Kommunisták és hasznos hülyéik egykor és most

Amikor már nem lehet bírni a zsarnokságot, amikor már tűrhetetlen az elnyomás, akkor a csillogó szemű, tiszta szívű nép megmozdul, és lerázza magáról a hatalom béklyóit – nagyjából így tündököl a forradalom a romantikus elképzeléseinkben, amelyeket valamiért általában az iskolai történelemórán sem oszlatnak szét. Pedig a forradalom nem a népről szól; a nép legfeljebb eszköz benne, az is csak korlátozott ideig, amíg szükség van rá a hatalomátvételhez. Most volt az 1919-es magyarországi szovjetköztársaság létrehozásának évfordulója, amelyre azért érdemes emlékezni, és azért érdemes megismerkedni a jelenség működésével, mert a forradalmak kora még nem múlt el.

A forradalom kiötlőinek és megszervezőinek rendszerint az a legfőbb gondja az éppen uralkodó rendszerrel, hogy abban nem ők birtokolják a hatalmat, ahhoz pedig nincs elég szorgalmuk, állhatatosságuk és türelmük, hogy a meglévő szerkezetben próbáljanak eljutni az áhított hatalomhoz. Így volt ez már a későbbi forradalmak mintájául szolgáló 1789-es francia forradalomban is, ahol lázításban és konspirációban ügyes, minden másban azonban kevésbé tehetséges ügyvédek, újságírók, kalandorok, mihaszna figurák gázoltak a vérben a tömeg élén.

Ahogy a francia forradalom fokozatosan eldurvult az alkotmánnyal megreformált királyságtól a radikális köztársasági terrorig és a guillotine csattogásáig, úgy ez a forgatókönyv újra és újra megismétlődött. Jó példája az 1917-es oroszországi forradalom, ahol a háborúban kimerült országban óriási általános elégedetlenség tombolt, csak egy szikra kellett, és ez 1917. március 12-én (ottani naptár szerint február 27-én) jött is, elbukott a cári rendszer.

A kommunisták minden más politikai vetélytársuk előtt jártak szervezettségben, tudatosságban és konspirációs képességben, így csupán a régi, stabil rendszer megdöntésére, majd zűrzavaros időkre volt szükségük, hogy ezt az előnyüket kidomboríthassák.

Már ott sertepertéltek a régi rendet megbuktató „februári forradalomban”, de a győzelme után még teljes mellszélességgel támogatták a megalakult polgári koalíciós kormányt. Lvov herceg, majd Kerenszkij miniszterelnöksége csak arra kellett nekik, hogy könnyen megdönthető kormányt képezzenek. A háttérben már bőven szervezték a saját hatalomátvételüket, és zakatolt a bolsevik propagandagépezet. Alig néhány hónappal később, júliusban meg is kísérelték megkaparintani a hatalmat, de az akkori puccskísérletük még elbukott, november 7-én (orosz naptár szerint október 25-én) viszont már sikerrel jártak, és Oroszországot a terror poklává változtatták.

Az Oroszországot lakó népek története nem egy fáklyásmenet, de ami a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követően várt rájuk, az minden korábbi pesszimizmust felülmúlt…

Ez az orosz forradalom volt a közvetlen előképe a magyarországi kommunisták első világháború végi munkálkodásának, amely 1919. március 21-én ért a csúcsra. A szovjetköztársaság diktatúrájának előfeltétele ugyanúgy a régi rendszer szétrombolása volt, ahogy az Oroszországban is történt.

Idehaza is maroknyi, de rendkívül jól szervezett és ügyesen konspiráló kommunista ügynök és agitátor járt élen az őszirózsás forradalom megszervezésében, ám önmagukban itt is kevesen voltak a hatalom megkaparintásához.

A frontokról hazatérő, kiábrándult és lerongyolódott katonák körében szították az elégedetlenséget és hirdették az ideológiájukat, Budapesten pedig lázították a munkásokat és radikális, magabiztos hangvételükkel elnyerték az urbánus értelmiség bizalmát. A kommunisták által felheccelt, tapasztalt katonák voltak a budapesti forradalom legfőbb hadoszlopa, vagyis lényegében egy katonai puccs történt 1918. október 31-én. A korabeli filmhíradókat megnézve bárki láthatja a főváros utcáin géppuskákat rakosgató egyenruhás katonákat, akik elfoglalták a város stratégiai jelentőségű pontjait. Mindennek a megszervezésében már akkor oroszlánrészt vállaltak a későbbi kommunista terrorállam olyan leendő vezéralakjai, mint Böhm Vilmos, Pogány József, Garbai Sándor, Weltner Jakab, Vágó Béla, Nyisztor György, Korvin Ottó, Szabados Sándor, Szántó Béla.

A bolsevik népbiztosok közül Kun Bélát és Szamuelyt egyenesen Leninék küldték Magyarországra később, a többség viszont már az „polgári” és „demokratikus” puccsból is kivette a részét.

A katonai puccs végrehajtója a Budapesti Katonatanács volt, amelynek főszervezőjét, Csernyák Imre repülőszázadost, korábban maga Károlyi Mihály küldte el Moszkvába, bolsevik kiképzésre. Ez jól fémjelzi Károlyi Mihály állítólagos jóhiszemű ártatlanságát is Magyarország 1919-es teljes összeomlása ügyében. Károlyi ennyire vágyott a hatalomra, de a nagyravágyáson túl semmilyen valódi képességgel nem rendelkezett. Megpróbálta felhasználni a kommunistákat is, de valójában ideális balfék volt nekik, és a kommunisták használták fel őt meg a múlandó népszerűségét: eztán már csak Károlyit kellett félreállítaniuk, nem pedig a korábbi, stabil kormányzati rendszert.

Megismétlődött: a kommunisták minden más politikai vetélytársuk előtt jártak szervezettségben, tudatosságban és konspirációs képességben, így csupán a régi, stabil rendszer megdöntésére, majd zűrzavaros időkre volt szükségük, hogy ezt az előnyüket kidomboríthassák.

Amikor már a Károlyi-kormány megdöntését akarták elérni, megérkeztek a közvetlenül Leninék által terepre irányított nagyfőnökök, Kun Béla és Szamuely Tibor, és hamarosan megvalósult a kommunisták következő programpontja is, a hatalom átvétele. Ötödik hadoszlopként használták a Károlyi-kormányba beépült szociáldemokratákat, az ő beolvasztásukkal teljhatalomra tettek szert 1919. március 21-én, és beindult a terror.

Az előző rendszert megdöntő puccs szervezői közül Jászi Oszkár azonnal elutasította a bolsevik terrort, Kunfi Zsigmond előbb megmártózott benne, és csak aztán utasította el, Böhm Vilmos és Garbai Sándor csak a bukásuk után utasította el, Pogány József egyre radikálisabb lett, Korvin Ottóból pedig előbújt a könyörtelen gonosztevő. Ki tudja, egy új rendszerbuktatás után melyik szervező mihez adná a nevét, és mihez nem? (fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Az ország szervezettségét és katonai önvédelmi képességét az őszirózsás puccs roppantotta meg, Károlyi Mihály folytatta a lerohasztást, a kommunisták alatt pedig beteljesedett az összeomlás, amire Trianon nyomta rá a pecsétet. Csak hogy értsük a szerepüket a történelmünkben. Mindennek az első felvonását, a Károlyi Mihályt hasznos hülyeként miniszterelnökségig juttató kommunisták őszirózsás katonai puccsát még mindig szereti polgári demokratikus forradalomnak hazudni a marxizmust nehezen levetkőző magyar történetírás.

A lényeg elmaszatolása mellett azért sem mehetünk el szó nélkül, mert a konspiráló kommunista ügynökök, és a gyengekezű, hajlékony jellemű, önhittségre igencsak fogékony hasznos hülyéik egyaránt itt mozognak a közéletben.

Elsősorban miniszterelnök-jelöltként bukkannak fel, de láttunk már olyat, akit budapesti főpolgármesteri címig futtattak fel, aztán elég hamar kiderült róla, hogy bizonyos beosztottai és tanácsadói valójában a mozgalmi főnökei. Ilyen figurák mindig lesznek, hiszen köztudottan alkalom szüli a hasznos hülyét; újra és újra elindítják őket a gazdáik miniszterelnök-jelöltnek, amikor a mozgalom magja nem érez elég társadalmi tőkét a háta mögött a győzelemhez. Aztán, ha esetleg választást nyer a hasznos hülyék tartalmatlan, ám sokaknak szimpatikus bájmosolya, hamarosan ugyanúgy félreállítják őket, mint például Kun Béláék Károlyi Mihályt, vagy Gyurcsány Ferencék Medgyessy Pétert.