Az ötvenhatos forradalom, a rákosista kommunista diktatúra elleni felkelés október utolsó hetében robbant ki egy napfényes, őszi délutánon. Az eleinte békés felvonulást, tiltakozást október 23-án éjjel, a Magyar Rádió előtti ávéhás vérengzés változtatta forradalommá, fegyveres harccá.
Köd borult Budapestre, egyre-másra alakultak ellenálló csoportok a főváros különböző kerületeiben – mint például a Corvin-köz, a Tűzoltó utca, a Tompa utca, az Üllői út, a Rákóczi út, a Boráros tér, a Baross tér, a Madách tér, a Széna tér, a Móricz Zsigmond körtér, a Soroksári út, Újpest, Rákospalota, Csepel térségeiben… –, ahol felvették a harcot a munkások, az egyetemisták, az átállt katonák, pesti-budai srácok először az ávéhás osztagok fegyvereseivel, majd a Kilián-laktanyát parancsnokló Maléter Pál sorkatonáival és később a beözönlő szovjet tankokkal, páncélosokkal.
A tartós köd kedvezett a forradalmároknak, mert a szűk utcákat, rejtett átjárókat a házak között csak a magyar forradalmárok ismerték, amíg a szovjet kiskatonák egyre-másra zsákutcába, csapdába estek. A hősies küzdelem, amely az ország egészére kiterjedt, falvakban, városokban, nagy ipari centrumokban, gyárak munkástanácsaiban – például Szeged, Debrecen, Békéscsaba, Pécs, Komló, Győr, Sopron, Miskolc, Ózd nagyvárosaiban – és a politikai háttértárgyalások látszólagos sikerei úgy tűntek, meghozták a magyarság számára a várva várt függetlenséget. De 1956. november 4-e lett az a nap , amikor ismét, mint annyiszor, elárulták a magyar népet.
A szovjet megszállás egy vasárnapi sötét hajnalban kezdődött, amikor a világ legnagyobb szárazföldi hadserege, a szovjet kétszázezer katonával, kétezer tankkal (T–34, T–54), földi és légi támogatással megtámadta, lángba borította Magyarországot. “Mennydörgés–444” (Grom–444) jelszóval indult meg a szovjet roham. A kormány nem volt a helyén, mint ahogy a miniszterelnök állította, mert a rádióbeszéd után Nagy Imre és csoportja – Losonczy Géza, Szántó Zoltán, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter családja, Fazekas György, Szilágyi József, Lukács György, Tánczos Gábor, Haraszti Sándor, Vas Zoltán, Rajk Lászlóné, Újhelyi Szilárd, tizenöt asszonnyal és tizenhét gyermekkel – a jugoszláv nagykövetségre menekültek. Az Országházban a kormány tagjai közül egyedül Bibó István államminiszter maradt. Amíg a szovjet csapatok bekerítették a Parlamentet, addig Bibó az írógépén nyilatkozatokat fogalmazott. A többi között felszólította a magyar népet, hogy
a megszálló hadsereget vagy az általa felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen.
Az egymagára maradt, kormány nélküli, de törvényes politikus felhívásáról mit sem tudva egy maroknyi, néhány ezer forradalmár védte Budapestet fegyverrel, pár száz, a felkelőkhöz átállt magyar katona vette fel a harcot a gigantikus szovjet haderővel szemben, és azok az egyetemisták, bányászok, munkások, akik úgy érezték, hogy az alig megszerzett szabadságot nem adhatják fel. Dávid harcolt a Góliát ellen, a húszszoros túlerővel szemben. Pongrátz Gergely, a Corvin köziek megválasztott főparancsnoka írja a Corvin köz – 1956 című könyvében 1982-ben:
…Igaz, hogy a szovjet nagyhatalom vérbe taposta a magyar szabadságot, de nagyon megfizetett érte…Nekünk óriási előnyünk volt az oroszokkal szemben, hogy hazánk szabadságáért harcoltunk…A Pesti Srácok, akiknek szelleme örökké él és akik saját vérükkel írták fel a magyar nemzet zászlajára azt a három szót, amely minden pátosz nélkül a legtökéletesebben jellemzi őket: MINDENT A HAZÁÉRT!
