Néhány csendes napot szeretnénk, egy ünnepet!

Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a korok és kultúrák jelentősen különböznek egymástól. Persze ez sok dologban nagyon igaz, de az ember, az általános ember társadalomtól és korszaktól függetlenül ugyanaz. A belső hajtóerőink változatlanok sok évezrede már, ugyanolyan nehéz volt elviselni egymást és magunkat Mátyás idején, mint manapság. A XX. század harmadik harmada egy nagy általános újítást hozott a nyugati ember számára, azt, hogy olyan társadalomban él, amely nem áll meg egy percre sem, amelyben nincsenek ünnepek, nyugalom, amely állandóan pörgeti a saját őrületeit és nem hagyja békén soha saját magát.

Persze mindig is ilyenek voltunk. Sosem tudtunk nyugton maradni, mindig többet és mást akartunk; ha a túléléshez szükséges küzdelem nem vette el minden energiánkat, akkor a fölösleget nem jó dolgokra fordítottuk. Azok a kultúrák voltak sikeresek, amelyek megteremtették egy elviselhető élet kereteit, a létfenntartás alapjait, de egyúttal jó válaszokat adtak arra a kérdésre is, hogy jó években, gazdag, nyugalmas időszakokban mit kezdjünk magunkkal. Egy kultúrának, a vallásnak, a falusi életformának mind-mind alkalmazkodnia kell az év ritmusához, amely egyúttal az élet ritmusa is. Az embernek meg kellett tanulnia élni a különböző éghajlatokon, vidékeken, alkalmazkodnia kellett milliónyi mikroklímához, az egymásra szoruló embereknek, piciny valódi közösségeknek mind-mind meg kellett találniuk a maguk válaszait arra, hogyan érezhetik jól magukat, hogyan lehetnek egyensúlyban magukkal és a világgal. Nemcsak kenyérrel él az ember, de a teli gyomor, a meleg szoba, a biztonság nem szükségszerűen jó tanácsadó.

Az emberiség 99 százaléka még 130 éve is a szó legszorosabb értelmében falusi körülmények között élt, hogy aztán 4-5 generáció alatt, evolúciós értelemben pillanatok alatt városi lénnyé transzformálja magát. Az év ritmusát követő életéből, általában egy életen belül megtéve az ugrást a falu “kényszereiből” a város “szabadsága” felé. A szabad ég alatt, a természetben és a természettel való együttműködésben végzett munkától a gyárban, a boltban, a hivatalban végezhető monoton munka felé. Ez az, amit “haladásként”, “fejlődésként” ünnepeltetnek velünk az ostobák. Aztán talán csak két generáció igazi városiasodás után az okos városiak, akár kapitalisták voltak, akár kommunisták, visszamentek falura – a kapitalisták talán inkább a pénz erőszakával, a kommunisták inkább fegyveresekkel –, és megmondták a falusi embereknek, a parasztoknak, hogy mostantól hogyan is kell majd élniük. Ahogy azt a városi lumpenek, ingyenélők, “értelmiségiek”, a haladás megszállottjai kitalálták.

A kedvenc példám erre az a hülye szociológus, aki szerint jelentős lépés volt a nők emancipációja felé, hogy lehettek traktorosok a téeszcsében, vagy gépkezelők a könnyűiparban. Mert hát mi lehetne más, mint a “fejlődés” csodája az, hogy a parasztasszony, aki a falujában csirkét, libát, kacsát, kutyát, macskát, kecskét tartott és tenyésztett, aki konyhakertet tervezett, aki gondozta az időseket és a szüleit, nevelte a gyerekeit, általában működtette a családját, aki szőtt és font, aki etetett egy nagycsaládot, és számtalanféleképpen dolgozott fel és tartósított élelmiszert, egy könnyűipari üzemben találta magát és napi nyolc órában ismételte ugyanazt a mozdulatot egy gép mellett? Felsorolni is lehetetlen, hogy mennyi örömöt is veszítettünk a kiscsirkék kikelésétől egy alomnyi kismacska és kiskutya születésén át a kisborjú, a kiscsikó születéséig. A jó szürettől a jó borig, a februári végtelenségben felbontott lekvárig, és a saját húsvéti sonkáig, a frissen sült kenyér illatáig.

Nem csoda hát, hogy a falusi ember ünnepei, az év fontos napjainak, fordulópontjainak, örömeinek ünnepei lassan kikopnak és értelmetlen városi hedonizmussá alakulnak az örömtelen és monoton városi lét szürkeségében. A város sohasem alszik, sohasem pihen és nem is ünnepel semmit, mert azt hiszi, semmit nem kell megköszönnie senkinek. Már a nyolcvanas években észrevették az akkor még normális pszichológusok és szociológusok, hogy elfelejtünk ünnepelni. Egyrészt, mert a valódi ünnepeket hamis ünnepekre, a saját eredetmítoszának építésére cserélte a kommunista hatalom. Persze “áprilisnégy”, meg “novemberhét” nem jelentett semmit, csak egy napot, amikor nem kellett bemenni dolgozni. A hatvanas-hetvenes évek végleg kiszakítottak bennünket a természetből, az már csak díszlete volt az űrbe vágyakozó, a technikába beleszerelmesedő ember “mennybemenetelének”.

A karácsonyfán felváltotta a gyertyát a karácsonyfaizzó, a házi szaloncukrot a bolti, a saját díszeket a gyári. Készen kapott öröm mindegyik, hogy is lehetne általuk megünnepelni valami sajátot. Nem az ünneplés módja változott, hanem a lényege veszett el, az élet, a mindennapi élet örömeinek megélése, az élet, az év ritmusának elfogadása. A pillanat, amikor a családok és az egyes emberek újra és újra tudatták önmagukkal, hogy egy nagyobb egész részei csupán. Különös módon régen ez megnyugtatott és örömmel töltött el bennünket, míg individualista korunkban leginkább a szabadságunk és énünk korlátozásaként éljük meg. Nem az a baj, hogy a fiatalok a szüleikkel élnek, hanem az, hogy a gyerekek nem akarnak felnőni. Senki nem akarja elfogadni az egyébként olyannyira ünnepelt “fejlődést”, hogy a gyermekek felnőnek és új kötelességek járnak ezzel, rengeteg kötelesség, míg a szülők sem akarják elfogadni új helyüket a családban, amely a nagyszülőség, az öregség felé vezet. A család örök, de a benne élő emberek nem. Ahogy az évnek, úgy az emberi életnek is megvannak az örök napjai. Az ünnep legfontosabb feladata, hogy egy kicsit megállítsa a világot, hogy örülhessünk a szerencsénknek, elfelejtsük a bánatunkat. Az ünnep nem evés és ivás, nem kötelesség, az ünnep maga az élet.

Szerezzük vissza az adventet, a karácsonyt, az Adventet, a Karácsonyt magunknak. Mi ünnepeljünk, a saját ünnepünket éljük meg. Adjunk a szeretteinknek néhány csendes szeretetben megélhető napot, hogy ők is adhassanak nekünk.

Vezető kép: MTI/Balogh Zoltán