Egyike volt a magyar labdarúgás őstehetségeinek. Nagyon fiatalon került az élvonal egyik kirakatcsapatába, ám adottságai, szorgalma és emberi kvalitásai révén megállta a helyét. Játszott és gólt szerzett a müncheni olimpiai döntőben, gólkirályként bajnoki aranyat nyert a Vasassal, és az 1970-es évek második felében Európa legjobb góllövői közé tartozott. Visszavonulása után nem kellett a magyar futball korifeusainak, sopánkodás helyett azonban talpon maradt: teherautósofőrként, majd portásként dolgozott és ment nyugdíjba. S ha az edzői karriert el is vették tőle, csodálatos családját nem tudták: felesége, lányai és imádott unokái az utolsó pillanatig bearanyozták az életét. A nem egészen hatvanegy évesen, tragikus hirtelenséggel elhunyt focilegenda, Várady Béla ma lenne hetvenéves. Személyes hangvételű írásunkkal előtte tisztelgünk, szemezgetve abból az interjúból, amelyet a nagyszerű labdarúgóval a hatvanadik születésnapján készített e sorok szerzője.
Felejthetetlen a vele való első találkozásom, még a 2000-es években. Otthonába invitált meg, hogy elkészítsük a tervezett interjút egy regionális lapba. A pestszentlőrinci Halomi-erdő szélénél állt a szép ház, a Vedres Márk utca végén. Minden olyan volt, mint ahogy egy visszavonult focilegenda kapcsán az ember elképzeli. A ház garázsa szinte egy futballmúzeum, telis-tele régi ereklyékkel, csapatzászlókkal, sálakkal, újságcikkekkel, címlapfotókkal, melyeken az ifjú Várady Béla mosolyog az objektívbe.
Gömörszőlősről indult
Volt miről írni egész pályafutása idején, hiszen őstehetség volt, akiből előbb klasszis játékos, majd élő legenda lett. Pedig kevésen múlt, hogy nem „csehszlovák” futballista lett belőle. Szülőhelye, Gömörszőlős ugyanis éppen a gúnyhatár mellett fekszik, az egyedüli település, amely itt, az anyaországban őrzi történelmi tájegységünk, Gömör nevét. A falu határában lévő erdők egy része Trianon óta már északi szomszédunkhoz tartozik. Ha csak néhány kilométerrel északabbra látja meg a napvilágot, már „csehszlováknak” születik. Szerencsére nem így lett, így nekünk, magyaroknak okozott örömteli perceket játékával.
Várady Béla szülőfaluja, Gömörszőlős napjainkban. A csodálatos fekvésű község Trianon óta az egyetlen, amely az anyaországban őrzi nevében Gömör tájegységünket. Fotó: Kovács Attila
Értelmiségi szüleivel csakhamar beköltöztek a Gömörszőlőshöz közeli Putnokra, így ott lett igazolt játékos. Tizenöt éves, ifjú siheder volt még, amikor elszökött otthonról. Nem csavargásra, vagy bandázásra kell gondolni, hanem egy életbevágóan fontos kupameccsre, amelyet a gyermek Várady csapata, a Putnok vívott az NB I/B-s Ózd ellen. Tanár édesapja hiába tiltotta meg a lázas beteg gyermekének, ő bizony elszökött, hogy pályára léphessen. Két góljával a megyei bajnokságban szereplő Putnok hatalmas meglepetésre kiverte az Ózdot, amelynek kispadján a korábbi Fradi-legenda, Vilezsál Oszkár ült.
A Vasas elhappolta a rendkívüli tehetséget
A meccs után Vilezsál nem tétlenkedett, nyomban felkereste a Várady-szülőket, és elkérte a gyermeket. Így lett az Ózd játékosa, ahonnan előbb Borsod megye válogatottjába, majd az országos ifjúsági válogatottba is meghívták. Itt figyelt fel rá a Vasas, Machos Ferenc személyesen hívta a piros-kékekhez 1971-ben. Fáy utcai fogadtatására így emlékezett:
„A legnagyobb szeretettel, gondoskodással, törődéssel vettek körül az első perctől kezdve. Pedig hemzsegtek a szenzációs futballisták az öltözőben, hiszen Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi, Ihász Kálmán, Molnár Dezső, Puskás Lajos, vagyis az 1966-os aranyérmes csapat nagy része még mindig játszott. Ezek a klasszisok nemcsak a pályán voltak különleges képességű játékosok, de emberileg is nagyszerűek voltak. Persze igyekeztem én is, hogy elfogadtassam magam. Természetesen csókolommal köszöntem, amikor beléptem az öltözőbe, hiszen pillanatra sem felejtettem el, hogy egy-két évvel korábban nekem még az is hatalmas élmény volt, ha láthattam őket élőben játszani. Végtelenül tiszteltem őket, akkor még csak a játéktudásuk, a klasszisuk, majd később már az emberi kvalitásaik miatt is. Ez érződött a viselkedésemen, és emiatt valóban hamar befogadtak, mindenben segítették a beilleszkedésemet.”
Gólt rúgott az olimpiai döntőben
Érdekes módon, címeres mezben hamarabb ért el kimagasló sikert, mint a klubjában. Ugyanis alig 19 évesen részt vehetett a müncheni olimpián, sőt, a döntőben gólt is szerzett. Bár a győzelemhez ez végül nem volt elegendő, az ezüstérem is szépen csillogott. A müncheni szereplésről így emlékezett meg.
„Nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívtak az olimpiai válogatottba, hiszen azt a csapatot akkor Lakat Károly és Illovszky Rudolf irányította, vagyis – Baróti Lajos mellett – a korszak legjobb, legsikeresebb edzőlegendái. Érdekesség, hogy nem voltam még húsz éves az olimpia idején, és talán ezért lehetett, hogy akkor nem éreztem át annyira a játékokon való részvétel csodáját, különlegességét, mint amennyire aztán utólag. Szintén megváltozott a véleményem az ott megszerzett ezüstéremről. Akkor nagyon el voltam keseredve a döntőbeli vereségünk miatt, ám most már büszkén tekintek vissza arra, hogy pályára léphettem egy olimpiai döntőn, sőt, én szereztem a válogatott gólját is.”
Várady Béla (fehérben) két iráni játékost ültet hintába a müncheni olimpiai labdarúgó-torna Magyarország–Irán mérkőzésén 1972. augusztus 27-én. Fotó: MTI/Petrovits László
Gólkirályként lett bajnok a Vasassal
Pályafutása az olimpiai ezüstérem után is tovább szárnyalt, hiszen ezután kezdődött csak el a Vasas máig utolsó, nagy korszaka. Az időközben már Illovszky Rudolf által irányított piros-kékek az 1976/77-es idényben értek a csúcsra, amikor bajnoki címet nyertek. Bár beszélgetéseink alkalmával Várady Béla ezt rendre tagadta, mégis tény: a bajnoki győzelem fő letéteményese ő volt, hiszen 36 góllal megszerzett gólkirályi címe nélkül – ami év végén ráadásul Európai Ezüstcipőt is ért – bizonyosan nem lehetett volna aranyérmes az angyalföldi gárda.
„Bár az 1970-es évek első felében az Újpest volt a legjobb magyar klubcsapat, azért a Fradi, a Honvéd és a Vasas is rendre ott volt a dobogó közelében. Nálunk végbement egy generációváltás, és változás történt a kispadon is. Machos Ferencet előbb Baróti Lajos, majd Illovszky Rudolf váltotta. Rudi bácsi – a Vasas első számú legendája – három éves szerződést kötött, mert érezte, hogy fiatalítani kell, ami viszont időigényes feladat. Ekkor lett tagja a csapatunknak Gass Pista, Izsó Ignác, Zombori Sanyi, Kovács István és Kántor Mihály is. 1976-ra nagyon összeállt a gárda. Az egész bajnokságban nagyszerűen szerepeltünk, a tavaszi idényünk különösen jól sikerült. Én is elkaptam a fonalat, végül 36 góllal zártam a bajnokságot, amellyel gólkirály lettem. Az örömöm azonban azzal lett teljes, hogy megnyertük a bajnokságot.”
Várady Béla, a Vasas mezében, a bajnoki aranyérem évében, 1977-ben. Fotó: MTI/Kovács Gyula
Itt, a Fáy utcában alkották meg a szurkolók a közismert rigmust:
„Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska!”
Mindez félelmetes bal lábára vonatkozott, amellyel csakugyan életveszélyes löketeket eresztett meg a mindenkori ellenfél kapujára. Ha a Vasas szabadrúgáshoz jutott az ellenfél kapujától úgy 25–30 méterre, sokan már előre borítékolták a gólt – és legtöbbször be is jött jóslatuk. Várady Béla nemcsak játéktudásban hasonlított a korszak más, nagy klasszisaihoz, hanem abban is, hogy klubhovatartozástól függetlenül minden szurkoló elismerte tudását és kedvelte játékát. Sőt, emberileg is nagyon szerették.