Amikor manapság egyes nyugati politikusok, liberális újságírók – az ukrán Zelenszkij elnök vezetésével – vagy a hazai ellenzék összehasonlítja az 1956-os forradalmat és szabadságharcot az orosz–ukrán háborúval, az tudatosan meghamisítja a történelmi tényeket. Amíg két szláv rokon nép fegyveresen harcol gazdasági, területi előnyökért, két reguláris hadsereg feszül egymással szemben, addig a magyarországi civil társadalom, a nép, a parasztok és a munkások, fegyverrel harcoló forradalmárok 1956-ban a szovjet megszállók és a belső kommunista árulók ellen vették fel a küzdelmet a szabadságért, a függetlenségért, a szuverenitás megszerzéséért. A magyarok verték be az első éket, szöget a szovjet kommunizmus kemény koporsójába. A művelt világ egyöntetűen üdvözölte 1956-ot. Jean Cocteau, világhírű francia költő rajzzal és költeménnyel üdvözölte a magyar forradalmat:
…Drága magyarok Ti csillagok az égitestek között – s mindannyian költők a tett tragikus lírája által
Nemkülönben Szolzsenyicin, a nagy orosz író:
…Politikai pályafutásom legkeservesebb tapasztalata, hogy a szabad világ 1956-ban a magyar felkelést cserbenhagyta és ezzel ostobán elmulasztotta kijátszani legjobb kártyáját… A csehszlovák mintaképnek nincs jövője, mert csak a kommunizmust akarta “emberarcúvá” alakítani, ami lehetetlenség. A magyar mintakép viszont tele van reménnyel és kilátással, mert benne van az önvédelem mellett a nemzeti érzés újjászületése.
Persze az egyik népnek az igazsága sem zárja ki a másikat. Az orosz hódítás Ukrajnában, a háborús pusztítás jelenléte nem kétséges, nem lebecsülendő e véres küzdelem esetében sem, de egy forradalom és szabadságharc nem keverendő össze két szláv nép belháborújával, egy új bolsevista-imperialista háborúval. Főként akkor, amikor Ukrajna nem nevezhető jogállamnak, nincs sajtó- és szólásszabadság, nincs parlamentáris demokrácia, a kisebbségeiket (orosz, magyar, ruszin, román…) elnyomják, életüket fenyegetik, addig a magyar forradalom kormánya működése első perceiben a parlamentáris demokráciát hirdette meg, a jogegyenlőséget, a szólás- és sajtószabadságot és a semlegességet. Hogy nem sikerült ezeket a célokat megteremtenie, annak az az oka, hogy elsöpörte őket a bolsevik túlerő és a nyugati szenvtelenség.
Fotó: FORTEPAN
Aztán abban is különbözik az ukránok háborúja az 1956-os magyar szabadságharctól, hogy Magyarországot 1956-ban a Nyugat sem anyagilag, sem erkölcsileg, sem fegyverarzenállal, sem katonai tanácsadókkal nem támogatta, mint Ukrajnát. A mai Egyesült Államok és az Európai Unió politikailag, üzletileg, gazdaságilag, mint oroszellenes koalíció, nagyhatalmi befolyás szempontjából érdekelt Ukrajna fenntartásában, akár a háború folytatásának árán is. Ez tény, kár ezt tagadni, a Nyugat jelenleg nem akar békét. Viszont ötvenhatban az Egyesült Államok és Európa nem volt érdekelt, hogy a szovjet közép-kelet-európai hatalmi szférát, a status quót megbontsa és a vasfüggönyt lebontsa. A Közel-Kelet, Szuez fontosabb volt számukra.
