Az ünnep nélküli ember szomorúsága

Nincsenek hétköznapok, ha nincsenek ünnepek. Az emberi világban a jó és a rossz váltakozik, és hiába történik velünk sok jó, mindenért hálát kell adnunk, minden jót meg kell ünnepelnünk. A minden évben visszatérő ünnepek, mint amilyen a húsvét is, nemcsak vallási ünnepek, hanem a keresztény kultúra természetközeliségét, az élet újjászületésének szükségszerűségét is kifejezik. A hosszú tél sötétsége után újjászületünk, mert a tavasz hiába jön el minden évben, mégiscsak csodás ajándéka Istennek. Ünnepelni muszáj, mert újra és újra el kell mondanunk magunknak és egymásnak, hogy élhetünk és örülhetünk.

Még az egyetemen mondta egy pszichológus tanárom, tulajdonképpen egy odavetett félmondatban, hogy a nyolcvanas években a szakmájában sokat beszéltek arról, hogy elfelejtettünk ünnepelni, a magyar társadalom, a magyar emberek elfelejtettek ünnepelni. A mondat és a pillanat megmaradt bennem, mert annyi minden vált nyilvánvalóvá, amit addig nem értettem.
Működő családban nőttem fel, amelyben lehetett élvezni az életet, a gyermekkort, amelyben meg lehetett figyelni, ahogy a dédszülők, nagyszülők által még megélt karácsonyi és húsvéti hagyományok hogyan kopnak jelentés nélküli rítusokká, majd hogyan oldódnak semmivé a hetvenes, nyolcvanas évek kényelmességében és megúszni vágyásában. Az egyházi, vallási és családi ünnepekből kiveszett a vallási tartalom. Ez azonban nemcsak a szakrális tartalom elvesztését jelentette, hanem a lelki élmény teljes feladását, azt, hogy az ünnep okán az ember „kigondolkozott” mindennapjaiból és azt, hogy életének minden évében elmélkedjen azon, hogy élete mindennapi rutinján túl, mit várhat és remélhet az élettől, az életétől. Aztán az is, hogy a családi összejövetelek csak apropói voltak annak, hogy hagyományos lakomáinkat megtartsuk, megfordult, már csak enni jöttünk össze, egyre kevesebb mondanivalóval. Amikor mi átvettük ezt a szervező szerepet a családunkban, mindenki örült ennek, mert nekik is hiányzott valami, amit nem is tudtak pontosan megfogalmazni. A hagyományt már mindenki csak fáradsággal megtartható lényegtelenségnek érezte, ahogy az asztali imát egykor a vasárnapi ebéd elől, úgy hagytuk el minden rítusunkat minden ünnepünkből.

Sokáig nekem se fájt ez a hiány, amíg felnőttként meg nem értettem, hogy miért kell keresztet rajzolni a megszegendő kenyér aljára, és miért kell(ene) megtartani a böjtöt. Az ünnep megállítja az időt, határokat szab, a végtelenül telő időt értelmes méretű részekre osztja, figyelmeztet, hogy telik. Az ünnepek megmondták a múlt emberének, hogy mire kellene örömmel rácsodálkoznia újra és újra, miért kell hálásnak lennie. A szocializmus álünnepei pedig tovább rombolták az ünneplés lelki élményét, tömeggyilkosságokat, a szabadságunk elvesztését, megszállásokat és puccsokat ünnepeltettek velünk, a lelki elmélyülés olyan paródiáit követelve, mint a május elsejei felvonulás. Volt ünnepély és voltak ünneplők, de lélekben senki sem volt ott, mert nem volt hol. Azok a kommunisták persze még a régi világban szocializálódtak, titokban remélték, hogy a saját ünnepeik majd olyan csodákra lesznek képesek az emberek lelkében, mint amire talán gyermekkoruk karácsonyairól emlékeznek.
A hatvanas évek végétől aztán a csordogáló jólét darabkái közül már egyre kevésbé hiányzott az ami elmúlt, amit elvesztettünk, amit hagytunk elvenni magunktól, amit egyszerűen nem volt energiánk megőrizni. A szocializmus utolsó két évtizede, bármennyire fáj is ezt kimondani, a teli hasról és az erőfeszítés nélküli életről szólt, paraszt- és munkásgenerációk tanították azt a gyermekeiknek, hogy keressenek erőfeszítés nélküli életet, hagyják el elődeik céljait, mert a jólét a természetes. Ami jár az jár, és hát minden jár.
Ha innen nézzük törvényszerű volt, hogy a megígért földi mennyország megszokásában már nem ünnepeltünk, mert nem volt mit. Nehogy már az ünnep szabja meg nekünk, hogy mit csináljunk, érezzünk, azt csináljuk, amit akarunk. Mert a világ már nem számít, már csak mi számítunk.
Az ünnep már csak hagyományőrzés, nem valódi ünneplés. Sokaknak ez nem egy ünnep, ez csak egy hosszú hétvége.
Pedig ha nincs bánat, nincs öröm sem, ha nincs halál, nincs születés sem, ha nincsenek ünnepek, akkor csak a hétköznapok hosszú hétvégékkel megtűzdelt sora van.