Talán éppen a közkedveltség volt az oka, hogy népszerűsége bizonyos „hozadékokkal” is együtt járt. Például a személyét övező különös történetekkel, melyek közül a legismertebb az volt, amikor elhíresült róla, hogy a Balaton vizébe vezényelte a muzsikus cigányokat és ott húzatta el magának a kedvenc nótáit. Amint az a városi legendákkal általában lenni szokott, sok évvel később erről is lehullt a lepel: kiderült, két másik játékos volt a hunyó, ő maga a kérdéses időpontban nem is tartózkodott a Balatonnál. Ennek ellenére megbüntették az állítólagos balatoni nótázás miatt, amit még találkozásunkkor is szomorúan mesélt.
Várady Béla belövi válogatottunk negyedik gólját a Magyarország–Bolívia interkontinentális vb-selejtezőn, ahol végül 6–0-ra nyertünk a dél-amerikaiak ellen a Népstadionban. Fotó: MTI/Kovács Gyula
A sérülés derékba törte vb-álmait
Szintén szomorúan mesélte, hogy bár Baróti Lajostól Lakat Károlyon át Mészöly Kálmánig több szövetségi kapitány is számított játékára a válogatottban, mégis itt élte át pályafutása egyik legnagyobb csalódását. Hiába volt ugyanis megkérdőjelezhetetlen alapembere az 1978-as világbajnokságra kijutó együttesnek, egy, a legutolsó pillanatban elszenvedett súlyos sérülés miatt végül pályára sem léphetett a vb-n. Az imént már említett népszerűségét jól példázza, hogy a vezetők sérülése ellenére is kiutaztatták a csapattal Argentínába, sőt, idehaza egészen a világbajnokság rajtjáig nem lehetett megírni, hogy Várady nem tud majd játszani a tornán.
A Vasasból 1983 nyarán szerződött külföldre, Franciaországban húzott le két évet. Hazatérése után fél évvel a másodosztályú, ám NB I-es álmokat szövögető Vác csapatához szerződött. Sikerült a feljutás, történelme során először lett élvonalbeli csapata a Duna-parti városnak. Az első NB I-es idényben még szerepelt a csapatban, sőt, az ő nevéhez fűződik a Vác első élvonalbeli gólja is. Stílszerűen, ballal rúgta, védhetetlenül. Az aktív játéktól Vácon búcsúzott, s miután a csapat gond nélkül bennmaradt, élvonalbeli játékosként akaszthatta szögre a csukát.
A „géppuskalábú” klasszis pályafutása, pontosabban inkább pályafutása utáni évei nagyszerűen leképezik, hogy abban az időben mennyire nem becsülte meg kiválóságait a magyar futball. Amikor befejezte az aktív játékot, minden álma volt, hogy egykori klubjánál, a Vasasnál maradjon és nevelje a fiatalokat. Lett volna mit átadnia, hiszen nemcsak a góllövéshez értett nagyon, de az is példaértékű volt, ahogyan magánemberként élt, gondolkodott. Azonban sem a Vasas, sem más klub nem tartott igényt rá. Ennek révén – miután valamiből élni kell – egy ismerősénél helyezkedett el. Előbb teherautósofőr, majd makacs térdproblémái miatt portás lett. Hosszú évekig ki sem járt a Fáy utcába, csak otthonról drukkolt egykori csapatának. Az utolsó években aztán ismét rendszeresen ott volt a Vasas-pályán, igaz, sok örömét nem lelte abban, amit láthatott. Ennek ellenére haláláig szurkolt a csapatnak, amelyet minden egyes megnyilatkozásakor a második családjának nevezett.
A családjára volt a legbüszkébb
A legfontosabb számára természetesen az „első családja”, vagyis a felesége, a lányai és az unokái voltak. Erről is markánsan mondott véleményt.
„Nem kérdés, hogy a legfontosabb egy ember életében a család, nekem pedig hála Istennek megadatott, hogy teljes, és boldog családban élhetek.”
Utolsó beszélgetésünk alkalmával elmondta: azért örül igazán, hogy eladva a Vedres Márk utcai házat, feleségével átköltöztek Vecsésre, mert így gyakorlatilag egymás mellett lakhatnak a lányukkal. Sajnos ezután már nem sok idő adatott neki itt, a Földön. Tragikus hirtelenséggel hunyt el 2014. január 23-án.
Várady Béla nevét viseli Putnokon a sportközpont, de az igazi kitüntetés mégis az, hogy minden magyar futballbarát is őrzi emlékét, klubhovatartozástól függetlenül.
Vezető kép: MTI/Kovács Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS