A magyar demokrácia egyik legnagyobb problémája az, hogy az ellenzék abszurd pártok, személyek és ideológiák furcsa keveréke csupán, felelős nemzeti ellenzékként nem is értelmezhető. Teljesen hihetetlennek hangzik, de ha ezt a társaságot összevetjük az MSZP kilencvenes években regnáló elitjével, az kifejezetten barátságosnak és emberinek, sőt, hazafiasnak tűnik ezekhez képest.
A magyar baloldal nem élte túl a 2002 után következő 8 évet, viszont az egykori koalíció másik pártja, az SZDSZ ideológiája igen. Amit a baloldal hozzátehetett társadalompolitikai értelemben a nyugati, akkoriban még tényleg demokratikusnak tekinthető országok fejlődéséhez, azt már rég maga mögött hagyta. A parlamenti baloldal, a szociáldemokrácia a munka központú társadalom középosztályának képviselője volt, addig volt értelme, amíg a munkát képviselte. Az MSZP sikeresen játszotta el ezt a szerepet legkésőbb 2006-ig, de visszatekintve igazából sohasem képviselte a középosztályt, csak a Kádár-korszak iránti kisemberi nosztalgián élősködött és használta a közel száz százalékos sajtófölényét, illetve a művészvilág és részben a tudomány képviselőinek balos álmodozásait a tökéletes társadalomról.
Amikor a Fidesz 2010 után minden értelmes baloldali programot beemelt a jobboldali, konzervatív, nemzeti kánonba, felszámolta végleg a hazai ellenzék eredeti ideológiai alapjait. Ami maradt, az a folyamatosan változó, “fejlődésfetisiszta” ideológiai progresszió, amely semmit, de tényleg semmi mást nem tart állandónak a társadalomban. A fejlődés fogalmát már 2000 után szimplán a tartalmatlan változás iránti állandó kényszer váltotta fel, sem a nyugati, sem a magyar progresszívek nem képesek nyugton hagyni a saját társadalmaikat, folyamatosan az aktuális ideológiai őrületeikkel zaklatják azokat. Míg Nyugaton és Közép-Európa inkább nyugatos országában is sikerült szinte a teljes társadalmat az ideológiai fejlődés iránt elkötelezetté tenni, Magyarországon a poszt-SZDSZ-es értelmiség ebben is kudarcot vallott, a magyarok első közelítésben sem akarnak kultúrát váltani.
A jelenlegi magyarországi ellenzék már több mint egy évtizede marginális ideológiai részletkérdések mentén tagolt, amelyet csak a személyes anyagi túlélési stratégiák képesek egy keretrendszerben tartani. Egy ideológiai kisebbség próbál tehát úgy társadalmi többséget szerezni, hogy ideológiáját olyan emberek millióinak is árulja, akiknek az kifejezetten ellenszenves. Csak az anyagi elégedetlenségre, tehát gazdasági és egyéb válságokra számíthatnak, valamint a baloldal 1990 óta folyamatosan használt stratégiájára, a társadalmi rosszkedv állandó szítására.
Az ellenzék szerint a magyar választó ostoba, provinciális, maradi, elmaradott, keresztény, röghöz kötött, mert nem költözik, mert lakástulajdonra vágyik és nem albérletre, rasszista, mindenféle-fób, ciszhetero, irredenta, soviniszta, nacionalista, a régi nagyságról álmodozik, vesztes, boldogtalan, alkoholista, fogatlan, vidéki, birka, megvezethető, hagyja magát meglopni, nevetséges, szánalmas, “keleti”, nem méltó az európai értékekre, megnevelendő renitens betolakodó, kevesebbet ér, mint bármelyik szír bevándorló. A teljesség igénye nélkül, mert a magyar emberek becsmérlésében azért nagyon tehetségesek, mintha minden bánatukat ebbe fojtanák bele. Ezt a hangulatot az érzékeltei a leginkább, hogy csak azért nem mondják a magyarra azt, drogos is, mert az az ő világukban tulajdonképpen menő.