Ezért kéretik a külföldről pénzelt globalista, liberális, belülről újratermelődő, kommunista gyökerű hazaárulóinktól és a Nyugattól, hogy ne hasonlítgassák a dicsőséges nemzeti forradalmunkat az ukrajnai háborúhoz. Azért örökké hálásak vagyunk a nyugati demokráciáknak, népeiknek – Európától Ausztrálián át Dél- és Észak-Amerikáig –, hogy befogadtak csaknem 250 ezer magyar menekültet országaikba és egy darabig szimpatizáltak szabadságharcunkkal. Azért nem vagyunk hálásak a kommunistáknak, a kollaboráns Kádáréknak, a szovjet megszállóknak, hogy a magyar értelmiség, a szakmunkás réteg, a fiatalság értékes része kényszerből emigrált és nem Magyarországon kamatoztatta tudását, tehetségét. Ez volt a második nagy menekülthullám. A kommunizmus és a szovjetek elől 1945 után 250 ezer ember hagyta el hazáját. Így ötvenhat után csaknem félmillió magyarral lettünk kevesebbek. Nem beszélve arról, hogy 800 ezer magyart ejtettek a szovjetek fogságba vagy hurcoltak el Magyarországról a Gulágra. Ötszázezer áldozat soha nem tért haza. Így ne mutogasson ránk a belga “Fogtündér” vagy a holland Timmermans, Soros európai uniós szolgái, hogy mi Putyin kutyái vagyunk. Ha ők átélték volna a nácizmus után a bolsevizmus borzalmait, akkor nem élnének évtizedek óta ekkora jólétben.
Fotó: FORTEPAN
Harminckét éve, a rendszerváltás óta nem készült pontos kimutatás a forradalomban részt vett harcolók és a sortüzek áldozatairól. Ennek okait ne tőlem kérdezzék. Az igazsághoz tartozik, hogy a szovjet kiskatonák is áldozatok voltak; több ezren halhattak meg Budapest utcáin abban a hitben, hogy Szuezért vagy Berlinért harcolnak az imperialisták és a fasiszták ellen. Nem beszélve azokról a forradalom mellé állt, száznál is több fraternizáló oroszról, akiket a szovjet hadbíróság azonnal kivégeztetett. Gosztonyi Péter, Svájcban élő történész összesítette (A magyar forradalom története című könyvében) még 1981-ben, hogy a fővárosban harci cselekmények miatt 1956. október 23-a és december 31-e között 1945 felkelő esett el, vidéken 557. Budapesten megsebesült 16 700, országszerte 2526 ember. Akkor hányan halhattak meg a november 4-e utáni súlyos harcokban, sortüzekben? Nem beszélve a megtorlásban, a koncepciós perekben elítéltekre gondolva. Egyes kutatások szerint több mint 500 embert végeztek ki, vertek agyon, és ezreket zártak börtönbe, internáltak, tízezreket rendőri felügyelet alá helyeztek. Ez lett tehát a népi demokrácia, a munkásosztály hatalma.
De térjünk vissza a november 4-e utáni korszakra, amikor ismét megszűnt a szabad sajtó, csak röpiratokból, titkos nyomdák kiadványaiból – mint például Obersovszky Gyula Igazság című lapja – tudhatjuk meg, hogy mi is történt valójában.
- A Forradalmi Magyar Ifjúság ezt írja:
Orosz Barátaink! Ne lőjjetek! Becsapnak benneteket. Nem ellenforradalmárok, hanem forradalmárok ellen harcoltok… Nem fasisztákra, hanem munkásokra, parasztokra és egyetemi hallgatókra lőttök.
- Egyetemi Forradalmi Bizottság:
…Magyar földön csak magyar katonát! Vonuljanak ki az orosz csapatok, de helyettük más sem kell!
- A harcoló forradalmi ifjúság (1956. november 5.):
Felhívás a vérző Budapesthez!
A Kádár vezette hazaáruló kormány azt állítja, hogy az egész magyar nép támogatja. Mindannyian tudjuk, hogy ez közönséges hazugság… Tartsuk ébren a nemzeti ellenállás tüzét. Tüzet a vérért! Halált életekért! Hazánkért harcolni! Harcolni! Harcolni!
Az Ifjúmunkások Forradalmi Bizottsága egyetért a Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének felhívásával, de az Egyetemi Forradalmi Bizottsággal is, hogy a szovjet csapatok kivonásának időpontjára a kormány három napon belül adjon választ: követeljük, hogy a kivonulás befejezésének utolsó napja november 30-a legyen. Amennyiben követelésünket nem teljesítik, akkor ismét az általános sztrájk fegyverével élünk!
- A Magyar Írók Szövetségének nyilatkozata:
A világ szeme rajtunk. Csodálja forradalmunk tisztaságát. Ne essék rajta folt!
- Légoltalom Országos Parancsnokságának Forradalmi Katonai Tanácsa:
…amennyiben a szovjet csapatok nem hagyják el haladéktalanul az ország területét, fegyverrel harcolunk a szabadságunkért.
Száz és száz ilyen hasonló röpirat, kiáltvány borította el a főváros és az ország nagyvárosainak házfalait, miközben titokban húszéveseket akasztottak fel sorban. De a komor, vérfagyasztó valóság a szovjet városparancsnok, Grebennyik K. gárdavezérőrnagy 1. sz. parancsa volt 1956. november 6-án, amelyben kifejtette:
A szovjet csapatok a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kérésére ideiglenesen bevonultak Budapestre, hogy testvéri segítséget nyújtsanak a magyar népnek szocialista vívmányai megvédésében, az ellenforradalom leverésében és a fasiszta veszély elhárításában.
MEGPARANCSOLOM! – kezdte kiáltványát Grebennyik. Három pontban összegezte, hogy mit szabad a magyarnak a saját hazájában és mit nem. Legszigorúbb felelősségre vonással jár, aki november 9-ig nem szolgáltatja be fegyverét. Budapest utcáin reggel 7 órától 19 óráig nem szabad kimenni. A szovjet katonai parancsnokság járőreinek utasításait mindenkinek ellentmondás nélkül köteles végrehajtani…
Azt tudjuk, hogy aki a fegyverét beszolgáltatta vagy megtalálták nála, az jobb esetben börtönbe került, nemritkán akasztófára. A szovjet, az NKVD, mint 1945 után, a Rákosi-időkben, 1956 után is ismét parancsolt Magyarországon; a KGB vezetésével, saját hatáskörben rögtönítélő katonai bíróságot állított fel. Kádár és hazaárulói az utasításokat végrehajtották. Ez újabb 35 évnyi idegen megszállást jelentett Magyarországnak. A földalatti ellenállás, itt-ott a fegyveres harcok (Mecsek), a munkástanácsok országos sztrájkjai Rácz Sándor, Dénes János és mások vezetésével 1957 márciusáig, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) szétveréséig kitartottak. De a felgyorsított halálos ítéletek százai, a súlyos börtönbüntetések, a pufajkás-szovjet katonák kíméletlen megtorlása megint hosszú időre hallgatásra kényszerítette a magyarokat.
T-54-es szovjet harckocsi a Margit hídon. Fotó: FORTEPAN
Ekkor már a falakon másfajta, vörössel festett fenyegető mázolmányok jelentek meg, mint: “Sötétben bújkáló ellenforradalmárok, reszkessetek!”, “Vesszenek a fasiszták, az osztályellenség!”
A forradalmi magyar nép tehát akarata ellenére ellenforradalmár lett.
1956 történelmi hamisítói, az ötvenhatosokat lejáratók máig közöttünk élnek. Ezért a labanc munkáért is komoly pénzeket kapnak külföldről. A fizetett bérencek a balliberális oldalon találhatók. Nem szabad elfelejteni Bibó István államminiszter szavait, aki a Nagy Imre-kormányból egyedüliként a helyén, a parlamentben maradt – nem menekült el –, amíg a szovjetek le nem tartóztatták. Bibó a kiáltványában a többi között ezt írta:
…visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dícsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be…
Ezeknek a tényeknek a tudatában, ennyi szenvedés után népünk megérdemli, hogy önálló akarata legyen és megőrizhesse függetlenségét.
Vezető kép: Budapest, 1956. november 5.: T–54-es szovjet tank a Parlament épülete előtt (Fotó: MTI/ Erich Lessing)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS