A Nagy Háború ostobasága

Az I. világháború már egy elfelejtett háború. Elfelejtettük a hőseit, a halottait, minden szörnyűségét, az összes fájdalmat, amit okozott. Pedig ez a háború volt a modernitás igazi kezdete Európában. Amikor a technológia igazán, végérvényesen és diadalmasan legyőzte az embert. És ebben a háborúban vált először értelmetlenné a győzelem.

Hiába emlegetjük olyan sokszor a történelmet, lehet, hogy a tényeket nem felejtjük el, de a tragédiákat igen. Trianon tragédiáját is elfelejtettük, ami ráadásul a magyar nemzet lelkében még el is homályosítja az azt megelőző nagy háború szörnyűségeit. Pedig a rémálom nem az országvesztéssel, hanem a Nagy Háború halottainak végtelen hosszú sorával kezdődött. Ha magyar falvakban járok, mindig elolvasom a falu hősi halottainak emléktábláin a neveket, a főtéren vagy a templomkertben. Hiába kicsi a falu, a lista mindig hosszú.

Nagyapám két nagybátyja is a fronton esett el a háború első évében, egységparancsnokként, rohamot vezényelve. A nagybetűs Család ezt a tragédiát sosem heverte ki, anyák, feleségek, nővérek és húgok, nagynénik és nagymamák szíve tört össze örökre. Jóval több, mint ötszázezer magyar férfi nem tért vissza soha többé. Egy olyan háborúból, amelynek semmi értelme sem volt. És nemcsak a háború „szokásos” értelmetlensége miatt, hanem mert ez a háború átírta a háború szabályait, a győzelem, a vereség, a csata, a katona, a hadászat, „hadművészet”, a stratégia, a taktika fogalmait. Nemcsak átírta, hanem mindegyikből kitörölt minden rövid távú és hosszú távú racionalitást. Nemcsak embertelenné tette a háborút, a szó szoros értelemben ember nélkülivé, a gépek háborújává, hanem világosan megmutatta, hogy embervoltunk legfontosabb attribútuma, az emberi értelem nem is létezik. Nem vagyunk értelmes lények, és a társadalmaink, a közösségeink, a vezetőink sem viselkednek értelmesen. A helyzet primitív, ösztönös logikája legyőzte az embert; minden minőségében, minden érzésében, minden cselekedetében az önpusztítás eszközévé tette magát az embert.

A kölcsönösen egymás géppuskáinak hajtott több millió ember halála nem egyszerűen értelmetlen, embertelen, felesleges, hanem az értelem és az emberi érzések szempontjából egyenesen lehetetlen. Nem történhetett meg. Megtörténte embervoltunk legnyilvánvalóbb tagadása, annak az elismerése, hogy nem vagyunk azok, aminek és akinek gondoljuk magunkat.

A Nagy Háború a nagybetűs Ember kudarca, aki már-már azt merte hinni, hogy legyőzte a természetet, a vak véletlenek, az evolúció céltalanságát vagy a világban munkáló gonosz erejét. Minden ebből a háborúból következik, legfőképpen az európai civilizáció egyre növekvő érzéketlensége az abszurditások, a szélsőségek, a logikai önellentmondások iránt.

1914 után egy öröknek hitt rend bomlott fel. A tömegtársadalmak olyan háborúhoz tudtak „emberanyagot” és fegyvereket biztosítani szinte korlátlanul, amelyet nem is lehetett volna háborúnak nevezni, mert nem volt az. A Nagy Háború nem volt más, mint önpusztítás.

A háború, ha meg kell védenünk magunkat, akkor az élet része. Európa népei azonban – részben teljesen jogosan – azt a következtetést vonták le az önpusztítás tobzódásából, hogy a háború rossz és örökre kizárandó a nemzetek közötti viszonyokból.

De attól, hogy mi már nem akarunk háborúzni, a háborúzás lehetősége nem szűnik meg. A háború nem valami önálló dolog, hanem szükségszerű következménye az embercsoportok létezésének. A háború lehetősége akkor is létezik, ha nem akarunk tudomást venni róla. A háborúnak nem ellentéte a béke. A béke nem alapállapota a világnak, hanem pusztán a körülmények szerencsés összejátszásának következménye. Értelmes lények akkor vagyunk, ha ezeket a „szerencsés” körülményeket képesek vagyunk felismerni és fenntartani.

Jól tesszük, hogy rettegünk a háborútól és mindent megteszünk azért, hogy ne legyen többé, de ezt az arctalan félelmet, amely a történelmi tapasztalataink szerint sokkal mélyebb és hatalmasabb is lehetne, hiszen iszonyatos emberi veszteségek fájdalmában gyökeredzik, teljesen másképp kellene „használnunk”. Ma a jólétünk, a kényelmünk és a biztonságunk elvesztésétől rettegünk igazából, és nem a háborútól, mert már rég elfelejtettük, hogy milyen.

Ha emlékeznénk, igazán átélve emlékeznénk a Nagy Háború borzalmaira, akkor sokkal, de sokkal többet is hajlandóak lennénk tenni azért, hogy ne legyen háború.