Rijád soha nem lesz engedelmes, alárendelt hűbéres, mindig a Nyugat ellensége marad. A 2015-óta a szaúdi-arab érdekek mentén kialakuló-formálódó szaúdi-szövetségi hálózat valójában nem más, mint egy Irán-ellenes katonai szövetség érdekalapja. Hogy megérthessük a fundamentalista falanszter működését, külső-belső problémáit, valamint a térségre kifejtett hatását, szükséges tisztáznunk, hogy a közelmúlt amerikai külpolitikájának, vagyis az erőviszonyok szétzilálásának, „erős államainak” destabilizációjában első számú szövetségesei, végrehajtói a királyság (és kihelyezett szalafita hit-tagozatai) hírszerző-ügynökségei, az olaj- és építőipari-milliárdosai, vahhabita imámjai, agitátorai voltak. Bemutatjuk az iráni-szaúdi hidegháborút, a keleti trónok harcát.
A két ország, a két modell, a két civilizáció együttműködése nem sikertörténet (szemben azzal, ahogyan a mindenkori amerikai külpolitika állítja), hanem totális kudarc, sőt katasztrófa. A fennálló kényszer-érdekviszonyban rengeteg a belső ellentét, sőt az ellenségeskedés, ami elsősorban a szaúdi, a királyi dinasztia hittudósainak vallási, ideológiai extrém iszlám-konzervativizmusából, a szaúdi nép (inkább embermassza), az alattvalók, a milliónyi arab nyugatellenességéből (a szekuláris, jóléti államok megvetéséből, a szakrális tér, a föld védelméből) ered.
Mint a sokfelé széttöredezett, szektariánus muszlim világ kinyilatkozás központjainak „őrzői”, az egyetemes iszlám nevében kötelesek ellenállni, megóvni a szent teret a szekuláris, bűnös nyugat befolyásától.
Ugyanakkor a 80’-as évek első felétől datálva gazdasági-iparági szempontból progresszív pályára kényszerültek (1981-ben, nyugati, az EGK mintájára létrejön az Öböl Menti Együttműködési Tanács, továbbiakban: GCC). A nyugati érdekekkel, a globális tőkével, az egyre fenyegetőbb, nagyobb katonai-gazdasági kapacitással bíró síita-iszlamizált Iránnal, orosz érdekekkel szemben versenyképességük fenntartása szükségszerűség lett, már nem volt elegendő az energiaexportra támaszkodniuk. Az új szituáció alkalmazkodást, betagozódást követelt a modern piacgazdaságba, így nem jelenthető ki, hogy teljesen kívülállók, függetlenek lennének a globalizáció kulturális jelenségeitől (lásd pl. a szaúdi “Pussy Riot“-ot és az egyéb megtűrt, sőt alkalmazott transzkulturális jelenségeket). A királyság kemény kézzel, manuálisan modernizált iszlám monolitállam, ahol a dinasztia elnyomó brutalitásának fenntartása, az uralkodó kritikátlan legitimációja, a „bűnös szövetség”, a Nyugat védelmét szolgálja. Szaúd-Arábia a “Nyugat” iszlám-rezervátumállama. Léte az iszlám feletti civilizációs fölény szimbóluma. A Nyugat a „valódi iszlám” fején taposva tartja életben a királyság birodalmi reményeit.
Az “iszlám világ” Vatikánja – Cuius regio, eius religio
Rijád a szunnita iszlám Vatikánja, sőt az olajsivatag Rómája (akar lenni). Nem pusztán szellemi központ, hanem a sokféle törzsi vallásértelmezést erőből monopolizálni próbáló uralkodócsalád vastrónja. Az államvallássá tett vahabizmus szent erőszakszervezetei fegyelmezik az eltévelyedetteket. Az ellenük fellépő, radikálisan nyugatellenes csoportok a szaúdi királyi család romlottsága, képmutatása, “nyugatbarátságával” szemben lázadnak fel. Annak minden áttételével. Ez a véres átmenet csak az európai invesztitúra-harcokhoz hasonlítható. Cuius regio, eius religio. Ezért minden a dinasztia-hittudósain kívül álló vallási mozgalmat (más nem létezik) le kell verni, el kell törölni (akár szunnita, akár síita ), mert ez a hosszútávú geopolitikai szükségszerűség, mert ez a nyugattal megkötött paktum része.
Rijád, a hatalom városa. Forrás: awajem.com
(Ugyanakkor) Rijád soha nem lesz engedelmes, alárendelt hűbéres, mindig a Nyugat ellensége marad. A királyság fokozatosan, a 80’-as évek második felére az amerikai hegemónia, az „irányított stabilitás” részévé vált. A 79’-es iráni forradalom, a kikiáltott Iszlám Köztársaság, a 80’-88’ között zajló irak-iráni háború (ekkor még sikerült Száddám támogatásával, felfegyverzésével kifullasztani az iráni-síita betörést) kiszolgáltatott helyzetbe hozta az olajállamokat, feltárta sebezhetőségüket. A dinasztia számára a kívülről, nyugatról megszerzett direkt, katonai biztonság a hatalom megtartásának kulcsa lett. Az amerikai külügy már a 70′-es években felismerte, hogy a brutális, regresszív diktatúrák, rezsimek, az évszázados dinasztiális, monarchikus berendezkedések megfelelő védőfalnak bizonyulnak a keleti, az iszlám-ressentiment, a középkori-fundamentalista vallásosság, és a nyugati, szekuláris demokráciák, de leginkább az iszlám reformmozgalmak között. A Bush-adminisztráció által levezényelt fosztogató-hadjárat, – amit a többség “iraki háborúnak” nevez – felrobbantotta a telített-kimozdíthatatlan közel-keleti erőviszonyokat, végleg szakított a béke, az egyensúly kikényszerítésére törekvő politikával. A Szaddam-Baath rezsim, az ország infrastrukturális szétverése, szétzilálása (az afganisztáni tálibok visszaszorítása) megnyitotta a teret az iráni vezetés számára, hogy realizálják középhatalmi státuszukat. Ez volt a vég kezdete. Az ajatollah szerint a 80’-as években megkezdődött folyamatok, a háború eszkatológikus súlyú betetőzése volt Irak összeomlása. A lepusztított állam, a párt helyére importált kísérleti-demokrácia pillanatokon belül irányíthatatlanná vált. Irak jelenleg is az összeomlás szélén áll.
Edward Chin százados egy amerikai zászlóval fedi el a Szaddám Huszeint ábrázoló szobor arcát. A monolitot percekkel később ledöntötték. 2003, Bagdad. Forrás: AP
Füsttel szennyezett égbolt, Bagdad háborús panorámája felett. Apokaliptikus látkép. 2003. Forrás: Alexandra Boulat/VII
Szakrális háború – Az új világrendért
Ez a civilizációs, a „rend”, az „ordo” eltérő értelmezésén kirobbanó háború a 70’-es évek vége óta zajlik. A globalizációnak, a tőkehegemóniának, a mindent felemésztő gazdasági progressziónak a Prófétán, az iszlám forradalmon kívül ma már nincsen valódi ellensége, így az iszlám ébredés politikai szárnya képes – ellentmondásos módon – a szkeptikus-vallásellenes tömegeket is maga alá rendelni, mozgósítani, identitásukat (és magát az iszlámot is megreformálni) átformálni. A lázadás ügye közös, minden zsidó-keresztény viszonyítást megtagadó vállalkozás lett. A marxizmus a Dél-Amerikában, Ázsiában megvívott utóvédharcait elvesztette (és folyamatosan veszíti), a klasszikus marxista baloldal feloldódott, a nyugati civilizáció ellen való lázadás alárendelte magát az egyetlen és utolsó, igazi tömegformáló erőnek az iszlámnak. Az iszlám számra “új” globális tér nyílt meg. A muszlim tömegeknek soha nem volt tradicionális államképük, birodalmi identitásuk. Számukra az új, vágyott világrend teljesen szellemi, spirituális, megtagadja a sivatagok, a homokdűnék, az olajpusztaságok e világi hatalmas arab uralkodóit is, figyelmét kizárólagosan a szellemire összpontosítja. A vallásos idő nem a haladás által való beteljesedésre, hanem a várakozást áttörő kataklizmára vár. (Ezért) a szaúdi “vastrón” az iszlám tömegek megfékezésére, a szellemi megosztottság fenntartására “tartott” lombikállam.
Katonák, hotelalkalmazottak és menedékbe húzódó civilek végzik reggeli imájukat egy szálloda alagsorában kialakított óvóhely imaszobájában. 1991, Szaúd-Arábia keleti régiója, közel az iraki határ. Forrás: abcnews.go.com
A tengerentúli katonai, titkosszolgálati jelenlét szavatolta a rezsim biztonságát, fenntarthatóságát. A folyamat, az amerikaiak katonai jelenléte mindenre kiterjedő társadalmi diszharmóniát, belső, kibékíthetetlen ellentéteket, valamint válságot okozott, okoz a királyságon belül (az al-Kaida négy éven át tartó, a dinasztia ellen irányuló, a hatalmi szervek megtörését megcélzó, jól szervezett felkelése, terrorakciói, az ISIS szektariánus, a kisebbségek ellen elkövetett merényletekkel feltüzelt belső-síita-polgárháborús víziója továbbra is fenyegeti Rijádot).
Az iszlám véres forradalmai a modernizációra, az “emberi jelenlétre” adott immunreakciók
A szaúdi (az öböl- ) dinasztiák legnagyobb félelme továbbra is az maradt, hogy a kiépített hatalmi struktúrát elpusztítja egy esetlegesen kívülről felszított iszlám reformforradalom, ahogyan ez bekövetkezett 79’-ben, az amerikai felügyelet alatt álló Iránban is (ahol egy a török Atatürki mintára, felülről kiépülő, de organikus modernizációs folyamat szakadt meg), megdöntve ezzel a viszonylagos stabilitást jelentő „twin pillar policy” rendszerét (a mesterséges iráni-szaúdi tengely, Irak elszigetelésével). A „twin pillar” szétverésével az a szaúdi érdekeltségek túlsúlyba helyezésével rendeződött át.
Az Iráni Forradalmi Gárda női tagja rendre utasítja az újságírókat. Teherán, 1979. Forrás: express.co.uk
A térség fennálló, a nyugat támogatását élvező monarchiái, dinasztiája évtizedek óta küzdenek az iszlám reformforradalom fenyegetésével.
A probléma az egyiptomi-arab tavasz során újból manifesztálódott. A békepárti (gyáva) Obama-adminisztráció külpolitikája rosszul mérte fel a demokratikus-ellenzék erejét, kormányzati tapasztalatát, háttér-támogatottságát a felforgatott országokban. Dollármilliókat költöttek, titkosszolgálati-geopolitikai bástyákat veszítettek a parlamentárisabb viszonyok kiépítése érdekében, de a kísérlet egyértelmű kudarccal zárult: a sivatagok vallásos népei nem “gyarmatosíthatóak“. Az iszlám tudata mindennel szemben áll, ami az istenség fölé, a szenten kívül helyezi magát, tehát azzal, ami emberi, ami modern és megosztott.
A pusztító háború előérzete
A 2015-óta a szaúdi-arab érdekek mentén kialakuló-formálódó szaúdi szövetségi hálózat, az „IMA” (v.) „IMAFT” („Iszlám Katonai Szövetség a Terrorizmus Ellen”) valójában nem más, mint egy Irán-ellenes katonai szövetség érdekalapja, 34 ország részvételével (az USA és Németország – természetesen – üdvözölte a „történelmi jelentőségű” megállapodást). A szaúdiak számára a szövetség, a papírforma alapján a „nagy győzelmet” jelentette (igazolva Rijád rövidtávú külpolitikáját, középhatalmi státuszát). De inkább tűnik egyfajta erő-avatar felmutatásnak, mint az Iránnal fennálló hidegháborús helyzetet döntően befolyásoló tényezőnek.
A „szövetség” katonai erejét a pakisztáni, a török (a iraki-szíriai polgárháborúban veszített a térségben tradicionálisnak számító nagyhatalmi befolyásából), a szaúdi és az emírségekhez tartozó hadsereg adja. A probléma, illetve a szövetség hatástalansága elsősorban abból adódik, hogy a domináns tagok párhuzamosan többféle eltérő, ellentétes narratívát tartanak fent pl.: az iráni terjeszkedéssel, az izraeli-palesztin kérdéssel kapcsolatban, de a „terrorista”, „terrorszervezet” terminológia is mást jelent Pakisztánnak, ill. Katarnak, mint a szaúdiaknak is. A szaúdi diplomácia nyomás alatt tartja (állandó diplomáciai, titkosszolgálati háttértevékenységet folytat) a pakisztáni kormányt, a katonai vezetést, hogy a Kína-Pakisztáni Gazdasági Folyosót (CPEC) ne nyissák meg, a kínai tőkeáramlást gátolják Irán felé, valamint fokozott katonai szerepvállalásra kényszerítik a pakisztáni hadsereget az Iszlám Katonai Szövetségen belül. Az igazság az, hogy a Királyság tervei és gazdasági lehetőségei már nem elég vonzóak a rohamosan fejlődő Pakisztánnak. Így Rijád elszigetelődése új politikai, ideológiai, gazdasági irányváltásba kényszerítheti az Uralkodót.
Az iraki-iráni határvidéken, a végtelen aknamezőkön túl a lebombázott, lángoló olajfinomítókat egy magányos iráni őrszem pásztázza. 1980. Forrás: Henri Bureau/Sygma/Corbis
Az öböl-államok gazdasága az alacsony, de stabilizálódó olajárak miatt fokozatosan gyengülő pályát mutatott, sőt növekvő belső hiánnyal kellett megbirkózniuk. Az olajalapú gazdaság elavulttá-korszerűtlenné vált (felváltása gazdasági-társadalmi modernizációval járna, ami természetszerűen vonzza magával a vallási, társadalmi konfliktusokat). A térség új gazdasági katalizátora egyértelműen Kína, az Új Selyemút tőkeáramlata (Kína jelenléte, ideológiai, vallási szempontból semleges politikája idővel felőrli a nyugati érdekeltségeket). Ha az össztársadalmi átmenet sikertelen lesz, akkor Rijád középhatalmi státusza megszűnhet. A hatalmi érdekviszonyok pedig még inkább eltolódhatnak a “kelet” irányába. A konfliktust alapvetően befolyásoló kérdés az is, hogy Pakisztán végül mely oldalra kötelezi el magát. A GCC megosztottsága fokozatosan felerősödik, a szaúdiak gazdasági-katonai dominanciája egyre ellentmondásosabban hat a többi öbölbeli olajmonarchiára. Így vált Katar – külön utassá – az iráni érdekekkel szemben megengedőbbé, hűtlenné a Királyság felé. A GCC, az Iszlám Katonai Szövetség jövője – a jelenlegi formájában – kérdéses. A valódi kérdés az, hogy Amerika mikor fogja Rijádot (és a hozzá hű olajállamokat) “belekényszeríteni” egy Izraellel való nyíltan vállalt katonai szövetségbe. A feltételezés már önmagában egy pusztító háború előérzetét hordozza magában. Folytatjuk.
Fotó: alaraby.co.uk, express.co.uk
Facebook
Twitter
YouTube
RSS