Halál, kegyes halál, élet végi szabad önrendelkezés, eutanázia – olyan nehéz és fájó kérdések, amelyekről nem szoktunk beszélni, pláne nem szélesebb perspektívában, kellő mélységben. Talán azért, mert ha nem érint éppen bennünket, szeretnénk minél távolabb tudni, ha pedig érint, akkor könnyebb sajnálkozva elfordulni, vagy a kegyes hazugság reményével továbblépni.
Dr. Karsai Dániel, a halálos betegségben szenvedő alkotmányjogász éppen ezekben a napokban zajló strasbourgi pere aktív társadalmi vitát váltott ki egy olyan kérdésben, amiről – mint fentebb írtam – még beszélni sem szeretünk… Legfőképp a közösségi médiában tapasztalható, mennyien alkotnak úgy felszínes véleményt, akár pro, akár kontra, hogy egyáltalán nem mélyültek el a témában, és képtelenek árnyaltabban viszonyulni hozzá. Az Akta című műsor erre vállalkozott: bemutatni a kérdés mélységeit, ítélet és állásfoglalás nélkül.
Összesen tizenhárom olyan embert szólaltattunk meg, akik mindannyian érintettek valamilyen formában, így véleményük – bármelyik oldalhoz is tartozik – releváns. A riportfilmet hossza miatt két részre bontottuk. Most az első részt láthatják.
Mindannyian félünk a haláltól. Talán nem is magától a létezés megszűnésétől, hanem az ismeretlentől, és attól, hogyan lesz vége. Vannak gyógyíthatatlan betegségek, amelyek esetében kevesebb ebben a képletben az ismeretlen, mert sajnos pontosan tudható, mennyire kegyetlen szenvedés vár az azt elszenvedőkre, hátralévő életük számunkra kimért utolsó időszakában. Vannak halálos betegek, akik megmentésére nincs esély, mert olyan kórt kaptak a sorstól, amelyben alulmaradt az orvostudomány. És amelyeknél az életvégi szenvedés is csak legfeljebb részben enyhíthető. Ráadásul akkor még csak a testi szenvedésről beszéltünk. A lelki kínok, a teljes kiszolgáltatottság, az emberi lét minden fizikai megnyilvánulásának elvesztése mindvégig tiszta tudattal pedig egy olyan állapot, amire legfeljebb a tudat kábítószerekkel történő lecsillapításával, eltompításával tudnak valamennyi enyhülést nyújtani. Ha beleképzeljük magunkat egy ilyen szenvedések elé néző ember életébe, ami még messze van a beleéléstől, a valódi átérzéstől, nehéz azt mondani, hogy elfogadhatatlan, ha az illető könyörületet kér. Nem többet, mint amit a szenvedő állatoknak megadunk, amikor segíteni már nem tudunk.
Lehetséges kérdés – keresztény ember számára magától adódik általában a válasz is –, hogy kitől kérhető az a könyörület. Kinek mondjuk, hogy “ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely”.
Vannak, akik emberhez méltatlan állapotról beszélnek, amit nem tudnak, nem akarnak felvállalni. És vannak olyan emberek, akik méltósággal vállalják a legnehezebb szenvedést, mert hiszik, hogy attól is kapnak és az által is adnak, tanítanak, tanúságot tesznek. Mikor kegyes és méltó a halál? Lehet esetleg mindenkinek igaza valahol, hiszen mégiscsak ott van az a bizonyos szabad akarat? Ember legyen a talpán, aki a kettő között őszinte, tiszta lelkiismerettel egyértelműen helyezkedni tud csak az egyik, vagy másik oldalra. Mert sokkal bonyolultabb a kérdés annál, semhogy kívülálló – és aki nincs benne ebben a döntéshelyzetben, az mindig az lesz – teljesen átlássa.
Riportunkban mindkét esetre lesz példa. Egyformán megrendítő és emberi.
Egyes európai országokban – köztük a legismertebb Svájc – biztosított az asszisztált öngyilkosság lehetősége, szigorú feltételek mellett, súlyos betegek egy szűk köre számára. Magyarországon az asszisztált öngyilkosság, illetve aktív eutanázia minden formája tiltott. Akik azzal jönnek, hogy az ilyen beteg, ha önrendelkezni akar, utazzon külföldre, és oldja meg úgy, aki nagyon akarja, vagy gondoskodjon más módon önmaga saját élete kioltásáról, az vélhetően nem ismeri az olyan betegségek természetét, mint példásul az ALS. Az ebben a betegségben szenvedők, azon a ponton, amikor olyan szenvedéssel élnek, amit már nem akarnak felvállalni, nem képesek megmozdulni és beszélni sem, így természetesen önállóan Svájcba utazni sem. Az oda való kijuttatás ugyanakkor már öngyilkosságban való közreműködésnek tekinthető, amit büntetnek a magyar törvények. Az ALS esetében ráadásul a kezelés visszautasításának lehetőségéről sem beszélhetünk, mint törvényben biztosított lehetőségről, hiszen a betegek nem kezelés hiányában halnak meg. Egészen a legvégéig, ami egy mesterséges lélegeztetés, nem is állnak életben tartó kezelés alatt. Amikor már igen, akkor pedig semmilyen módon nem tudnak kommunikálni, hiába tiszta a tudatuk még ott is, akkor is.
Karsai Dániel alkotmányjogász és négy hozzá csatlakozott személy, köztük három sorstársa és egy teljesen egészséges ember úgy döntöttek, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságán teszik mérlegre az élet végi szabad önrendelkezés ügyét. Nem kérnek többet, mint azt, hogy minden magyar állampolgár számára törvényileg adott legyen a lehetőség valóban rendkívüli helyzetben, szabadon életvégi döntést hozni. Karsai Dániel azt is hangsúlyozta, hogy nem mások által való halálba segítés az, amihez felhatalmazást kér; azt szeretné, ha saját hazájában maga tehetné meg, hogy törvényes módon fejezze be az életét, amikor az számára már elfogadhatatlan.
Egy ember drámája és annak fényében az egyik legszemélyesebb és legbelsőbb ügyünk, a halál, az élet befejezésének kérdése politikai üggyé vált. Talán ez az oka annak, hogy annyian valódi beleérzés nélkül, indulattal alkotnak véleményt akár pro, akár kontra.
Az Akta stábja kétrészes riportfilmet készített a témában, amelyben a lehető legtöbb szemszögből igyekszünk rávilágítani az emberi méltóság és halál párhuzamára. Egyetlen megközelítés, ami biztosan nem lesz ebben a filmben: politika. Az általunk megkérdezett orvosok is egyetértettek abban, hogy a társadalmi vita, ami Karsai Dániel ügyében kibontakozott, nem politikai, hanem emberi kérdés. Olyan emberi kérdés, ami messze túlmutat politikai hovatartozáson és törvényi rendelkezéseken.
Riportfilmünk első részében három ember történetét ismerhetik meg, megfelelő mélységben ahhoz, hogy valódi kérdéseket tehessenek fel önmaguknak és árnyaltabb képet adva gondolkodtassunk. Megismerhetik a strasbourgi beadvány mögötti ember dilemmáit, a tettei mögötti történések súlyát, amire – legyünk őszinték – jobboldali médiumon keresztül eddig nem volt lehetőség.
Greguss Sándor író, költő, tanúságtevő élete végének üzenetét özvegye, dr. Fodor Réka missziós orvos mondja el, olykor mellbevágó őszinteséggel. Grega, ahogy a családja barátai hívták, hat éve meggyógyult egy halálos betegségből, majd jött az ALS, amivel már nem is akart harcolni, egyfelől pontosan tudva a végét, másfelől elfogadva, hogy ezúttal hazatér. Dunavölgyi Erzsébet óvónő otthona négy falának rabjaként, már kerekesszékben, megindult kézbénulással számolgatja, mennyi idő van még hátra addig, amíg az ő értelmezésében életnek mondható az élet. Erzsébet nemcsak zavarba ejtő nyíltsággal beszél szenvedései természetéről, hanem a legnehezebb kérdésekre is választ adott, hogyan, kinek a segítségével és mikor vetne véget annak az életnek, ami addigra szerinte csak vegetációnak minősül. Végül az első részt a vallási aspektussal zárjuk, ami valljuk be, nemcsak hívő emberekben merül fel akkor, amikor felmerül a kérdés, ki olthat ki egy életet. Nincs orvos, akivel eddig beszéltem a témáról, ne hozta volna fel – ha istenhívő volt, ha nem –, hogy ember felett áll már a kérdés is… A szenvedés felvállalásának áldásairól és az ima erejéről Böjte Csaba ferences szerzetes beszél, aki számtalan embert segített át lelki támogatásával az utolsó nehéz órákon.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS