A kommunizmus kísértete

Lényegében Marx és Engels tanításainak rövid foglalata ez: a társadalmi rend erőszakos megdöntése, a kommunista terror alkalmazása, a polgári tulajdon eltörlése, a család megszüntetése, az örökösödési jog kiiktatása, a földtulajdon kisajátítása és így tovább. Az 1917-es orosz forradalom is erre épült. Lenin és Sztálin azzal fejlesztette tovább, hogy a terrort, az emberek megsemmisítését az államot fenntartó rendszere alapkövévé tették.

A kíméletlen terrorizmus mindegyik kommunista rendszer sajátja lett.

Marx mindig is követelte az erőszak mind nagyobb szerepét a történelemben. A bolsevikok az erőszak tényleges alkalmazását valósították meg, abszolút önkényuralmat építettek ki, amit proletárdiktatúrának neveztek. Igaz, ennek semmi köze nem volt se a proletárokhoz, sem a néphez.

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, különösen nekünk, magyaroknak mindig emlékeznünk kell a kommunista terror áldozataira. Nagyon is érintettek vagyunk. Ezért újra és újra le kell írnunk, amit Stéphane Courtois, a Kommunizmus Fekete Könyvében a kommunista népirtásról hozzávetőlegesen kiszámolt: Szovjetunióban 20 millió halott, Kínában 56 millió halott, Vietnámban 1 millió halott, Észak-Koreában 2 millió, Kambodzsában 2 millió, Kelet-Európában 1 millió, Latin-Amerikában 150 ezer, Afrikában 1,7 millió, Afganisztánban 1,5 millió halott a mérleg. A nemzetközi kommunista mozgalom és a hatalmon lévő kommunista pártok áldozatainak száma még körülbelül 10 millió halottal számolhat. Ez összesen százmillió áldozatot jelent. A helyzet súlyossága miatt éppen ezért komolyan kell vennünk minden baloldali, kommunista, liberális vagy anarchista hatalom átvételi kísérletet.

Mert gyilkos ösztöneikről, erőszakos megoldásaikról máig nem mondtak le.

A balliberális oldalnak és a szélsőjobbnak a vérében van az erőszak. Gondoljunk csak arra, hogy a szocialista Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006. október 23-án nem tűrte a más véleményt, és kis híján halálos áldozatokat követelő vérfürdőt rendezett rendőreivel a békésen tüntetők között. Így is százak sérültek meg súlyosan és maradandóan.

Ha a demokrácia eszközeivel nem megy, ha nem értenek az emberek a szóból, akkor jöjjön az erőszak!

Konrád György szélsőliberális író nemrégiben Orbán Viktor miniszterelnök kivégzését lengette be. Simon József, a pécsi szocialisták elnökségi tagja erre kedvet kapott, és a Pesti Srácok facebook oldalán olyan képet tett közzé, amely a parlamenti székben főbe lőve ábrázolja a miniszterelnököt. Ilyenek ők.

De ez nem vicc! A kommunisták, Károlyi Mihály és Szamuely Tibor pribékjei, a Cserny-féle Lenin-fiúk meggyilkolták Tisza István miniszterelnököt, aztán szerte az országban ártatlan polgárokat, papokat, jegyzőket, tanárokat, parasztokat öltek halomra.

Mi volt ez már akkor, ha nem a kommunizmus kísértete?!!

Herczeg Ferenc írja 1919-ről, hogy „soha addig az ország nem látta még a kétes egzisztenciáknak olyan elszánt rohamát, mint aminőt gróf Károlyi vezetett a közélet magaslatai felé. A törvényes rendet ostromolták... porba gázolták Magyarország tekintélyét... Károlyi kiszolgáltatta a nemzetet a bolsevizmusnak. Egyszerűen kivégezte Magyarországot... úgy bánt el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére.” De mit várhatunk el ezektől? Gyurcsánytól, Molnár Gyulától, Karácsonytól, Szél Bernadettől, Fekete-Győrtől, Szanyi Tibortól, Vonáéktól és a többitől? Ugyanazt, amit a vörös horda képviselt 1919-ben: árulások sorozatát, terrort, diktatúrát és a külföldi érdekek feltétel nélküli kiszolgálását. A volt KISZ-es Gyurcsány börtönnel fenyegette az Orbán-kormányt, ha hatalomra jutnak. Márki-Zay Péter, a ,,demokratikus" ellenzék hódmezővásárhelyi polgármester-jelöltje szintén akasztással fenyegetőzött. De Üveges Tibor, a Jobbik helyi elnöke se maradt le cimboráitól, mert akasztást ígért Zsigó Róbertnek, a Fidesz-KDNP bajai országgyűlési képviselőjének. Az ilyen fenyegetőzéseket komolyan kell venni, hogy nehogy megint milliók legyenek a kommunizmus, vagy egy szélsőliberális ideológia áldozataivá.

Nem szabad elfeledni, hogy a második világháború alatt és után még évekig a GULAG szovjet munkatáboraiban nyolcszázezer magyar raboskodott, mint hadifogoly, mint a hazájából elhurcolt malenkij robotos és mint politikai fogoly. Közülük csak ötszázezren tértek haza, háromszázezren soha nem láthatták hazájukat, szeretteiket: lelőtték őket, megfagytak, éhen haltak, tífuszban elpusztultak és még ki tudja, milyen halál várt rájuk.

Őket is a kommunizmus áldozataiként tartjuk számon.

Halálukhoz nagyban hozzájárultak – így gróf Bethlen István miniszterelnök halálához is (moszkvai Butirszkaja börtön) – az országpusztító magyar kommunisták, Rákosi Mátyással az élen, mert azon dolgoztak, hogy minél későbben térjenek haza a magyar foglyok. Mikor a szovjet hatóságok érdeklődtek, hogy átvennék-e a volt magyar miniszterelnököt, akkor Rákosi ezt üzente: van elég gróf Magyarországon is. Vajon mi köthette a több mint ezer éves Magyarországhoz Rákosit, Gerőt, Révait, Farkas Mihályt, Péter Gábort és a többieket? A választ az Olvasókra bízom. Amikor a hétvégén, Hódmezővásárhelyen, az Emlékpontban emlékeztünk a kommunizmus áldozatairól dr. Miklós Péter igazgatóval és dr. Zeman Ferenc történésszel, akkor kutatásaik nyomán erősödött meg bennem, hogy milyen fontos a helytörténeti kutatás, ami kiegészíti az ország történelmét, elmélyíti, átélhetővé teszi. Csongrád megyében és Hódmezővásárhelyen ugyanúgy megszenvedték az igaz s ártatlan magyarok a pufajkások és a munkásőrök (Kádár-huszárok) törvénytelenségeit, a katolikus egyház üldöztetését.

Sok vér, sok igazságtalanság tapad itt is a Kádár-huszárok kezéhez. Éppen ezért kell országszerte sok-sok Emlékpontot, a véres kommunista terrorra emlékeztető múzeumot építeni. Legyen ez örök mementó, figyelmeztető jelzés a kommunizmus valódi arcáról. Az elvetélt marxi, lenini és sztálini eszmét követte a vérszomjas, a hatalmához mindenáron ragaszkodó Kádár János, aki ezt mondta 1958. június 22-én az MSZMP KB ülésén: „minden területen és mindenféle eszközzel harcolni kell az ellenforradalom, a Magyar Népköztársaság ellenségeivel szemben... ez a harc igénybe veszi a proletárdiktatúra minden eszközét: a bűnügyi eljárást, a börtönt és a halálbüntetést is... Ez a mi politikánk egyik fontos dolga”. A nem teljes statisztika szerint 1960. december 31-ig a polgári és katonai bíróságok 21 668 személyt ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. 16 443 embert szabadságvesztésre ítéltek, 4961 ember felfüggesztett börtönbüntetést kapott. 1958-ig 259 elítélten hajtottak végre halálos ítéletet. Más kutatások szerint több mint 500 embert végeztetett ki a kommunista diktatúra, nem beszélve az eltűntekről, akiket kihallgatás közben agyonvertek és a Tiszába, a Körösbe, a Dunába hajítottak. Több mint kétszázezer magyar elmenekült a hazájából.

Ez volt a kommunizmus valódi arca.

Az, amit Marosán György harsogott 1957 decemberében: „ Mától fogva lövünk!” Dehogy mától fogva, ők az első pillanattól kezdve lőttek a Magyar Rádiónál, a Parlamentnél, Mosonmagyaróváron, és még két évig a sortüzet alkalmazták a fővárosban és a vidéki városokban a tüntetők ellen. Egyet nem szabad elfelejteni. A komcsik, a balliberálisok ruhát cseréltek, arcot változtattak, de gondolkodásuk, módszereik ugyanazok maradtak. Ennyit a kommunizmus áldozatainak emléknapján.