Több olvasónk írt, hogy nagyon szeretnék elolvasni Borvendég Zsuzsannának azt a beszédét, amely november negyedikén hangzott el a Halhatatlanok napján. Értjük, miért. Egyszerre szép, megrázó és elgondolkodtató. Olyan írás, amelyet érdemes megmutatni a fiatalabbaknak is, hogy megértsék: miért nem mindenkié ötvenhat. Hogy mit is művelt Kádár ezzel az országgal és nemzettel a szabadságharc leverése után.
„Remegtem. Vékony patakokban csurgott a veríték a homlokomon. Onnan alászivárgott és csípte a szemem. A rohamsisak előrehúzott pereme alól láttam a tankokat, páncélautókat a téren. Itt száz-kétszáz méterre némán, fenyegetőn. Egy T 34-es keresztben állt az utca torkolatában. Mint kígyó, aki a furulya bűvös hangjára – ismeretlen kényszernek engedve – mered, úgy néztem a csőbe mozdulatlan.
Az volt az érzésem, hogy ez a lélektelen, hideg bestia engem keres. És hogy nincs menekvés. Ebben a delíriumban őrült vágy fogant bennem: vártam, akartam a halált. Jöjjön, jöjjön most azonnal, hiszen minden reménytelen. Egyedül vagyok, tehetetlen, bénán, az ódon, kongó falak között. S ellenem jött egy megfoghatatlan szörnyű mechanizmus, egy gigantikus emberfaló. Mit akarok én, nevetséges apró fegyveremmel a gépek tűzokádó áradatával szemben?
Futottam, menekültem volna, de nem lehetett. Az utolsó napok álmatlan, vad lüktetése, a rajongás és kétségbeesés démoni hullámverése alábbhagyott. Megint ember, hétköznapi szürke lény lettem. Elfáradtam és féltem.” (Tumbász Ákos)
Tisztelt emlékező Honfitársaim!
Egy ártatlanul kivégzett pesti srác kapkodva papírra vetett soraival kezdtem a megemlékezésemet. 65 évvel ezelőtt ezen a napon az akkori világ legnagyobb hadserege megsemmisítő támadást indított a magyar forradalom ellen.
A pusztítás háborús méreteket öltött, mert ezek a tankok bosszút állni jöttek. Nem hagyhatták megtorlás nélkül a példát, amely fénylő csillagként mutatott utat minden elnyomott és megalázott népnek. Nem hagyhatták, hogy az igazság, a szabadság, az emberi méltóság győzedelmeskedjen. Egyszer s mindenkorra el akarták venni a kedvünket attól, hogy emelt fejjel, büszkén vegyük kezünkbe saját sorsunk irányítását.
És 65 évvel ezelőtt, ezen a szörnyű napon úgy tűnt, hogy legyőznek minket. Napokig dörögtek az ágyúk, ropogtak a gépfegyverek, háború dúlt Budapest utcáin, ugyanis olyasmi történt, amire senki sem számított: néhány maroknyi, alig felfegyverzett szabadságharcos felvette a küzdelmet a szovjet páncélosokkal, és még legalább egy hétig kitartottak.
Sőt néhány fegyveres csoport a hegyekbe, erdőkbe visszavonulva még ennél is tovább. De a forradalom a fegyverzaj elhalkultával sem ért véget. A társadalom néma ellenállása jelezte, hogy a túlerő eltaposhatja ugyan a felkelést, de a szabadságharc szelleme tovább él: munkástanácsok alakultak, sztrájkokat, tüntetéseket szerveztek, a hatalom pedig kíméletlenül lövetett.
Egyedül, segítség nélkül esélytelen volt ez a küzdelem, és 1957 elejére az utolsó reménysugár is kialudt.
„Vétkesek közt cinkos, aki néma” – írta Babits, és mi újra szembesülhettünk a nagyvilág cinkos érdektelenségével, megtapasztalhattuk – immár sokadszor –, hogy a magyar vér értékét sajátos mércével mérik Európa nyugati felén: csak néhány pillanatig tartott a részvét, az együttérzés. Hol volt még akkor a „social media”, hol volt az internet világa, mégis elsodorta a hömpölygő hír- és reklámfolyam a Pesti Srácok segélykiáltását. Dermesztő volt ez a tapasztalat. Magunkra maradtunk, és úgy tűnt, az 1944-ben kizökkent idő végképp normalitássá válik, hiszen, ami november 4-e után következett, egy kataklizmával ért fel, a nemzethalál szélére sodródtunk.
„Elfáradtam és féltem”
– írta ez az alig huszonéves srác 1956 novemberében. És ez a félelem gyilkos volt.
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem”
– fogalmazta meg Bibó István a diktatúra, a diktatúra elleni lázadás lényegét. Igen, 1956 októberében egy pillanatra megszűnt a félelem, visszatalált medrébe a kizökkent idő, de november 4-e után megint rettegéssé vált a lét, és ez nem változott 1989-ig.
Ráadásul ez a félelem fortélyosabb volt minden korábbinál, hiszen a hatalom úgy tett, mintha beleegyeztünk volna az elnyomásba. Szövetségi rendszert hazudott, azt állította magáról, hogy kiegyezett velünk, holott megtört, eltaposott, vérbe fojtott, majd nagy kegyesen megbocsátott. Igen, ő bocsátott meg nekünk, mintha mi követtük volna el a bűnt és nem ő.
Ezzel a hazugsággal kezdődött a kádári konszolidáció, majd jöttek az újabbak. Kádár elhazudta a múltat, elhazudta a jelent és elhazudta a jövőt is. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.
És bármennyire fájdalmas, be kell vallani, hogy sikerrel járt: a társadalom többsége elhitte, hogy a legvidámabb barakkban élni kiváltság, amiért hála és köszönet illeti meg elnyomóinkat. A véres kezű gyilkosból a nép jótevője lett. Ez az álságos metamorfózis olyan mértékű rombolást végzett a nemzet egészséges erkölcsi tartásában és értékítéletében, amelyre 150 évnyi török uralom sem volt képes korábban, és amelynek végzetesnek tűnő következményei ma is velünk élnek.
Ma is azokkal a fogalmakkal jellemezzük a kádári diktatúrát, amelyeket ők találtak ki. Kádár hazugsága tovább kísért, a feledés homályába akarja burkolni, hogy ez a gulyásfoltos kommunizmus nevetségessé tett mindent, ami szép, lerántott a sárba mindent, ami tiszta, relatívvá tette az abszolút igazságokat és hamis bálványokat emelt a valódi értékek helyére.
Maradt a vegytiszta materializmus és a tettetett egyenlőség, amelyben a legnagyobb bűnnek a kreativitás, az egyéni teljesítmény és az autonómia számított. Pont azok a tulajdonságok, amelyek időről időre naggyá tudták tenni ezt a nemzetet. Kádár a legaljasabb árulást követte el hazája és népe ellen.
„Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze”
– írta Hamvas Béla.
De szerencsére a Pesti Srácok mégsem küzdöttek hiába, valahol a lelkek mélyén megőrződött a szabadság lángja. Kádár és a szovjetek megsejthettek ebből valamit, azért volt annyira brutális a megtorlás. Nem értették, de érezték, hogy őseinktől megörököltük a végtelen sztyeppék szilaj szabadságszeretetét és ezt a múltat nem tudják végképp eltörölni. Ez a múlt a zsigereinkbe égett.
Úgy neveltük gyermekeinket, hogy tisztelettel tekintsenek a mindenkori gyarmatosítókkal szemben dacosan ellenálló elődeinkre, és amíg ismerik történelmünk hősi küzdelmeit, tudni fogják, hogy mit tegyenek a bajban.
Ezért kell emlékeznünk újra és újra a Pesti Srácok emberfeletti küzdelmére. Ők vérüket adták azért a kategorikus imperatívuszért, amit úgy hívnak: hazaszeretet.
Kedves Barátaim!
Ma nem dörögnek az ágyúk, nem állnak lesben ávós besúgók a tér sarkán. Ma béke van és nyugalom, de mi tudjuk, hogy ez nem marad örökre így. Mindig lesznek új birodalmak, amelyek le akarnak majd igázni minket, és mindig lesznek új ideológiák, amelyek az élet és a teremtett világ szentsége ellen törnek. És nekünk is fel kell vennünk a harcot és ki kell tartanunk, ahogy ’56 hősei tették. Így lesz.
„Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével” – ezek az ikonikus mondatok ma több igazságot rejtenek, mint akkor, amikor elhangoztak.
Nagy Imre a bejelentés után fogta magát és elfutott a jugoszláv követségre. A kommunisták legtöbbször csak a mások bőrére voltak bátrak. Mi viszont nem futunk el.
A kommunista tanok ma újult erővel és új álarcban támadnak, bár néha úgy érzi az ember, hogy komisszárjaik már ahhoz sem veszik a fáradságot, hogy álarc mögé bújjanak, teljesen elarcátlanodtak.
Azt gondolják, hogy a felejtés átka, amellyel Kádár és pribékjei akartak megverni minket, megfogant és ezért bármit mondhatnak. De tévednek. Mi ismerjük a történeteinket és ragaszkodunk az igazsághoz.
Tudjuk például, hogy Apró Antal 1956. október 25-én a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Katonai Bizottsága élére került, és már ekkor fegyveres leszámolást sürgetett. Ezért nem tűrhetjük, hogy unokája magáról és családjáról megfeledkezve azt hangoztassa, hogy ’56 mindenkié.
Nem, ’56 a miénk és soha nem lesz az övék. Bár megpróbálták elhitetni, hogy a forradalom a szocializmus megreformálásáról szólt, hogy az igazi hősök nem az utcán életüket kockáztató gyerekek, munkások és egyetemisták voltak, hanem a reformkommunisták. De mi tudjuk, hogy a kommunizmusnak nincs emberarcú változata, vagyis megreformálhatatlan.
Tudjuk, hogy sehol a világon a bolsevizmus demokratikus úton nem győzedelmeskedett, és ha 1956-ban lett volna kibontakozás és szabad választásokat tarthatott volna a nemzet, a polgári és nem a népi demokrácia mellett tette volna le a voksát. A kommunisták elárulták és meggyalázták ezt a nemzetet 1956 előtt és 1956 után is.
És megalázzák nemzeti ünnepünket 1989 óta minden évben, amikor eljátsszák a tiszteletadásukat a mártírok előtt. Nem kellene ezt tenniük, hiszen nem kértek tőlük bocsánatot, és így nem is nyertek megbocsátást. És mivel ismerjük őket, azt is tudjuk, hogy amikor csak lehetőségük lesz rá, újra a nemzeti önrendelkezés és a demokrácia ellen fordulnak, ahogy tették ezt 2006-ban a szabadságharc 50. évfordulóján is.
Akkor saját jogon tanultunk meg egy újabb örök történelmi igazságot, hogy ahol lőnek, ott nincs demokrácia.
Tisztelet a Hősöknek, Isten áldja nemzetünket!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS