Az Eszenyi-jelenség
Az inkvizíció ítéletet mondott: Eszenyinek menni kell! Teológiai értelemben megszegte a szabályt, átlépte a vörös vonalat. Ezért bűnhődnie kell.
A Vígszínház igazgatójának nem volt más választása. Ugyanazt tette, mint az Osztrák-Magyar Monarchia ezredese, Alfréd Redl. A császári udvarnál kegyvesztett lett, és ezért saját maga hajtotta végre az ítéletet. Redl főbelőtte magát, Eszenyi Enikő visszalépett az igazgatói pályázattól. Egy pályája csúcsán álló direktornál ez ma kimeríti a főbelövés tényállását.
De mi történt a balliberálisok kedvencével, Lipótváros ünnepelt művészével? Hol vesztette el a határtalan bizalmat?
Azon a bizonyos tüntetésen, amin nem jelent meg.
Az egykori SZDSZ holdudvara, a momentumosokkal, a párbeszédesekkel, Karácsony Gergely főpolgármesterrel az élen szervezte a megmozdulást a szabad színházakért és a kultúra függetlenségéért a Katona József Színház és igazgatója, Máté Gábor mellett. Két színház csatlakozott csak hozzájuk (a Radnóti, az Örkény) és azok az ősliberálisok, a komcsik, a megmondó emberek, akik harminc év alatt nem lógtak ki egyszer sem a sorból. A felszólalók között ott voltak az olyan örök rettegők, mint Jordán Tamás, a Weöres Sándor Színház igazgatója és Mácsai Pál, az Örkény Színháza igazgatója. Érdekes, a „diktatúrában” mindkettő Kossuth- és Jászai Mari-díjas, valamint jól fizető állásuk is van.
Mindegy, most Eszenyiről van szó. A szélsőséges balliberálisok nem hagyták annyiban a véleménybűnét. Nem sokkal a tüntetés után megzavarták a Vígszínház előadását egyik este. Néhányan kifeszítettek egy molinót, és felelősségre vonták Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját, azért, mert nem ment el a Gothár Péter és a Katona József Színház melletti – amúgy oktalan – szimpátiatüntetésre. Az ugyancsak elkötelezett balliberális – kormánypártinak nehezen mondható – Eszenyi Enikő elleni tüntetés minden eddiginél pontosabban megmutatta, hogyan működik a balliberális kulturális elit terrorja, és hogyan válhat valaki pillanatok alatt kegyvesztetté, ellenséggé. A feltűnő az egészben, hogy egy szó sem esett a szexuális ragadozóról, az erkölcsi hulláról, aki miatt kirobbant a balhé. Kussolt a mindig erkölcsi magaslatokról nyilatkozgató liberális értelmiség. Nem hátborzongató ez az álságos magatartás, ami náluk van? Mindig mellébeszélnek. Mindenesetre Kocsis Máté, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője fogalmazott precízen: „Az állam nem támogathat bűncselekményeket eltussoló színházakat”.
Pedig Eszenyi Enikő tíz éve a balliberális színházi világ emblematikus alakja, miután ő lett a Vígszínház és a Pesti Színház igazgatója. Az Alföldi-korszak végén átvette a Nemzeti Színház kormánykritikus darabjait, szerződtette Alföldi ikonikus színészeit (például Stohl Andrást), rendezési lehetőséget adott a ballib rendezői világ meghatározó alakjainak Aschernek, Alföldinek, Mohácsinak. Szocializálódása, kapcsolatrendszere, értékválasztásai egyértelműen a liberális világhoz kötik.
A Vígszínház meghatározó közönsége a pesti, újlipótvárosi, radikálisan urbánus identitását őrző értelmiség. Ők építették a színházat, ők tartják fenn (a bérleteikkel, a közösségükkel). A Pozsonyi Piknik és más események rendszeresen össze is tartják ezt a közösséget, amely tiszteletreméltó, kultúrát szerető és ápoló, azért áldozatokat hozó közösség.
Eszenyi tehát az elmúlt évtizedben kiszolgálta ezt a közönséget: a darabokkal, a megszólalásaival, a színész-lieblingek szerződtetéseivel. A Diktátor színre vitelével – Chaplin 1940-ben készült filmje Hitlerről -(próbált egy áthallásos darabot előadni, miszerint drága közönségem nekünk is van diktátorunk!), de mégsem volt a darab átütő siker. Tehát Enikő megbízható, masszív ballibsi volt, és ezt díjazta is ez az oldal.Tarlós és a főváros fideszes vezetése talán emiatt is belátta, hogy nem szabad szembemenni az ottani kulturális közeggel, sőt, szövetséget kell vele kötni. Ez volt az oka annak, hogy előzőleg Balázs Péter, aki pedig méltó és alkalmas lett volna rá, nem lehetett a Víg igazgatója: politikai döntés született a főváros kulturális békéjének érdekében.
Ennyit a jobboldali diktatúráról...
Mindenesetre a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, Csengerből elszármazott vidéki lány, a felvidéki Kaszás Attila színész férjével a háta mögött, kacskaringós utat tett meg. Kétségen kívül, az alma messze esett a fájától. Elvesztette szerénységét, a művészet iránti alázatát és gőgős mázt vett fel. Eszenyi valóban nem egyszerű ember és nem könnyű színésznő. Tehetséges, vibráló, okos, szép és domináns személyiség. Az egész színházat a maga képére formálta a tíz év alatt, egyesek szerint sokszor túlzó, bántó és erőszakos módon.
Eszenyi mégis számító ember! Világos volt számára, hogy tavaly októbertől a főváros és a kormány viszonyában új időszak érkezik el, neki a közönsége, a színházi, a kulturális közeg fenntartása érdekében egyensúlyoznia kell. Minden vezető ezt tenné. A tavaly decemberi törvénymódosításból azt látta, ami valójában benne van: normális finanszírozási viszonyok alakulhatnak ki, tisztázódnak a körülmények. Azt is látta, hogy a törvény-ellenes tüntetések politikai akcióvá alakultak át, aminek az üzenete: a főváros új vezetése, Karácsony vezetésével, a szabadságot védi a diktatórikus Fidesszel szemben. Ebben nem akart részt venni, mert féltette a színház körül kialakult egyensúlyt. Kezdett rájönni, hogy túl messzire ment a balliberális oldalnak tett gesztusokkal.
Azzal, hogy nem ment el a tüntetésre, sőt, megszólalt, kihúzta a gyufát.
Tüntettek ellene a nézőtéren, beszólogattak neki a sajtóban, el kívánták szigetelni. Végül a Facebookon szólalt meg. Részlet a levélből.
„Kedves Művésztársaim, Pályatársak!
Az elmúlt napokban életem legnehezebb pillanatait éltem meg. Sokat tapasztaltam ez alatt a néhány nap alatt: támogatást, gyűlöletet, együttérzést és kiközösítést. Hiszek szerelmemben, a Vígszínházban! Hiszek az elhivatott munkában, abban, hogy szolgálni egy évszázad hagyatékát és közben új utakat keresni olyan cél, amiért érdemes élni. Idővel megtapasztaltam azt is, hogy szerethető az is, ami nehéz...
Már nem vagyok fiatal – és bár tapasztalataink különbözősége nehezen engedi az érvényes igazságok kinyilatkoztatását – azt bátran kijelenthetem, hogy a Vígszínház az elmúlt tíz évben megújult. Köszönöm Nektek! Köszönöm „Drágák, Gyerekek”, ahogy szoktam mondani kollégáimnak, művészeknek, egyetemi hallgatóknak. Ahogy 39 évvel ezelőtt, most is úgy látom, egyesek nem tudnak megbékélni a személyemmel. Mindent elkövetve igyekeznek a Vígszínház társulatát megosztani, a művészetbe vetett hitüket megtörni. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy a magam és mások méltóságának megőrzése érdekében a Vígszínház vezetésére beadott pályázatomat – annak ellenére, hogy a szakmai bizottság azt találta a legjobbnak – visszavonom, vígszínházi munkámat befejezem azzal a hittel, hogy Thália örök és halhatatlan...
Eszenyi Enikő”
Ennyi! Eszenyit megbuktatták. Akik kiálltak mellette, a több évtizedes vígszínházas múlttal rendelkező Balázs Péterrel szemben (Enikő maga is részt vett e kíváló művész lejáratásában), nos ezek a pártfogók ugyanilyen könnyedtséggel elálltak mellőle. A mostani megszólalások ellene a komcsi, balliberális, terrorisztikus szellemiség alapvetései. Hatodrangú színészek, rendezőasszisztensek és titkárnők (akik évekig, sokszor évtizedig dolgoztak mellette) hirtelen rájönnek, hogy milyen borzalmas is volt Eszenyivel dolgozni, micsoda légkör volt ott. Megjegyzem, idén januárban a Vígben nagy hűhóval, virágesővel megünnepelték születésnapját. Ott csókolgatta Halász Judit, Kern András, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Kútvölgyi Erzsébet és sokan mások. Ebben a nagy szoáréban hová tűntek a régi barátok? Miért hallgatnak? Persze Stohl András, aki a legtöbbet köszönheti Eszenyinek, és Halász Judit nyíltan Eszenyi, a diktátor ellen támadtak.
Chaplin Diktátora visszanyalt.
Ha belegondolok, micsoda színészóriások, rendezők játszottak, dolgoztak a Vígben. Említhetném Latinovics Zoltánt, a színészkirályt, Darvas Ivánt, Tordy Gézát vagy Bulla Elmát, Sulyok Máriát és Várkonyi Zoltánt, akinek nemcsak feledhetetlen rendezéseket köszönhetünk, hanem azóta is hiányzó, nagy történelmi filmeket. Mit szólnának ehhez a sok hűhó, semmiérthez?!!!
A tény az, hogy nyilvános autodafé zajlik, koncolás, lincselés.
Világos az is, hogy ezt kívülről vezénylik. A rossznyelvek szerint Csáki Judit, a magától is független kritikus, a kérlelhetetlen balliberális a fő karmester, beállította a kampány mögé a teljes ellenzéki sajtót. A libsi színházcsinálók pedig berezeltek, nem mernek érdemben megszólalni.
Most Eszenyi Enikő visszakapja azt, amit Marton László igaztalanul kapott. Elállt jótevőjétől, csendben sunnyogott. Jó, tudjuk, Marton is liberális volt, de tehetséges rendező. Nem védte meg senki az idős Martont, a szolgálataiért nem kapott jutalmat. Végül is elvtársai kergették a halálba. Eszenyivel is ez történt. Kiírtották a szeretett Lipótvárosából.
Eszenyi ügye figyelmeztetés: így fog járni mindenki, aki szembemegy a liberális kulturális elit akaratával. A saját kutyájuk kölykét is megölik. Mit tennének, ha szabad kezet kapnának, egy Dörnerrel, egy Nemcsákkal szemben? Ismét láttuk, hogy micsoda düh jön elő belőlük, ha valaki szembemegy velük. Láttuk Vidnyánszky kinevezésénél, láttuk a Magyar Teátrumi Társaság megalakulásánál, láttuk a TAO eltörlésénél. Minden döntés, ami nem az ő hatalmuk megerősítését szolgálja: alantas, diktatórikus, szakmaiatlan és bűnös.
Itt tartunk 2020 tavaszán. A koronavírus-járvány egy láthatatlan ellenség ellen zajlik. A libsi színházcsinálók járványánál legalább tudjuk, kik állnak mögötte. Vegyük észre, megint mit csináltak, és tanuljunk belőle!
