Erőss Zsolt a magyar hegymászás és a magyar egyetemes sport kiemelkedő alakja volt, aki 2013-ban a Kancsendzönga csúcs elérését követően veszítette életét Kiss Péterrel együtt. Halálát nehezen fogadta a közvélemény. A székelyek Hópárducának nemcsak az eredményei voltak kimagaslóak, hanem a személyisége is. Minden interjúban elragadó volt. Talán ettől is lett olyan népszerű. Szimpatikus, reális és minden tekintetben szeretetreméltó emberként. Írásunk szubjektív megemlékezés az oly nagyra tisztelt Hópárducról.
Hiszek Istenben és hiszek abban is, hogy ami velem történik a Föld nevű bolygón, az elrendeltetett. Mindig is azt éreztem, hogy semmi sem véletlen. A tegnapi nap folyamán, az esti órákban eszembe jutott Erőss Zsolt hegymászó. Amíg mászta a hegyeket, mindig követtem az útját, és hatalmas tisztelet volt és maradt is bennem iránta. Vannak hatalmas tettek az életben, ilyen a harc, az űrutazás és a hegymászás is. A ringből, az űrből vagy egy komoly, magas hegyről nem biztos, hogy van visszaút, ezek a területek mindenképpen kiemelt veszéllyel járnak, és kell hozzá egy komoly lelkület, hogy valaki kipróbálja magát ezeken az utakon.
Erőss Zsolt kemény ember volt és ezt a keménységet próbáltam magamba szívni, miközben figyeltem minden lépést. Szóval tegnap valahogy befészkelődött a fejembe, hogy milyen rég foglalkoztam vele, milyen rég hallgattam a beszédeit. Úgyhogy felcsaptam a laptopomat, elkezdtem megtekinteni a róla készült videókat és elolvastam a szintén róla szóló írásokat. Nem telt el sok idő, amikor úgy éreztem, írnom kell róla, hiszen olyan régen beszéltünk a magyar Hópárducról!
Mit ad Isten, óriási meglepetéssel lettem gazdagabb, amikor elkezdtem írni. Az első dolgom az volt, hogy megnézzem, milyen dátumhoz kössem ezt az írást, milyen apropóhoz. Úgyhogy megnéztem az adatlapját, ami elsőként a születési dátumot mutatja: Erőss Zsolt, született: március 7. Ránéztem a naptárra és nem titkolom beleborzongtam abba amit láttam, pont ezt a dátumot mutatta. (A cikk március 7-én íródott – a szerk.) Március 7. Nem kellett sok idő, hogy felfogjam: ez bizony nem véletlen. De vajon mit szeretne velem üzenni Zsolt? Feltéve, ha erről van szó, ugyanis én három méter magasban már totál kész vagyok. Soha nem voltam a hegyekben, és azon kívül, hogy megnéztem már száz expedíció videó-összefoglalóját az interneten, valójában fogalmam nincsen, milyen érzés megküzdeni egy nyolcezer méteres heggyel.
Viszont küzdeni, azt tudok. Talán ebben rokon lélek vagyok Erőss Zsolttal, no meg a székelységben is. Nagyapám nem messze született és élt onnan, ahol Erőss, és pont ilyen fekete, szúrós tekintetű ember volt.
A székelyek Hópárducának nemcsak az eredményei voltak kimagaslóak, hanem a személyisége is. Minden interjúban elragadó. Talán ettől is lett olyan népszerű. Szimpatikus, reális és minden tekintetben szeretetreméltó emberként tűnik fel majd minden megnyilvánulásában, szereplésében. Remek volt a kommunikációja, értette, miként kell a magyar emberhez beszélni. Hallatlan szerénységgel, de mégis óriási szenvedéllyel beszélt a munkájáról, és sosem leplezte céltudatosságát és keménységét. Úgy tudta közel hozni a nyolcezres hegyeket, mint senki más, ebben a hegymászók Muhammad Alija volt, ebben biztos vagyok. Csak nekünk, magyaroknak egészen más stílusra volt szükségünk, mint amit az amerikai bokszoló produkált. Zsolt tudta ezt és ezzel is ajándékozott meg bennünket.
2013-ban, amikor Erőss nekivágott a Kancsendzönga csúcsának, már fél lábbal rótta a hegyeket, oxigénpalack nélkül, ami óriási plusz-kihívást jelent. Persze gyorsan jegyezzük meg: oxigénpalackkal sem könnyű út. A Kancsendzönga egy nagyon nehéz cél, rengeteg életet követelt már – ha szeretnék jobban megismerni, milyen egy expedíció errefelé, ajánlom a magyar író, Leslie L. Lawrence Sindzse Szeme című könyvét, ami túl azon, hogy egy remek krimi, eszméletlen hűen mutatja be az ott uralkodó viszonyokat.
Szóval 2013-ban, amikor ez a tragédia megtörtént, inkább mi éltük meg annak, Zsolt mindig is tudta, hogy benne van, hogy nem jön vissza. Talán a családja is tisztában volt ezzel. De akkor sem tudtuk ezt feldolgozni, hogy lehet: pont ő, aki a legjobb volt, ott maradt a hegyen?
A hegyekben nincsen bűnbak
Miközben figyeltem Kollár Lajos beszédeit a tragédia után, azonnal felmerült bennem, hogy: igen! Sokszor nagyon szeretnénk bűnbakot találni, jó lenne valakin kitölteni fájdalmunkat! Nem ismerem Kollárt, azt viszont láttam rajta, hogy bátorságban, küzdeni tudásban ő is komoly képességekkel bír, hiszen amit ki kellett állnia a sajtó előtt, az nem volt emberi, felért egy nyolcezressel.
Amikor ott ült és kapta a sokszor nem túl kedves kérdéseket, azon tűnődtem – így az évek távlatából –, hogy senkinek nem tűnt fel: éppen Erőss Zsolt legfőbb bizalmasát támadják. Ha Erőss ennyi időn keresztül megtisztelte kollegalitásával, akkor mi miért nem tudtuk csak egy cseppet nagyobb tisztelettel kérdezni?
Fogalmam nincsen a válaszról még ma sem.
Kollár Lajos. Fotó: MTI/Kovács Attila
Erőss a legnagyobbak közé tartozott hegymászásban, de fent olyan körülmények uralkodnak, ahol egy pillanat alatt megváltozhat minden, és borulnak a tervek és az elképzelések. Amikor végeztem a rengeteg videóval, ami az ő utolsó útjukat taglalta, ezt szűrtem le konklúzióként.
Hibázott Kiss Péter, aki visszafordult Erőssért? Hibázott bárki ott fent a hegyen? Egyáltalán nem biztos, miközben meg kell jegyezni: még a legnagyobbak is hibázhatnak. Nem találtam meg azt a pontot, ahogyan Kollár sem, amikor azt mondod: igen, itt ment el a történet negatív irányba. De talán nem is ezt kellene fejtegetni ennyi év után, hanem azt, hogy mit ért el életében és mi az üzenete 2021-ben Erőss Zsolt pályafutásának.
Amikor a hegymászó elkezdi az alaptáborból a kalandjait, le-föl mászkál a hegyen. Ennek oka az akklimatizálódás. Először fel kell menni egy bizonyos magasságba, aztán le kell jönni. Mindezt úgy, hogy figyelsz a saját egészségedre, figyeled a szervezeted viselkedését és közben egyfolytában nézegeted az időjárást, és számolgatsz, tervezgetsz. Ez egy idő után azért is válik nehézzé, mert a hegycsúcshoz közeli szakaszok olyanok, mintha hullafáradtan kellene a legnehezebb falmászó fal tetején dolgozni, úgy 7-8 órát naponta – időnként lehet az 20 is. Mindezt úgy, hogy hideg van, napok óta sanyargatod a tested, lassú vagy. Elképesztő munka. Ha a szervezeted bírja és az időjárás is kegyes, akkor megtámadhatod a csúcsot, ha ezek közül valami nincsen rendben, akkor a hegymászás közben kell úgy dönteni, hogy vége van, irány az alaptábor és haza.
Erőss Zsolt (b) és a spanyol Oscar Cadiach 2013. május 20-án. Fotó: MTI
Taktikáznod kell a csomagjaiddal, a vízzel, amit viszel, ráadásul úgy, hogy közben alig kapsz levegőt, és ahogy mész fel, egyre csak brutálisabb szakaszokkal találkozol, sziklaszirteken alszol. Elképesztő bátorság kell ehhez, és szerencse. Nyilván egy hegymászó talán megmosolyogva olvassa ezt a nem túl szakmai összefoglalót, de azon meglepődnék, ha azt mondaná, ez csupa sületlenség. Biztos, hogy könyvet lehetne arról írni, amit én hétköznapi nyelvezetben megfogalmaztam az utóbbi pár mondatban, de a hegymászás lényegi pontjai az általam felsoroltak.
Ennek volt nagymestere Erőss Zsolt. És mit csinál most a világ? Taktikázik, számolgat és küzd. Pont, mint ő a hegyekben.
Csak nekünk még így is könnyített a pálya, bár számunkra is van egy olyan pont, ami nem rajtunk múlik. Mégpedig az, hogy miképpen dönt a Hegy! Egy biztos: küzdeni tudását és elszántságát kiemelten kell megsüvegeljük. És talán lehet, ezt is szeretné üzenni, hogy emberek, küzdeni kell!
A Kancsendzöngát 2013-ban magyarként először meghódító, ám a hegyen meghalt Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók emléktáblája. Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS