt, nem tudott, a szívós Ali Oglu-val.
[…] A vasárnap esti mérkőzések programmja igen érdekes, a mennyiben Weisz Richárd a turkesztáni Ali Oglu-val mérkőzik, a német világbajnok Pohl a hatalmas erejű kanadai bajnokkal. Faxon-nal, a szerecsen Zipps a magyar Nagy-gyal, Rossoff Huber-rel birkózik.”
Fővárosi Nagycirkusz (ekkor Fényes György üzemeltette), szabadstílusú birkózó (pankráció) világbajnokság. 1940 / Fotó: Fortepan.hu
Hiába próbálták a következő olimpiára visszahívni
Az újabb lehengerlő győzelmek ellenére Weisz sportoló-pályafutása ezzel gyakorlatilag véget ért. Sem az MTK, sem a Magyar Athletikai Szövetség nem kegyelmezett, eltiltották az amatőr versenyzéstől. Később, 1912-ben megpróbáltak visszakozni, hogy Weisz ismét elindulhasson az olimpián, de ekkor már nem volt edzésben, és nem fogadta el a felkérést. Hiába lett újra hivatalosan amatőr és hiába bizakodott a Nemzeti Sport még 1912 januárjában:
„Szó lehetne esetleg arról, hogy az esetben, ha Weisz Richárd biztosan indulhat a stockholmi olympiádon, jó volna direkt erre a célra egy nehézsúlyú jó professzionista tréner, ez azonban nem oly fontos, mivel Weisz R. jelenleg kitűnő formában van, óriási erővel rendelkezik és erre a célra teljesen megfelel Fischer és Előd is.”
Cirkuszigazgató, szövetségi elnök, versenyszervező
Nem indult el. Weisz Richárd kényszerű visszavonulása után sok mindennel megpróbálkozott. Egy időben még a Magyar Ökölvívó Szövetséget is vezette, és többször beperelték rágalmazás miatt, mivel nyíltan beszélt az akkori korrupciós ügyekről.
Később volt cirkuszigazgató, és a versenyszervezéssel is megpróbálkozott, de az egyre sötétebb idők, a magyar zsidók kiszorítása, és talán túlságosan nyílt, sportszerű jelleme sem kedveztek az előremenetelének. A korabeli újságcikkeket olvasva mindenhol kiemelték jellemét, szerénységét, szelídségét, amelyet csak akkor tolt a háttérbe, ha barátait támadták, becsmérelték.
„Amikor a birkózást abbahagyta, több vállalkozásba kezdett. Volt kávés, cirkuszigazgató, sportverseny rendező: egyik vállalkozása sem sikerült. Már a szegénység útját járta, amikor egyik éjszaka öreg koldusasszonnyal találkoztunk a Nagymező-utcában.
Szemerkélt az eső, Weisz Richárd megállt, a zsebébe nyúlt és amennyi pénze volt, odaadta a toprongyos nénikének. – Emlékeztet az édesanyámra – dünnyögte száraz hangon és félrefordította a fejét, láttam, hogy lopva, gyorsan meg törli a szemét.
Ilyen volt a világ legerősebb embere…” – írta Relle Pál a kommunista Világban (1948), már Weisz tragikus halála után.
Aki ismeri a korszakot, azt nem lepi meg, hogy Weisz is azok közé tartozott, akik mentesítést kaptak a zsidótörvények alól.
„Ez a mentesítés érintette Hajós Alfrédot az úszás, Weisz Richárdot a birkózás, Fuchs Jenőt és Kabos Endrét a kardvívás, Kárpáti Károlyt a birkózás, Elek Ilonkát, a tőrvívás bajnokát”
– írta a Magyarország 1939 márciusán.
Az ostrom, az éhezés, a háború vitte el
Ettől függetlenül teljesen ellehetetlenült, a háború alatt több millió honfitársaival együtt nyomorgott, éhezett, korábbi befolyásos barátai eltűntek, vagy meggyilkolták őket – mint a Magyarországra hazatérő, a kiugrásban vakon bízó Brüll Alfrédot. Sorsán a „felszabadulás” sem változtatott, bár papíron túlélte, gyakorlatilag a második világháború vitte el. Weisz Richárd 1945. december 4-én hunyt el.
„Az ostrom, majd az ostrom utáni idők hiányos táplálkozása annyira legyengítette szervezetét, hogy az epéjét megtámadó kórral nem bírt. Halála ennek ellenére váratlanul érte még legbensőbb barátait és ismerőseit is. A magyar sport nagy halottjának temetése felől még nem történt intézkedés.”
– írta a korabeli Népsport.
Ha nem törik ketté a pályafutását, talán a magyar birkózás egyetlen kétszeres olimpiai bajnokáról beszélhetnénk.
A cikket és a rovatot támogatta:
Facebook
Twitter
YouTube
RSS