A múlt heti írást inspiráló Oscar Wilde-idézet után itt a következő, ezúttal Edgar Allan Poe-tól. (A forrás ugyanaz – köszönet ezúton is.) Ezt a mondatot Poe „Eureka” című művében találjuk, ami egy hosszú eszmefuttatás a materiális és a spirituális világról. És most biztos sokan abba is hagyják az olvasást… megfosztva önmagukat egy intellektuális kalandtól. (OK, rendben, jövő héten majd visszatérek az ellenzékszapuláshoz.)
De miről is szól ez a mondat? Arról, hogy – Poe szerint – a tudományban a haladás, a fejlődés mindig váratlan, intuitív ugrásokkal történt, nem pedig folyamatos „mászással”, lassan kiérlelt gondolatok által. Ebben egyébként alapvetően igaza van: ha végignézünk bármely tudományág történetén, általában személyekhez és időpontokhoz köthető találmányokat, forradalmi újításokat találunk, amelyek szinte a semmiből jöttek. (Például ahogy Arkhimédész beült a fürdőkádba, vagy ahogy Newton fejére ráesett egy alma…)
De nyilván az ilyen, anekdotaként elhíresült (a valóságban vélhetően soha így meg nem történt) felfedezések, de még a híres, dokumentáltan véletlen találmányok (penicillin, röntgen, mikrohullámú sütő, maghasadás, stb.) is komoly kutatómunka eredményeként, vagy annak során, egyfajta nem várt „melléktermékként” jöttek létre.
Poe idejében azonban voltak (és minden bizonnyal ma is sokan vannak így ezzel), akik kifejezetten nehezményezték, ha valaki intuitív módon, akár szokatlan, „unortodox” módszerekkel, a közgondolkodással, a kánonnal szembemenve, váratlanul ért el valamilyen eredményt. Merthogy a bevett módszerekhez, szokásokhoz, normákhoz, elvárásokhoz ragaszkodni kell, mászni kell, mint a teknősbéka, nix ugribugri… Aki pedig sasként repülni szeretne, annak bizony le kell vágni a szárnyait. Sőt, tán legjobb, ha ő maga vágja le azokat; el is felejti, hogy ő sas, és megelégszik a teknősbékaléttel. Nem tudok nem egyetérteni Poe-val: nincs szomorúbb látvány egy levágott szárnyú, kalitkába zárt sasmadárnál, kinek inkább a felhők közt kellene szállnia.
Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség olyan emberekre, akiknek nem hirtelen, váratlan ötletek pattannak ki a fejéből, hanem módszeresen, kitartóan, lelkiismeretesen végeznek el, visznek végig feladatokat. Nincs tehát semmi baj a teknősbékával, amely – az idézet szerint is – stabilan áll a lábán. De mindig csak a Földön mászik.
Simán előfordulhat olyan is, hogy ugyanaz az ember élete különböző szakaszaiban más és más módon teljesedik ki; hol teknősbékaként, hol sasként. Az anyaság nyilván teknősbéka-állapot: nemcsak lassan, megfontoltan, kitartóan és következetesen kell a gyereknevelés feladatait véghez vinni, hosszú éveken keresztül, de sokszor még páncélra is szükség van a külső hatásokkal szemben. De aztán lehet-e sas a teknősbékából, mint hernyóból pillangó? Nyilván nem. De ha valaki alapvetően sas, akkor az is marad. Lehet, hogy egy időre átmegy teknősbékába, és egy darabig csak lassan mászik, el is végzi a melót… de örökre nem tudja elnyomni magában a sast. Ha mégis ezt teszi, az belülről emészti meg. (Először a rák, aztán a férgek – hogy lassan már Ezópus-i mennyiségű állatfaj jelenjen meg ebben az allegorikus eszmefuttatásban.)
De ez csak kitérő volt, egy kalapemelés az anyaság előtt; hódolat, hommage azon sasok felé, akik képesek időnként teknősbékák is lenni. Fontos tehát, hogy a sasok szárnyát ne vágjuk le. Mert szükségünk van rájuk. És az sem véletlen, hogy vannak, akik viszont épp ezt teszik, vagy legalábbis próbálják. Mert tudják, hogy csak így képesek uralkodni a sas fölött. A sasok szárnyát le kell vágni, ha valaki az emberiség fölött akar uralkodni. Mert a sas másokat is a szabadságra inspirál. A világpolitikában, különösen a zavarosabb, turbulensebb időszakokban pedig különösen nagy szükség van a sasokra. Mert a nehéz helyzetek szokatlan megoldásokat kívánnak. „Unortodox” politizálást. Időnként a szabályok átírását. Mint a Star Trekben a Kobayashi Maru-teszt.
És az, amit sokan nem bírnak elviselni, vagy inkább eleve megérteni sem. Hogy a sasokat egyrészt nem köti a status quo. Ők képesek átrepülni a korlátok fölött. Váltani, amikor a régi módszerek nem működnek, a bevett gyakorlatok dogmává merevedtek. Mint egy szobor. Vagy mint a vulkán áldozatai Pompeiiben. Amiket aztán valamilyen nagy erejű, tektonikus mozgás, egy újabb természeti katasztrófa egyszer csak porrá zúz. Márpedig ma a folyamatos tektonikus mozgások korát éljük a geopolitikában. Óriási erejű átrendeződés zajlik nemcsak az erőviszonyokban, de a gondolkodásban is. A kommunista ideológiájú Kína kőkemény kapitalizmust alkalmaz a gazdaságban; a szabadelvű (tehát jó értelemben vett liberális) gyökerű Egyesült Államokban a neomarxizmus az egyetemekről elszabadulva már a társadalmi és a gazdasági életet, a mindennapokat is egyre dominánsabban igyekszik korlátozni; az egykor ideológia-vezérelt Oroszország pedig pragmatikus politikát folytat (legalábbis a közelmúltig ezt tette, amíg az USA szemet nem vetett Ukrajnára). Ember legyen a talpán, aki képes ebben a zavaros világban elnavigálni.
Vagy sas. Aki számára nincs kalitka. Aki váratlan manőverekre képes, ösztönösen, intuitív módon. Aki a régi módszerek működésképtelenségét már akkor észreveszi, amikor a többiek még vakon hisznek bennük. Orbán Viktor egy sas. Ezért vannak ki tőle a globalisták meg az EU-bürokraták. Mert ők teknősöket akarnak mindenütt. Akik lassan, komótosan másznak, őrzik a status quót – bárhogy is recseg-ropog az. Vagy még inkább: bármifajta önállóság nélküli termeszhangyákat, akik csakis a központ, a Borg (vagy az Alien) királynő utasításait hajtják végre.
Na, csak megérte végigolvasni ezt az „állatmesét” (kis Star Trek-kel fűszerezve itt-ott). A végére lett benne Orbán is – a rajongók örülhetnek, a libsi kommentelők pedig a tőlük megszokott, roppant frappáns és eredeti beszólásokkal orbánozhatnak, hiperventillálva. Win-win.
Vezető kép: Rétisas (Haliaeetus albicilla) a Hortobágyi Nemzeti Parkban. Fotó: MTI/Kovács Attila
Facebook
Twitter
YouTube
RSS