Az elmúlt napokban erős érzelmeket és általános felháborodást váltott ki, hogy Munkács városi tanácsa egyik napról a másikra elbontatta a munkácsi várban álló Turul-szobrot, hogy a helyére az ukrán címert tegye. „Visszaszáll a turulmadár a munkácsi várra” – üzenik a kárpátaljai magyarok a közösségi oldalakon a provokációra reagálva, és arra buzdítanak, minél többen osszák meg az üzenetüket. És ne feledjük, optimizmusra van okunk, hiszen egyszer már eltávolították a Turult, de az akkor visszakerült. Az esetről Szilágyi Ákossal, a magyar zászló és címer napjának a megálmodójával váltottunk pár szót, aki szerint szomorú, hogy még mindig itt tartunk és hogy az ukránok még mindig nem vették észre magukat.
A történetben nyilvánvalóan az egyik legmeglepőbb fordulat az, hogy ukránok egy komoly háború kellős közepén, a béketárgyalások és a megoldások helyett ezzel foglalkoznak. Szilágyi Ákos a PS-nek kifejtette:
nem tudjuk az ukránokat kiengesztelni az után, hogy elraboltak az országunkból egy területet.
Szerinte szinte biztos, hogy ha be is olvasztották a turult, Pákh Imre nem fogja sajnálni a pénzt, hogy újra kiöntesse. A kérdés csak az, eltaláljuk-e azt az időpillanatot, amikor nem lehet már tovább hátrálni.
A Turul-szobor eltávolítása nemcsak erkölcsileg, de jogilag is kifogásolható, tekintettel arra, hogy noha a műemlék a megyei műemlékvédelmi hivatal hatáskörébe tartozott, a városi tanács bontatta el. Emellett nem hívták meg az ülésre a Munkácsi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának magyar ajkú tagjait.
Az UMDSZ elnöksége szerint a független Ukrajna évtizedei alatt először fordul elő, hogy egy kárpátaljai önkormányzat nem arról dönt, hogy a magyarság kultúrájával, történelmével kapcsolatos emlékmű felállítását, netán helyreállítását engedélyezi, hanem éppen ellenkezőleg, elrendeli annak lerombolását.
Pákh Imre szerint az egész provokáció és uszítás
A magyar származású, Amerikában élő üzletember – aki 2008-ban az emlékmű helyreállításának költségeit finanszírozta – a Magyar Nemzetnek az eset után arról is beszélt, hogy a helyi vezetés a magyarok kitelepítését tervezi.
Szilágyi Ákos, a magyar zászló és címer napjának a megálmodója és az 1848 méter hosszú magyar trikolór megalkotója az eset kapcsán a PS-nek elmondta, hogy
ez annál is inkább fájdalmas, hiszen annak idején, amikor a turult eltávolították a munkácsi várról, a turul lábai és a kard megmaradt, ezeket Pákh Imre édesapja elvitte Amerikába, megőrizte és azt mondta a fiának, hogy a Turul vissza fog szállni a munkácsi várra. Ez meg is történt Pákh Imre jóvoltából, de sok-sok év után most ismét itt tartunk.
Szilágyi Ákos grafikája
Abban biztos vagyok, ha be is olvasztották a turult, Imre nem fogja sajnálni a pénzt, hogy újra kiöntesse és visszahelyezze méltó módon az általa emelt obeliszkre, amit éppen most szentségtelenítenek meg egy ukrán címerrel a tetején. Ne feledjük, hogy a turul már akkor ott védte a munkácsi vár ormait, amikor az Ukrajna nevű államképződményről majdan döntést hozók még meg sem születtek
– emelte ki Szilágyi Ákos, emellett emlékeztetve arra, hogy két hónappal a háború kirobbanása után egy újabb nyelvtörvény is beiktattak az ukránok; az orosz nyelv használatát már a templomokban és a közintézményekben is betiltották.
Úgy tűnik, hogy fél év után se jöttek rá az ukránok, hogy a dolgoknak vannak összefüggései
– monda Szilágyi Ákos, amihez gúnyosan hozzáfűzte, hogy úgy tűnik, nem tudjuk kiengesztelni az ukránokat amiatt, hogy elraboltak az országunkból egy területet. Az ukrán barbarizmus azonban – véleménye szerint – további kérdéseket is felvet, például az itt tartózkodó menekültekkel kapcsolatban.
Ha Ukrajna leveszi a turult, mi levehetnénk a menekültek támogatását és visszaküldhetnénk őket ezzel a megfelelő üzenettel. Valamit, valamiért. S lám, ismét itt vagyunk egy feloldhatatlan keresztényi dilemmában. Meddig követeli az írás a másik arc odatartását? Van-e valami határ megszabva íratlanul is az írásban, vagy a végsőkig, adott esetben saját halálunkig kell gyakorolnunk a megbocsájtás nemes gesztusát?
– tette fel a kérdést. Végezetül Szilágyi Ákos így foglalta össze a tanulságokat:
Hol a határ az öngyilkosság, a magunk teljes feladása és a felebaráti szeretet között? Meddig kell jogos indulatainkat lenyelve fejet hajtani, és mikor kell kardot rántani, megelőzendő a teljes pusztulásunkat. Mikor kell felvállalni ennek a kardrántásnak minden ódiumát, ami ebben az esetben is kétes kimenetellel járhat, hisz a tolvaj nem szereti, ha bűneire akár csak figyelmeztetik is. Mi több, a tolvajnak a kiterjedt támogatói köre sem elhanyagolható. Mindezt figyelembe véve nagyon vékony jégre téved az, aki kilépne a keresztényi szeretet által diktált politikai védelem ernyője alól. A kérdés csak az, eltaláljuk-e azt az időpillanatot amikor nem lehet már tovább hátrálni. Nekünk van egy bölcs és a politikai előrelátásban már sok esetben bizonyított vezetőnk. Bízzuk rá civil indulataink összefogását és kezelését. Itt messzebblátásra van szükség, mint amire a jogosan ökölbe szorított kezek képesek. Fájjon ez bármennyire is most nekünk.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS