A "Z-generáció", amely inkább már a része és nem a használója a "világhálónak"
Napjainkban a fiataloknak olyan problémákkal és kihívásokkal kell megküzdeniük, amilyenekkel az előző generációk még csak nem is találkozhattak. Az utóbbi két évtizedben tapasztalható hatalmas technológiai változások nem csupán megváltoztatták és állítólag megkönnyítették az életet, hanem szokás szerint új problémák tömegével is "megajándékoztak" minket. Az úgynevezett "Z-generáció" tagjai – akik 1995 és 2009 között születtek –, nem csupán más világban nőttek fel, mint a szüleik vagy a nagyszüleik, hanem másként is akarnak élni. Más célokat tűznek ki maguk elé és teljesen új az élethez való hozzáállásuk, valamint teljesen más társadalmi szerepeket is tulajdonítanak maguknak, mint elődeik. Azonban hiába a "fejlődés", a magasabb életszínvonal, a technológiai burok, nem feltétlenül boldogabbak a szüleiknél, nagyszüleiknél.
Az elmúlt két évtizedben technológiailag és társadalmilag is többet változott a világ, mint az elmúlt kétezer évben előtte. A nagyszüleink még nem is találkoztak a digitális technológiával, a szüleink felnőttként tanulták meg, de a használata ma már a legidősebbek számára is "elkerülhetetlenné" vált: szinte alig akadnak néhányan, akik ne lennének jelen valamelyik közösségi médiafelületen vagy ne használnának valamilyen "okoseszközt", például mobiltelefont.
Annyira "természetes" már ez a változás, hogy legtöbbször bele sem gondolunk, hogy a technika használata, a felhasználói felülethez való alkalmazkodás milyen pszichológiai, szociológiai változást eredményez a viselkedésünkben, végsősoron az életünkben. A digitális kor gyermekei, az úgynevezett "Z-generáció" számára viszont már viszonyítási alap sincs, nekik egyszerűen ilyen a világ. Minden idősebbnek viszont szinte lehetetlen megérteni mindazt, ami ezeket a fiatalokat körülveszi: azt, hogy miként formálja az életüket, és azt, hogy sajnos egyre nagyobb mértékben neveli is a fiatalokat. Már egy 2015-ös kutatásban publikált adatok azt mutatják, hogy a középiskolás és egyetemista fiatalok naponta minimum 2 órát, de jellemzően még annál is több időt töltenek az online térben.
Lehet-e igazi életet élni a közösségi oldalakon?
Azok, akik még a nagy digitális ősrobbanás előtt születtek, kevésbé kerültek kapcsolatba a virtualitással, nem az online térben élték le életük nagy részét. Az okostelefonjuk képernyőjével és kamerájával szemben élő fiatalok, hiába őshonosak az online térben, ettől önmagában nem élnek teljes igazi életet, sőt, tulajdonképpen csak hálózati végpontok, akiknek a kattintási szokásaira optimalizálták a telefon képernyőjét.
Arról egyre kevesebb szó esik, hogy milyen élet is ez, mert a robogó technikai haladás szinte minden nap új ingerekkel bombázza a legfogékonyabbakat. A kutatások csak kullognak a felfutó és eltűnő alkalmazások után; még meg sem értettük, mitől működik az egyik, miért sikeres, már itt egy másik. Mindent elmond erről, hogy bizonyos korosztályokban a gyerekek, fiatalok több, mint negyede akar "influenszer" lenni, bármit is jelentsen valójában ez a szó. Mert ezt látják maguk előtt példaként. Pedig a virtuális világban – amely nagyon nem a valóság – sokkal inkább olyan készségek birtokosává válik egy fiatal, amelyek valójában nem alapozzák meg a való életben való sikerességét. Például azért, mert mindent kattintásra és gyorsan elérhetőnek gondol egy idő után, hiszen a neten minden gyors és sok a pozitív megerősítés. Sokkal inkább az ilyen (hamis) érzéseket, pozitív visszajelzéseket nyújtó appok lesznek gazdaságilag sikeresek, nem pedig azok a fiatalok, akik ezeken szocializálódnak. A telefon végén könnyen kialakul az az érzés, hogy minden rólad szól, és az is, hogy ez a normális. Ez a virtuális valóság nélkülözi az igazi valóság önjavító mechanizmusait.
Ez a nemzedék sokkal fontosabbnak gondolja magát elődeinél
A mindenkori ifjúság mindig is saját egyedisége tudatában indult neki az életnek. De a "Z-generáció" mintha minden eddiginél tovább menne ezen az úton. M. Twenge és W. Keith Campbell A nárcizmusjárvány című könyve szerint a mai fiatalok magasabbra értékelik és jobban szeretik önmagukat, mint a korábbi generációk tagjai. A Michigan Egyetem kutatása pedig tovább árnyalja a képet azzal, hogy a Journal of Personality című személyiségpszichológiai szaklapban megjelent tanulmányuk szerint a fiatalokban minden egyéb vágyat felülmúl a pozitív visszajelzés iránti igény. A kamaszok, a fiatal férfiak és a nők elismerésre, dicséretre és szeretetre vágynak, de ezt nem kapják meg, hiába is keresik szüntelenül. Korunk liberális divatja pedig teljes erővel hajtja is ebbe az irányba őket. Pedig az internet nem egy közösség, a like pedig nem a szeretet és a tisztelet jele.
Nekik minden jár, nemcsak a fizikai javak, a korábbi korszakokhoz képest felfoghatatlan jólét, hanem a pszichológiai értelemben vett jólét is, a feltétlen szeretet, a pozitív visszajelzés, a külső szépség, a tökéletes test, a folyamatos figyelem, az, hogy ők legyenek a világ közepén. Elvárják, hogy a világ gondoskodjon a szórakoztatásukról. És ez a világ arra tanítja őket, hogy ezért nem megdolgozzanak a személyes életútjuk, fejlődésük során, hanem követeljék. Ennek az is következménye, hogy a fiatalok – sokszor felnőttek is – a kormánytól, a hatalomtól, a világtól várják életük nagy problémáira a megoldást. Az, hogy jobb irányba mozduljanak el a dolgok, az az egyén döntésein múlik, azokon, amelyeket a józan ítélőképessége birtokában a lehető legjobb tudása szerint meghoz az életéről. Nem hibáztatni kell másokat, hanem tudni, hol vannak azok a bizonyos határok. Ezt az aranyszabályt már az "Y-generáció" is kezdte elfelejteni, és mintha a "Z" már nem is hallott volna róla.
Ahogymár nem a biztos családi háttér van az első helyen az életcélok között, hanem az egyén totális, mindennél fontosabb önmegvalósítási vágya. A család már nem az első számú szocializációs terep, amely sok veszélytől képes megóvni a gyermekeket és sokat tud adni nőnek és férfinak egyaránt. Ha ez hiányzik, és már a kezdeteknél felváltják a nevelést olyan helyettesítő eszközök, mint például a közösségi média, akkor elmarad a "földhöz ragadt" élettapasztalatok megszerzése. Ezért olyan nehéz ma az igazi nővé és férfivá válni akaró fiatal felnőttek helyzete.
És azoknak is kell dolgozni valahol, akik influenszerként nem futnak be...
Egy „insta-sztárnak” az élete a munkahelye. Az a munkája, hogy bemutassa, kiposztolja, hogy felhőtlenül boldog, ahogy éppen a francia Riviérán koktélt szürcsölget a kigyúrt, kőkemény kockahasú pasija mellett. Ez egy újfajta reklám; korábban is fontos része volt a szocializációnak, hogy a fiatalok ikonokat kerestek maguknak, például popsztárokat, akikkel azonosulhattak. Aztán megvették a lemezüket és elmentek a koncertjükre, vágytak arra, hogy maguk is sztárok legyenek, de tisztában voltak ennek a realitásával. Ebben az esetben azonban nem az "influenszerrel" azonosulnak, hanem annak az életvitelével. És sokkal erősebb az a hit, hogy ez reális és általános útja a boldogulásnak. Általános a meggyőződés, hogy mindenki különleges, senki sem átlagember.
Az átlagos munkaerőpiac pedig átlagembereket keres azért, hogy átlagos munkákat végeztessen velük átlagos körülmények között, átlagos bérért, és csak átlagos karrierlehetőségeket kínál. A korábbiakhoz képest sokkal nagyobb a különbség a valóságos lehetőségek és a látszólag rendelkezésre álló lehetőségek között. Az "Y-generáció" jobbára a londoni mosogatás közben találkozott a valósággal; a "Z-generációra" lehet, hogy még kellemetlenebb kijózanodás vár.
Forrás: PS; Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán
