Az 1990-ben elmaradt elitváltás tragikus következményei

Magyarországon utoljára 1944 és 1953 között volt elitváltás. A második világháborúig regnáló elit eltüntetését már a megszálló németek és a nyilasok is megkezdték, majd a Vörös Hadsereg és a kommunisták fejezték be. Az ötvenes évek elejére gyakorlatilag eltűnt a korábbi Magyarország teljes politikai, kulturális, gazdasági elitje, a helyi társadalmi elitek nagy részével, a falvak és kisvárosok tekintélyes embereivel, önálló egzisztenciáival együtt. Vagy megölték, vagy mindenüket elrabolták és bebörtönözték őket, sokszor a családjukkal együtt, vagy a kirablásuk után minden társadalmi szerepvállalásból kiparancsolták őket és elüldözték onnan, ahol ismert emberek voltak. A kommunisták teljes elitcserét hajtottak végre. 

Az elitcsere következménye persze az ország teljes lezüllése volt, gazdasági csőd és szinte minden társadalmi alrendszer működésképtelenné vált, kivéve a terrorszervezeteket, mert azokat, úgy látszik ösztönösen és „hatékonyan” képesek voltak működtetni azok az elmebeteg szadista tömeggyilkosok, akik a kommunista párt derékhadát és elitjét alkották. A konszolidálódó Kádár-rendszer elfelejtette velünk, hogy a hatalmi elitjének jelentős része eredetileg rablógyilkos volt. Ahogy azt is, hogy kulturális elitje és értelmisége szinte teljes egészében végig asszisztálta a rendszer terrorját, azzal egyetértett és azt a saját előrejutására használta fel.

A rendszer második generációját, a reformkommunistákat és a baloldali értelmiséget, akik mostanában éppen a magyar kultúra és társadalomtudomány nagy öregjei, ezek a szadista elmebeteg tömeggyilkosok nevelték fel, válogatták ki, helyezték pozícióba. Az, hogy ezt viszonylag békés körülmények között, már gyilkosság és rablások nélkül, valamennyire a látszatra adva is kellett tenniük, az csak Kádárnak köszönhető, aki nem tartozott a szokásos kommunista gyilkosok közé, nem élvezte a gyilkolást, habár a hatvanas évek közepéig a rendszer szükséges eszközének tartotta.

A teljes elitváltás a magyar kulturális hagyomány szinte teljes megszakadását eredményezte, amit a hatvanas években a téeszesítés következményeként a teljes magyar paraszti kultúra pusztulása is követett. Aminek lerombolását, az azzal járó még nem egyszer gyilkosságba torkolló erőszakkal együtt, a pártértelmiség nem hogy helyeselte, hanem kifejezetten élvezettel tekintett a parasztság szenvedéseire. Még a paraszti származásúak is, mert ők is gyűlölték a paraszti életformában megnyilvánuló önállóságot, felelősségvállalást, a falvak közösségeiben működő normális racionalitást, amelynek semmi szüksége nem volt a kommunista ideológiára ahhoz, hogy működjön és normális életlehetőségeket teremtsen. És így persze a magyar falvaknak és kisvárosoknak kommunista értelmiségiekre, ideológiai komisszárokra sem volt szüksége. A kommunisták is vidéken döbbentek rá a saját jelentéktelenségükre, ugyanúgy, ahogy mai utódaik, a liberálisok is a vidékben, nem városiakban találják meg a fő ellenségüket.

Aczél György, akinek minden kommunizmusból itt
maradt értelmiségi szinte mindent köszönhet.

A konszolidáció során persze az orvosi és a természettudományos elit jelentős része visszakapta a politikai némasága fejében a tudományos pozícióit, mert ezeken a területeken nem lehetett úgy csalni, mint az ideológiatudományokban. A magyar történelemtudomány teljesen marxizálódott, a társadalomtudomány még a nyolcvanas években is teljesen ideológiai alapon nyugodott. Ezeknek a területeknek az elitjeit, ahogy a kulturális eliteket is, a rendszerváltás érintetlenül hagyta. Ahogy azokat az ideológiai és erkölcsi zagyvaságokat is, amiket a saját kiválóságukról, egyedülállóságukról, fontosságáról a fejükben őrizgettek. Miután csak nekik voltak nyugati kapcsolataik, mert csak nekik engedte meg a rendszer, pillanatok alatt át tudtak vedleni szociáldemokratává vagy liberálissá. Minden fajta kritika nélkül vették át és veszik át azokat az ideológiai baromságokat azóta is, amelyeket a nyugati haladárok kitalálnak. Egyetlen nyugati liberális gondolatot sem sikerült adaptálniuk Közép-Európára, csak szolgai másolásra képesek. Egyedül hatalomtechnikában jók, miután sok „tudományterületen” kizárólagos befolyással rendelkeznek, harminc évvel az állítólagos változások után is totális ideológiai és szakmai uralmat gyakorolnak a hitbizományuknak tekintett intézmények, szakmák felett. Minden kinevezési jogukat sikerült megőrizniük, gyakorlatilag Budapesten például színházigazgatót még mindig az 1968-as Budapesti Pártbizottság hozzájárulásával lehet csak pozícióba helyezni.

A képen: Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára hivatalában fogadta Szabó István filmrendezőt (b), akit a Mephisto című alkotásáért Oscar-díjjal tüntettek ki.
MTI Fotó: Tormai Andor

És most már a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek tömeggyilkosságai után a negyedik nemzedéket és gyakorlatilag az ötvenedik évjáratot nevelik fel kommunista-liberális, vagyis bolsevik szellemben. Kilencven után volt egy rövid idő, amikor a társadalomtudományokban és a művészetekben visszahúzódtak egy kicsit, de ezt bőségesen ellensúlyozta az akkori 99 százalékos sajtófölényük. Korábbi aljas bűneiket további hasonló gazemberségekkel tetézték. Teljesen elszigetelték a magyar konzervativizmust a nyugattól, nemcsak a politikai baltól, hanem a konzervatív eszmeáramlatoktól is, mert mindig teljes gátlástalansággal nácizták a jobboldalt és nem mellesleg a teljes magyar népet. Ebben a 2010-es évekig teljes sikert arattak. Sikerrel szigetelték el Magyarországot a posztszovjet térség országaitól és az ottani újraéledő kultúráktól is, mert képesek voltak a szovjetek és a nem mellesleg a pánszláv eszme kiszolgálásából azonnal átugrani valamelyik nyugati fizetési listára. Ideológiai céljuk Magyarország geopolitikai elszigetelése is.
Magyarországnak ma olyan kulturális és társadalomtudományos elitje van, amely befolyásában, szerkezetében, erőszakosságában, magyarellenességében nem különbözik a pártállam legrosszabb éveinek elitjeitől jelentősen. Nem liberális, tehát autonóm, valóban szabad társadalomtudomány és művészet csak szigetekben létezik, egy-egy véletlenül pozícióba került valódi szakember körül vagy az új intézményekben.

Ezek az emberek a végsőkig harcolni fognak, hiszen némelyiknek nemcsak az ideológiai gyerekei, hanem az unokái is már évtizedek óta vezető pozícióban vannak, és látják maguk előtt az általuk „nevelt” és kiképzett következő nemzedékeket is.
Harminc éve hagyjuk, hogy rendes virtigli kommunisták, karrierlovagok, közöttük tömegével a különböző titkos kommunista hálózatok emberei neveljék a gyerekeinket, döntő hatással legyenek a történelem és irodalom oktatásra, a teljes vizuális kultúrára, a színházakra, mindenre, ami tömegkommunikáció. Vagyis gyakorlatilag az ország teljes hangulatára.

Budapest, 1980. december 31.
A képen: Kádár János, az MSZMP főtitkára köszönti Hofi Gézát, miután megtekintette a Mikroszkóp Színpad műsorát.
MTI Fotó: Wéber Lajos

Ez a banda csinált ebből a remek, élhető országból egy rossz hangulatú, gyűlölettel teli helyet, ezek tesznek meg mindennap a teljes közpénzből fizetett munkaidejükben mindent, hogy a színházlátogató, a magyar film, a kereskedelmi média nézője, olvasója rosszkedvűen vagy saját hazáját megvető érzéssel élje az életét.
Egy ország mindig egy hangulat, egy életérzés. Mi állami pénzből több ezer olyan embert tartunk el nagypolgári színvonalon, akiknek az a fő projektje, hogy elvegye a kedvünket az élettől, a magyarságunktól. Tulajdonképpen a diktatúra kulturális elitjét finanszírozzuk még mindig.

Ezek sosem voltak alkalmasnak elitnek, még a diktatúra kulturális elitjeként is kudarcot vallottak. Az elit helyén vannak, de sose közelítették meg minőségben ezt a kategóriát. 

Nem hozott megbékélést a rendszerváltás azon gesztusa, hogy nem lesz számonkérés. Minden gyilkos megúszta, minden rabló megúszta, és mindenki, aki karriervágyból, jellemtelenségből szolgálta a diktatúrát, megúszta. Sőt, harminc évet tettek bele abba, hogy felmagasztosuljanak és erkölcsi magaslatról ítéljék el azokat, akik kétségbe merik vonni a szakmai alkalmasságukat és az erkölcsi hivatkozásaikat.
Csodát már nem tehetünk, de nem engedhetjük meg, hogy továbbra is ezek neveljék a gyerekeinket.
Mert ugyanolyan kudarcos, jellemtelen senkivé nevelik őket, mint amilyennek ők bizonyultak. A tehetség pedig nem mentség a jellemtelenségre. Mert végül mindig csak az utóbbi számít. Ez a társaság ráadásul békével elmehet, pedig nagyon nem békével jött és főleg nem békésen uralkodott.
Az ősbűnt mi is elkövettük, hagytuk, hogy ezek neveljék fel a következő nemzedékeket. Szembe kell néznünk ezzel a hibával, mert különben semmi nem marad a kultúránkból és a nemzetünkből, a magyarságból.