A magyar bal- és liberális oldal szellemi fejlődése itt már 2006 után megrekedt. Semmiféle önreflexióra nem voltak képesek azóta sem: amíg a kegyelmi ügy és a Magyar Péter-jelenség a jobboldalon komoly önelemzésekhez vezetett egyszerre erkölcsi és politikai téren is, ők intellektuális értelemben is bénultan tűrik, hogy letarolja őket egy még náluk is nagyobb politikai kókler. Legkésőbb 2002 után a nem nemzeti elkötelezettségű pártok kihátráltak minden lehetséges nemzeti minimumból. A nemzeti minimum egy ideális világban a nagy ügyek döntő többségében összeköti a politikai pártokat: szélsőséges az, aki a nyilvánvalóan nemcsak a politikai elit, hanem a szavazók döntő többsége által deklarált nyilvánvalóval szembe megy.
Az elmúlt évtizedben a közvetlen fegyveres támadáson kívül minden válság elérte Magyarországot, az ellenzék azonban egyetlen esetben sem próbált meg – még egy részletkérdésben sem – nemzeti minimumot létrehozni: migrációs válság, járvány, háború, az EU “elbirodalmasítása” nem sarkalta arra az ellenzéket, hogy bármiben is egyetértést, együttműködést deklaráljon. Ez a politika két teljesen különböző ügydöntő következménnyel járt: az utolsó három kétharmaddal, amelyek minden esetben olyan választói szerkezetet mutattak, amelyben az egykori ötven százalék közelében lévő balliberális oldal romjain csak legfeljebb 30 százaléknyi szavazó maradt, illetve azzal, hogy ideológiailag egyre szélsőségesebbé váltak. Minden téren megteremtették a helyet egy olyan erőnek, amely őket akarja leváltani.
A Magyar Péter-jelenség több erőtér időleges összekapcsolódásának következménye, egyszerre történés és egyszerre különböző aktorok tevékenységének a folyománya. A tanuló algoritmusokkal és célorientált mesterséges intelligenciákkal teletűzdelt, de még nem teljesen uralt nyilvánosság, vagyis az internet mindenestől már képes igazán komoly hatást, az eddig tapasztaltaknál sokkal nagyobb gyakorolni egyes embercsoportok valóságos politikai viselkedésére. Ilyen bizonyos karakterek kiemelése az ismeretlenségből és beemelése a celebelitbe napok alatt. Elképesztő gyorsasággal és erőszakossággal lehet egy embert minden tulajdonságától függetlenül bemutatni az embereknek, és más folyamatok alapján megismert várakozások, vágyak megtestesítőjévé tenni. Magyar Péter nem azért lett messiás, mert megvan benne bármiféle képesség, hanem mert az ellenzéki szavazók várakozása már régen megvolt, a teljes nyilvánosságot befolyásolni képes techcégek technológiája pedig most ért el abba az állapotba, hogy személyre szabottan érje el az ilyenfajta élményre vágyó döntő többségében ellenzéki szavazókat. És persze jó időben és jó irányokba elköltve jelent meg mögötte a Pénz.
Az elmúlt pár év nyilvánosságváltozása az összes látható társadalmi elitet egy médiaelitbe préselte: ezért van az, hogy harmadosztályú színészek másodosztályú vátesszé előlépve politikát akarnak csinálni a nagyok asztalánál. És láthatóan a közönség egy jelentős része is azt hiszi, hogy minden celeb, művész, influenszer az ismertté válásával együtt megkapta a miniszterelnöki képességeket is. Magyar Péter azt hiszi, hogy a csodás személye és személyisége, a tökéletessége miatt találta magát egy tömeg élén, pedig csak jókor kanyarodott be egy mellékutcáról a főúton hömpölygő elkeseredett, boldogtalan emberek elé. A frusztrált embereknek mindig is hajlamuk volt arra, hogy egzaltált, szélsőséges figurákban lássák meg a vágyaikat megvalósító vezetőt. Magyar Péter egyszerre hozza MZP minden irányba lökdösődő zavarodottságát, Jakab Péter részben megjátszott és csak később komolyan vett kőbunkóságát, és Gyurcsány Ferenc megingathatatlan nárcizmusát. Csakhogy MZP minden bajával együtt nem tűnt durván agresszívnek, Jakab Péter bizonyosan nem pszichiátriai beteg, Gyurcsány Ferenc pedig ért a politikához, ha a kormányzáshoz nem is.
