Nincsenek hétköznapok, ha nincsenek ünnepek. Az emberi világban a jó és a rossz váltakozik, és hiába történik velünk sok jó, mindenért hálát kell adnunk, minden jót meg kell ünnepelnünk. A minden évben visszatérő ünnepek, mint amilyen a húsvét is, nemcsak vallási ünnepek, hanem a keresztény kultúra természetközeliségét, az élet újjászületésének szükségszerűségét is kifejezik. A hosszú tél sötétsége után újjászületünk, mert a tavasz hiába jön el minden évben, mégiscsak csodás ajándéka Istennek. Ünnepelni muszáj, mert újra és újra el kell mondanunk magunknak és egymásnak, hogy élhetünk és örülhetünk.
Még az egyetemen mondta egy pszichológus tanárom, tulajdonképpen egy odavetett félmondatban, hogy a nyolcvanas években a szakmájában sokat beszéltek arról, hogy elfelejtettünk ünnepelni, a magyar társadalom, a magyar emberek elfelejtettek ünnepelni. A mondat és a pillanat megmaradt bennem, mert annyi minden vált nyilvánvalóvá, amit addig nem értettem.
Működő családban nőttem fel, amelyben lehetett élvezni az életet, a gyermekkort, amelyben meg lehetett figyelni, ahogy a dédszülők, nagyszülők által még megélt karácsonyi és húsvéti hagyományok hogyan kopnak jelentés nélküli rítusokká, majd hogyan oldódnak semmivé a hetvenes, nyolcvanas évek kényelmességében és megúszni vágyásában. Az egyházi, vallási és családi ünnepekből kiveszett a vallási tartalom. Ez azonban nemcsak a szakrális tartalom elvesztését jelentette, hanem a lelki élmény teljes feladását, azt, hogy az ünnep okán az ember „kigondolkozott” mindennapjaiból és azt, hogy életének minden évében elmélkedjen azon, hogy élete mindennapi rutinján túl, mit várhat és remélhet az élettől, az életétől. Aztán az is, hogy a családi összejövetelek csak apropói voltak annak, hogy hagyományos lakomáinkat megtartsuk, megfordult, már csak enni jöttünk össze, egyre kevesebb mondanivalóval. Amikor mi átvettük ezt a szervező szerepet a családunkban, mindenki örült ennek, mert nekik is hiányzott valami, amit nem is tudtak pontosan megfogalmazni. A hagyományt már mindenki csak fáradsággal megtartható lényegtelenségnek érezte, ahogy az asztali imát egykor a vasárnapi ebéd elől, úgy hagytuk el minden rítusunkat minden ünnepünkből.
Sokáig nekem se fájt ez a hiány, amíg felnőttként meg nem értettem, hogy miért kell keresztet rajzolni a megszegendő kenyér aljára, és miért kell(ene) megtartani a böjtöt. Az ünnep megállítja az időt, határokat szab, a végtelenül telő időt értelmes méretű részekre osztja, figyelmeztet, hogy telik. Az ünnepek megmondták a múlt emberének, hogy mire kellene örömmel rácsodálkoznia újra és újra, miért kell hálásnak lennie. A szocializmus álünnepei pedig tovább rombolták az ünneplés lelki élményét, tömeggyilkosságokat, a szabadságunk elvesztését, megszállásokat és puccsokat ünnepeltettek velünk, a lelki elmélyülés olyan paródiáit követelve, mint a május elsejei felvonulás. Volt ünnepély és voltak ünneplők, de lélekben senki sem volt ott, mert nem volt hol. Azok a kommunisták persze még a régi világban szocializálódtak, titokban remélték, hogy a saját ünnepeik majd olyan csodákra lesznek képesek az emberek lelkében, mint amire talán gyermekkoruk karácsonyairól emlékeznek.
A hatvanas évek végétől aztán a csordogáló jólét darabkái közül már egyre kevésbé hiányzott az ami elmúlt, amit elvesztettünk, amit hagytunk elvenni magunktól, amit egyszerűen nem volt energiánk megőrizni. A szocializmus utolsó két évtizede, bármennyire fáj is ezt kimondani, a teli hasról és az erőfeszítés nélküli életről szólt, paraszt- és munkásgenerációk tanították azt a gyermekeiknek, hogy keressenek erőfeszítés nélküli életet, hagyják el elődeik céljait, mert a jólét a természetes. Ami jár az jár, és hát minden jár.
Ha innen nézzük törvényszerű volt, hogy a megígért földi mennyország megszokásában már nem ünnepeltünk, mert nem volt mit. Nehogy már az ünnep szabja meg nekünk, hogy mit csináljunk, érezzünk, azt csináljuk, amit akarunk. Mert a világ már nem számít, már csak mi számítunk.
Az ünnep már csak hagyományőrzés, nem valódi ünneplés. Sokaknak ez nem egy ünnep, ez csak egy hosszú hétvége.
Pedig ha nincs bánat, nincs öröm sem, ha nincs halál, nincs születés sem, ha nincsenek ünnepek, akkor csak a hétköznapok hosszú hétvégékkel megtűzdelt sora van.
hivő
2020-04-14 at 11:02
és helyett élt
kellet volna ironom
hivő
2020-04-14 at 11:02
Nem csak kenyérrel és az
ember.Mégha csak kenyér
lenne?
orygabor
2020-04-14 at 09:25
Kedves Botond!
Minden szava igazság. Köszönöm!
AZ OK NEM A PARASZTSÁG, HANEM A KOMMUNISTA RENDSZER MŰKÖDTETŐINÉL VAN
2020-04-14 at 09:30
Igen. De a végkövetkeztetése téves. Az ok nem a parasztságnál, hanem a rendszerben és annak működtetőiben volt és van.
Esvány
2020-04-14 at 09:20
Ma már a Szilveszter/Újév is csak a petárdázásról szól, nem pedig arról, hogy lezárunk egy évet, megköszönjük minden áldását, szenvedését és kérjük az Újévre a Fentiek áldását.
Gáspár Anette
2020-04-14 at 09:27
Minden egyházi ünnepet, minden keeresztényséfghez kötődő népi szokást
szándékosan üresítettek ki, ráépítették ezekre a szent napokra
a kommunista rendszert.
Ennek érdekében felhasználták a keresztény egyházi szervezeti formákat:
a cserkészet szervezeti alapját alakították át, töltötték meg üres, kommunista ideológiával és lett belőle Úttörő Szervezet, a Levente szervezet helyett meg az Ifjú Gárdisták.
Augusztus 20. nem Szent István ünnepe, hanem az új kenyér ünnepét átcsúsztatták a TSZ-ek ünnepévé és a kommunista alkotmány ünnepévé.
A Karácsony helyett Télapó és Fenyőünnep.
Államilag fosztottak meg mindent a szakralitásától, a lényegétől.
Theo
2020-04-15 at 00:19
Szakralitás nélkül nincs ünnep, a családi együtt kajálás bármikor lehet. De nem az egyes emberek hibája, ha egyszer egy egész hatalmi gépezet dolgozott azon, hogy minden hagyományt gyökeresen kiirtson. Mostanra értük el azt, hogy már újból hiányzik, most hogy a jólét már megszokott. Most kéne segítség a jó szándékú átlagembernek, hogy hogyan is építse vissza az eredeti tartalmat. Ehhez az egyházaknak is ki kéne lépni a közéletbe és aktivizálni magukat. A városokban a papok láthatatlanok….
Gáspár Anette
2020-04-14 at 09:18
“paraszt- és munkásgenerációk tanították azt a gyermekeiknek, hogy keressenek erőfeszítés nélküli életet, hagyják el elődeik céljait, mert a jólét a természetes. ”
A Rákosi és Kádár-rendszer, általában a kommunista rendszerek fő céljai között szerepelt a parasztság “társadalmi osztályának” megszüntetése.
A téeszesítéssel a fiatalok elveszítették a kapcsolatukat a földdel, a paraszti életforma szokásaival, a rendszer szándékosan a városba terelte őket,
s a parasztokat a városban prolivá deklasszálta. Gyökértelenné váltak, nem találták a helyüket.
A vallásos, templomjáró embert üldözték, az ötvenes években akár agyon is verték, föl is akasztották a papot, szerzetest. De mindvégig szüntelen gúny tárgya volt a vallásos életforma.
Maga a rendszer volt ilyen. Gyökértelenné, magányosság tette azokat, akik
a magyar nemzeti hagyományokat ápolták, őrizték.
Anno Landeszmann nem csak rasszista lebecsülését fejezte ki, azzal, hogy “ha kivonnánk a magyart kultúrából a zsidó kultúrát, akkor nem maradna más, csak bőgatya és fütyülős barack”.
Nem az igazságot fejezte ki, hiszen a keresztény szokásokkal harmonizáló, több ezer éves magyar kulturális hagyományok éppen hogy fordítottan hatottak a zsidó betelepülők kultúrájára, hanem egy szűk, uralomra törekvő, kommunista-liberális társadalmi réteg rasszizmusáról és FŐ CÉLJÁRÓL árulkodott.
Ezért lett az eredménye, hogy szerte a világon a bőgatya, Hortobágy, fütyülős barack, giccsesen öltöztetett műparaszt bábuk, tárgyak, gulyás, puszta maradt meg a külföldiek tudatában, tehát áruként jelent meg.
Mi maradt például a húsvéti szokásokból? A zabálás és az ivás, berúgás.
Vidéken még őrizték a hagyományok nyomait, de a városokban már az elprolisodott rétegnél csak ez maradt meg mint húsvéti “lelki átlényegülés”.
Tehát amit a szerző szemrehány, az még mindig a kommunista múltba nyúlik vissza.
Gáspár Anette
2020-04-14 at 09:23
Tehát a Szerző végkövetkeztetése TÉVES.
A parasztok nem saját akaratukból nevelték ilyennek a generációkat,
hanem maga a rendszer kényszerítette őket a földtől mint szakrális létalaptól,
a nemzet létalapjától való eltávolodásra, szándékosan műtötték le a magyarokat a földről és terelték a városba.
A paraszt azt szerette volna, ha a gyerek ott marad, s folytatja, amit az őseik is.
Maga a kommunista rendszer nem engedte.
Alapból verték szét a faluközösségeket. Tessék megnézni a Sánta Ferenc 20 óra c. filmjét!
Alapmű!