A szovjet blokk összeomlásakor tele voltunk reménnyel, bizakodással. Azt hittük, ha leomlik a vasfüggöny, hirtelen mi is abban a szabad és jóléti világban találjuk magunkat, amelyet oly irigykedve szemléltünk börtönrácsaink mögül. Ma már tudjuk, naivitás volt. Kőkemény és kíméletlen gazdasági elképzelések mentén zajlott az átmenet, amelyben a nemzeti érdekek nem sok vizet zavartak. A lényeg az ország vagyonának teljes kijátszása volt.
A privatizációk története nem az 1988-as társasági törvénnyel és az ennek mentén meglóduló „spontán” országrablással kezdődött, hanem a második világháborút követő szovjetizálással. Az államosítás egy marxista mázzal leöntött brutális rablás volt, amelynek során nem pusztán kifosztották az ország polgári elitjét és arisztokráciáját, hanem megsemmisítették a társadalom vezető rétegeit.
A huszadik századi „great reset”
A propaganda szerint természetesen a népnyúzó feudális nagyurak és a kizsákmányoló tőkések hatalmát verték vissza, és nem tömeges politikai gyilkosságokat, valamint származási alapon álló tisztogatást hajtottak végre. Az államosítások során azt hangoztatták, hogy a gyárakat a munkások kezébe adják, a föld pedig azé lesz, aki megműveli. A vagyoni egyenlőség bizonygatása azonban nem jelentett mást, mint a nemzet teljes nincstelenségbe és kiszolgáltatottságba taszítását. Hiszen a kisajátított javak a munkás–paraszt hatalomban nem a munkássághoz vagy a parasztsághoz kerültek, hanem a hatalomhoz. A tőke olyan koncentrációja jött létre a szovjetizált gazdaságokban, amelyről a kapitalista világ nagytőkései csak álmodoztak még ekkor. Az ország vagyona fölött egy szűk pártelit rendelkezett, vagyis a legszélsőségesebb kapitalizmust valósították meg, és a rendszer működésének garanciáját a szabadságjogok elvételével biztosították. A kommunista rendszer a globális kapitalizmus lokális főpróbája volt.
Piaci verseny kizárva
Az államosításokkal összeharácsolt vagyon kiváló lehetőséget jelentett a globalizáció küszöbére lépő tőkés világnak, hiszen minden gazdasági értelemben számottevő érték egy kézben összpontosult, és az állam képviseletében megjelenő személyek saját boldogulásukban és nem a nemzet jólétében voltak érdekeltek. A piacok zártsága és a totális kontroll kiépítése hasznára válhatott a legnagyobb nyugati vállalatoknak, hiszen a kiéheztetett szocialista piac számára a leselejtezett vagy másodosztályú termékek is értékkel bírtak: jó áron lehetett itt eladni olyan portékát is, amely a jóléti államokban már senkinek se kellett. Meg is jelentek ezek az érdekeltségek azonnal, amint lehetőséget láttak arra, hogy megvessék lábukat a vasfüggöny keleti oldalán. Bár a gazdasági kapcsolatok a két világrend között soha nem fagytak le teljesen, Sztálin halála után jött el a fellendülés ideje. Magyarországon a kádári nyugati nyitás politikája megteremtette a feltételeit a tőke beáramlásának, amelyre szüksége is volt a kormánynak ahhoz, hogy stabilizálni tudja hatalmát. A legfontosabb partnerek ebben az időben a nyugatnémet ipar képviselői voltak.
Bonn, 1964. augusztus 5. Konrad Adenauer német politikus, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja. Fotó: MTI/UPI
Farizeusok
Adenauer kancellár és a mögötte álló kereszténydemokraták elzárkóztak a szovjet blokk országaival való tárgyalásoktól, de az FDP, vagyis a liberális nyugatnémet szabaddemokrata párt körei számottevő gazdasági lehetőséget láttak a vasfüggöny túloldalán lévő területekkel való kooperációban. Nagytőkés csoportok álltak a hátuk mögött, akik tudatosan készültek arra, hogy a szocialista blokk összeomlásának esetére – illetve amennyiben a szatellit államok valamelyikének sikerülne kikerülnie a szovjet érdekszférából –, megkérdőjelezhetetlen legyen a gazdasági befolyásuk a térségben és behozhatatlan előnnyel induljanak más érdekcsoportokkal szemben. Megdöbbentő, de már 1957 nyarán gondolkodtak azon, hogy a hazánkban esetlegesen végbemenő liberalizálódás esetén milyen lehetőségeik lennének.
Az iparon belül olyan változások mentek végbe, amelyek kizárják a tulajdonjogok visszaállításának lehetőségét, vagyis azt, hogy az 1945 előtti tulajdonosok visszakapják volt gyáraikat, bankjaikat stb. Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is. Ennek a német tőkecsoportnak tehát nem célja és érdeke, hogy minden tekintetben visszaálljon az országban az 1945 előtti gazdasági rendszer
– olvashatjuk a hírszerzés által összeállított jelentésben. Persze, hogy nem. Az ő érdekük az volt, hogy az államosítások során összezabrált vagyont ők tudják megszerezni majd egy számukra kedvező fordulat esetén. Arra számítottak, hogy
később az állam majd elad és bérbe ad bizonyos vállalatokat és ily módon fokozatosan újra visszatér Magyarország a kapitalista gazdasági rendszerhez. Éppen ezért ez a tőkéscsoport igen nagy perspektívát lát az NSZK és a népi demokráciák közti gazdasági kapcsolatok kiépítésében, valamint abban, hogy ezen a téren megelőzzenek más nyugati tőkecsoportokat.
Mit is jelent mindez pontosan a későbbi privatizációk tekintetében? Egészen pontosan azt, hogy nyugatnémet nagytőkés körök már 1957-ben spekuláltak a későbbiekben esetlegesen bekövetkező gazdasági rendszerváltás adta lehetőségeken, bízva abban, hogy semmiképpen nem lesz szó reprivatizációról. Mint tudjuk, nem is történt semmi ilyesmi.
Kéz kezet mos
Amellett sem kellene szó nélkül elmenni, hogy kikből is állt a német FDP, kik voltak azok, akik a forradalom leverése utáni hónapokban ilyen reménykedve kollaboráltak Kádár embereivel. Az FDP-t 1948 decemberében alapították Trizónia – vagyis a nyugatnémet megszállási övezetek – liberális pártjai. Első elnökük Theodor Heuss volt, aki a Német Szövetségi Köztársaság 1949-es megalakulása után elsőként töltötte be a szövetségi elnöki posztot 1959-ig. Az FDP tagja volt a koalíciós kormányzatnak, azonban 1956-ban ellenétek alakultak ki a liberálisok és a Kereszténydemokrata Unió (CDU) között, így hamarosan szakításra került sor, és a következő évi választások során a szabaddemokraták ellenzékbe kényszerültek. A magyar külpolitika a kezdetektől figyelemmel kísérte a liberális párt tevékenységét, hiszen a nyugatnémet politikai körök közül ők voltak azok, akikkel a diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt is megtalálták a hangot.
Nyilasból is lehetett jó kommunista, náciból meg jó kapitalista
A berlini nagykövet, Safrankó Emánuel és kollégája, Kurtán Sándor – a nyilaskeresztes múlttal rendelkező kommunista hírszerzőtiszt – aktív közreműködésével a két fél között 1956 nyarára kialakult a folyamatos párbeszéd, 1956 októberére pedig megszervezték az FDP prominens képviselőinek magyarországi látogatását. A kétfős delegáció egyik tagja Kurt Haller, társa pedig Willi Max Rademacher volt. Mindketten a Harmadik Birodalom magas rangú tisztjei voltak, Haller egyenesen összekötőként dolgozott a német megszállás után Budapesten Veesenmayer és a nyilasok között. A náci múlt azonban nem vetett árnyékot a baráti kapcsolatokra, sőt. A két szélsőséges diktatúra emberei megértették egymást, és a gazdasági érdekek felülírták a jog és a humánum kérdéseit. 1957. január 26-án Kurtán Sándor találkozott az FDP választási kampányfőnökével, Wolfgang Döringgel, aki így nyilatkozott:
érzelmek szerint a szabadságharcosokkal voltam együtt, de mint politikus nem érthetek egyet azzal, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben egy kérdés ilyen irányba terelődjön.
Valóban kényelmetlen lett volna a legyilkolt pesti srácokkal foglalkozni, amikor éppen megnyílóban volt a vasfüggöny kapuja, micsoda profitról kellett volna lemondani! Nagy Imre kivégzése után néhány hónappal Rademacher a szabaddemokraták képviseletében újra Magyarországra látogatott – 1956 óta immár többedszer –, és közölte, hogy változatlanul kiállnak a két ország kereskedelmi kapcsolatainak bővítése és a kölcsönös diplomáciai elismerés mellett.
A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Kurt Georg Kiesinger. Fotó: MTI/UPI
A CDU-n belül is talált szövetségeseket a kádári vezetés. Az 1966-ban szövetségi kancellárrá avanzsáló Kurt Georg Kiesinger maga is elkötelezett náci volt 1945 előtt, akárcsak jobbkeze, Gerhard Todenhöfer, aki korábban külügyi kormánytanácsosként összekötőként működött Ribbentrop és Goebbels között. Ilyen előélet árnyékában nem is volt kellő erkölcsi alapjuk arra, hogy felróják Kádáréknak a brutális megtorlást. Amikor finom megjegyzést tettek arra, hogy az 1956 novemberében bevezetett rögtönítélő bíráskodással talán túllőttek a célon, és ha már alkalmazzák ezt az embertelen eljárást, legalább csendben csinálják, ne szivárogjanak ki a hírek a fellebbezést és kegyelmet is kizáró statáriális kivégzésekről, a magyarországi tárgyaló fél csak annyit válaszolt, hogy
ezek az ún. felháborodások nem őszinték és ahogy a németeket nem zavarja az, hogy milyen demokrácia van mondjuk Spanyolországban, Iránban vagy Dél-Afrikában és vígan kereskednek ezekkel az országokkal, ne zavarja őket Magyarországon sem a belpolitikai helyzet.
A következő évtizedek során nyugati tőkés csoportok megkezdték a térnyerést a hazai piacokon. Elsőként a nyugatnémetek – például a Siemens – szereztek meghatározó pozíciókat, de a nyolcvanas években az amerikai jelenlét is fokozódott; erről néhány héttel korábban olvashattak már ebben a sorozatban. Jelenlétük és a hazai gazdasági „elittel” kialakított együttműködésük hozzájárult ahhoz, hogy a hazai privatizációk átláthatatlanul bonyolódtak, anélkül, hogy – 1957-es „éleslátó” megállapításuknak megfelelően – a reprivatizáció lehetősége felmerült volna. A következő részekben egy-két privatizációs történetet elevenítünk fel.
Vezető kép: Budapest, 1949. december 28. Államosították az eddig külföldi tulajdonban lévő Első Magyar Cérnagyárat. A képen: az első munkanap az államosított gyárban. MTI Fotó
Facebook
Twitter
YouTube
RSS