Gyurcsány nem az ellenzék felkent vezetője, hanem csak irányítója, bírja annak összes javait, de a vezéri poszt látszatra kiadó. Ezzel az ellenzék együtt tudott élni idáig, hiszen így bármelyik 5 százalék alatti pártocska társelnöke álmodozhatott róla, hogy egyszer a sors neki is megadja a lehetőséget, hogy ne csak miniszterelnök-jelölt-jelöltnek, hanem miniszterelnök-jelöltnek is tarthassa magát egy kampány erejéig. Eddig senki nem volt annyira nagyralátó, mert azért ennél egészségesebb társadalom vagyunk, hogy valaki helyből ugorva egyszerre helyezze magát nemcsak Gyurcsány, hanem Orbán Viktor fölé is. És ugyebár a fenségest a nevetségestől csak egy hajszál választja el. Kint a placcon, a videókon (amelyekből sajnos mindenkinek meg kell néznie jó néhányat), ha összességében tekintjük őket, Magyar Péter többször mond ellent önmagának, mint MZP, sokkal agresszívebb, mint Jakab Péter, amikor az szembeszállt a munkagéppel, és sokkal, de sokkal nagyképűbb, mint Gyurcsány fénykorában.
Ez egy nagyon erős projekt így elsőre, rengeteg (külföldi) szakmai és (külföldi) pénzügyi támogatással, és rengeteg látványosan amatőr ellenzéki törzsszavazó aktivistával és támogatóval. De ugyanúgy rétegprojekt, csak több indulattal és dühhel, ha ez egyáltalán lehetséges, mint az ellenzék. Ha van helyből alkalmatlanabb ember a főhatalom gyakorlására, mint Gyurcsány Ferenc, vagy Dobrev Klára, vagy Karácsony Gergely, vagy MZP, akkor az nyilvánvalóan Magyar Péter. De nagyon komoly kihívó, mert a technológiai változások és a rá költött rengeteg pénz következtében – főleg, ha a pénz kimegy az eddigi ellenzék alól és esetleg átvándorol hozzá – az elmúlt harmincöt év legnagyobb belpolitikai változása következhet be a balliberális oldalon.
Nem tudjuk, mekkorát tud kiharapni az ellenzéki tortából, de azt biztosra vehetjük, hogy ezekben a bizonytalan időkben sem akar majd stabilizáló, kompromisszumkereső szerepet játszani a magyar belpolitikában. Arra alkatilag alkalmatlan, nem is erre szánják. Nem pártpolitikai, nem is ideológiai jelenség, hanem alapvetően hatalomtechnikai. Rombolnia kell, nem építenie. A poszt-SZDSZ-es értelmiség pedig lehetőséget lát abban, hogy mint volt jobboldali, Magyar Péter visszaveheti a progressziónak a hazaszeretet hangoztatásával és nemzeti jelképek használatával a nemzeti jelzőt. Halvány kísérlet, de imponálóan gátlástalan.
A magyarországi ellenzék gazdáit egy dolog bizonyosan nem érdekli: az, hogy a magyar emberekkel, az országgal mi lesz. Nekik teljesen megfelelő, ha egy teljesen alkalmatlan ember kaparintja meg a hatalmat. Gyurcsányt is elviselték, MZP-t örömmel használták volna, Magyar Péter ellen sem lenne kifogásuk, ha azt csinálja, amit mondanak neki.
Lehetséges, hogy az eddigieknél is nagyobb válságok jönnek, minden korábbinál nagyobb szükség lenne egy felelős ellenzékre, de ennek a körvonalai sem látszanak továbbra sem.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS