Temetni jöttem, nem dicsérni

Kérlelhetetlen és hajlíthatatlan ellenségünk távozott el, ahogy nagy rajongója, Gyurcsány Ferenc fogalmazott nekrológjában. Lenyűgöző energiával, egy élet munkájával igyekezett mindazt tönkretenni, ami a mi szívünknek kedves. Azonban nem szégyen, sőt, szükséges jó ellenfeleink, ellenségeink életéből, tapasztalataiból tanulni, megérteni, mit csináltak jól és mit csináltak rosszul. Már csak azért is, hogy mikor a mi időnk eljön, ne vereségben hagyjuk magára az utánunk maradókat, mint ő, hanem a megmaradás örömében.

A legszélsőségesebb kommunizmusból kisarjadó ultraliberális eszme – habár már a kommunizmushoz hasonló károkat okozott és ahhoz hasonló mennyiségű vért ontott világszerte – nem áll győzelemre mostanában. Akik mindkettőnek lelkes hívei voltak (mikor melyikkel lehetett karriert csinálni), akik élethossziglan cipelték ifjúkori tévedéseiket, függetlenül az emberekre, az emberiségre, a barátaikra, családjukra, a rokonaikra, a szomszédaikra vonatkozó véres következmények ellenére, lassan kihalnak. Örökségük, utódaik, „tanítványaik” szánalmas árnyékok csupán, akik azt hiszik, hogy az a diktatúra, ha a kedvenc kormánykritikus színházuk nem kap kiemelt állami támogatást és nem gyűlölheti minden este Magyarországot a magyar adófizetők pénzén. De a hagyatéka nekünk tanulságos lehet.

Elhalt ellenségünktől azt kell megtanulnunk, hogy miként tévedhetett ekkorát? Hogyan tudta megoldani, hogy a valóság ilyen kevéssé érintse meg? Hogyan tudott igazi szélsőséges kommunistából liberálissá, majd újra szélsőségessé, ultraliberálissá válni ennyi élettapasztalat után? Hogy lehet leélni úgy egy életet, hogy az ember nem néz fel azokból a könyvekből, amelyeket olvas?

Vagy ha felnézett, hogyan tudott jónak látni ennyi rosszat? Ezek az emberek azért gyűlölték Kádárt, mert megfosztotta őket attól, hogy Rákosi művét kijavíthassák. Kádár tökéletlen, megúszós szocializmusa, amely a konszolidációja után felhagyott a radikális megoldásokkal, nem volt nekik elég elvszerű.

Temetni jöttem, nem dicsérni.

A rendszerváltás lehetőségének felvillanásától kezdve folyamatosan jelen volt a közéletben néhány tucat ember, akik mindent megtettek a magyar közélet megmérgezéséért. Néhány újságíró, néhány értelmiségi és néhány politikus. Sikeresen „polgárháborúsították” a magyar közbeszédet, a teljes egyetemi és kulturális szférát, az oktatást, mindent. De nemcsak azt, hanem hiszterizálták a saját közösségüket is. A magyarországi liberálisok azonnal a saját szélsőségeseik foglyaivá váltak, és ezek a kényük-kedvük szerint rángatták azokat is, akik el tudták volna képzelni, hogy békében élnek azzal az országgal, kultúrával és néppel, amelyben születettek és léteznek. Egy ideológia miatt tartották magukat különbnek mindenki másnál és külön minden mástól.

A liberálisok egy része nem tett mást az egész rendszerváltozás utáni közéleti karrierje során, mint fenntartott egy hadüzenet előtti állapotot. Az elhunyt az elmúlt évtizedekben ennek a politikai és egyre inkább kulturális projektnek az arcaként funkcionált. Büszkén, tudatosan, igaza teljes tudatában. Olyan hihetetlen erővel sugározta ezt a tökéletességet, hogy sem életében, de még a halála után sem meri neki senki megmondani az övéi közül, hogy semmit nem értett meg a világból, az országából, a magyarokból, de az általa annyira imádott „nyugatból” sem. Bernard-Henri Lévy szélsőliberális francia filozófus így emlékezett róla a Twitteren:

Magyarország legjobbja volt. Ha Európának arca volna, az övé lenne az – lelkesedéstől izzó és a kontinens fájdalmaitól ráncos.

Íme, a tökéletes félreértése mindennek! Az ostoba francia marxista-liberális összetéveszti az eszmét a valósággal. Az ultraliberális szubkultúra legkárosabb tulajdonsága, hogy eszetlenül fetisizál tekintélyszemélyeket, akiknek szellemi hanyatlásuk, személyiségzavaruk, nyilvánvaló jellemtelenségük ellenére feltétlenül hisz. Nemcsak kívülről, hanem belülről is bírálhatatlanok. Ennek a társaságnak külön szerencsétlensége és jellegzetessége, hogy olyanokat emelt szellemi vezetőinek, akik minden gátlás nélkül el tudták hinni magukról, hogy ők vannak a világ közepén. Ez az eszelős vonzás és összetartás annyira erős, hogy az ultraliberálisokról nem lehet lemorzsolódni, még csak a szélre sodródni sem, mert ők a társasági életükben is olyanok, mint Rákosi és a környezete. Gyakorlatilag azt is „kivégzik”, akin a kétség legkisebb jelét meglátják. Elődeiktől megőrizték az intellektuális kegyetlenséget, az érzelmi ridegséget és azt, hogy a végső győzelemig készek harcolni. Az, hogy sosem hirdetnek a történelemben végső győztest, sosem jutott el a tudatukig. Az örökül hagyott gyűlölet ezután is fogva tartja majd őket, a gyász, a veszteség – ha valódi egyáltalán – nem fogja elgondolkoztatni őket, hamarosan kijelölik majd az „új nagy öreget”. Sokan magukat látják benne, ahogy eddig is magukat látták a „nagy öregben”, aki tökéletesen elégedett tudott lenni magával. Ennek a „tökéletességnek” a múlandóságát „gyászolják” most.

Nekünk meg csak annyi a dolgunk, hogy ne legyünk ilyenek.