A zaklatószínház eligazít a közéletben
Mekkora felháborodást keltett annak idején, amikor Kocsis Máté bedobta a zaklatószínház kifejezést! Versenyt tiltakozott a baloldal és a színházi emberek, aztán így hét év után megint csak kiderül, micsoda farizeusok ezek. Most, hogy teljesült a magyar színházi világ legfőbb projektje, Orbán megbuktatása – igaz, ezt végül minden dühödt igyekezetük ellenére nem a színészek érték el – ismét van erejük és idejük egymásra. Erről tanúskodik Eszenyi Enikő ismételt elővétele, elsősorban noÁr által – az indulatkezelési problémás színészlegendának most jutottak eszébe a réges-régi sérelmei. Nem bánom, csinálják csak, sokunkat nem érint, mégis van ezzel az üggyel néhány gond.
Az egyik ez a köldöknéző hallgatás évtizedeken át, amely általában körülveszi a színházi világ hasonló eseteit és személyeit, akikről most már alapos okkal gyaníthatjuk, hogy igencsak sokan vannak. Szocializációs problémáról beszélt noÁr is, tehát nemcsak egy-egy rendező túlkapásairól, hanem általánossá vált viselkedésformáról.
Ha ezt elfogadjuk, akkor az körvonalazódik, hogy a Kádár-diktatúrából a demokráciába önreflexió nélkül átlépett magyar színjátszás velejéig romlott, és rendszerszinten kódolva van benne a zaklatás, a megalázás, meg tudja a fene, hogy még mi.
Ki gondolta volna, hogy a gyermekvédelemmel kapcsolatosan kialakult vádcunami után a színpad lesz a következő hely, ahol intézkednie kell a társadalomnak? Köztiszteletnek örvendő bántalmazók és kiszolgáltatott, kétségbeesett bántalmazottak mocskos történetei zajlanak a vörös bársonyfüggöny mögött – s mindez a hatalom asszisztálásával. Hevér Gábor, a másik megszólaló színész mondta el, hogy a Karácsony Gergely vezette főváros nagy létszámú vizsgálóbizottságot küldött rá Eszenyi Enikő állítólagos zaklató munkamódszereire, amely még a férfiakat is sírásba hajszolta. A vizsgálóbizottság azonban érintett, elfogult személyekből állt, így a történet végén a hatalom egyszerűen szőnyeg alá söpörte az ügyet.
Nos, így fest az a zaklatószínház, amelynek sok tagja folyamatosan politikai agitációt folytatott. Zokszó nélkül nyalták ki Eszenyi hónaljából a baracklekvárt, aztán tizenakárhány évvel később sírva fakadtak, amikor erről kérdezték őket, de közben halált megvető bátorsággal ugrottak neki minden lehetséges alkalommal az Orbán-kormánynak. Valami nem stimmel itt ezekkel a bátor hősökkel.
Csak félve gondol az ember ilyenkor arra, hogy az Eszenyivel való tökös szembeszegülésért nem fizetett senki pluszpénzt, ezért az jellemzően nem valósult meg.
Rendkívül káros a színészek ilyen szintű társadalmi felemelkedése, hogy kiterjedt néptömegek elfogadják, sőt várják tőlük a közéleti irányba állítást. A színészek a XIX. században még a társadalom peremén éltek vándorkomédiásként. Aztán a szórakoztatás révén népszerűvé váltak, befolyásosak és sokszor gazdagok lettek, kiterjedt kapcsolati hálóra tettek szert – pont úgy, mint a focisták. Utóbbiak egyszerű munkásgyerekek voltak a kezdeti hőskorban, mára viszont a leghíresebbjeik a társadalom népszerű, gazdag, befolyásos tagjai közé tartoznak. Valahogy mégsem érzik szükségét, hogy beleszóljanak a közéletbe, és mi sem várjuk el tőlük.
Kinek kéne kormányoznia Szoboszlai Dominik szerint? Mit gondol az államadósság-kezelésről Sallai Roland? Gyanúsnak talál-e bizonyos közbeszerzéseket Varga Barnabás? Megriadt-e az Orbán-kormány kék plakátjaitól Schäfer András?
Nem tudjuk. Ők nem mondják, mi pedig nem kérdezzük, mert ők azért vannak itt nekünk, hogy focizzanak. A színészeknek ugyancsak nincs hivatásuk, megbízatásuk, de a legtöbb esetben képességük sem ugyanerre. Mégcsak nem is írók, akik gondolatokat tesznek ki az asztalra, hanem az a szakmájuk, hogy eljátsszák mások gondolatait. Ettől persze lehetnek jófejek, de nem kéne őket minden szempontból túlértékelni csak azért, mert híresek. Ráadásul erkölcsileg is lehetnek fenntartásaink, ha már a rendszeresen megnyilvánulnak ilyen megközelítésből a politikáról.
Majd ha a színészek közt tömegével, nagy többségben látunk nem elvált, pláne nem többszörösen elvált, a gyerekeiket imitt-amott mások nevelésére otthagyó, nem promiszkuis, nem pszichésen ingatag, nem alkoholista, nem drogfüggő, nem széthullott magánéletű embereket, akkor elkezdhet fajsúlyossá válni a véleményük erkölcsi kérdésekben.
Arról nem is beszélve, hogy a magyar színészek sosem verték meg idegenben 4:0-ra Angliát tétmeccsen, ahol Nagy I Zsolt, a focista, nem pedig Nagy II Zsolt, a színész rúgott bombagólt. A színészek sosem okoztak annyi embernek akkora örömöt, mint a magyar focisták a 2016-os osztrákverést követő, spontán körúti ünnepség óta jó párszor. Magyar színészek nem játszanak fontos szerepet erős külföldi színházi ligák rangos színpadjain. A magyar színészek túl gyakran középszerű ripacsok, ami még zavaróbbá válik, amikor filmben kell játszaniuk. Ráadásul mindezt a mi adónkból csinálják. Elég a panaszkodásból! Előbb a saját szakmájukban jussanak magas szintre, aztán jöhetnek a különös hobbijaik!
