Az ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette a világgal: nem létezik. Az ismert mondás az állambiztonságra is igaz, a hálózat elérte, hogy máig ügynökökről, ügynökkérdésről, ügynökvádról beszéljünk, írjunk, ahelyett, hogy az igazi bűnösökről lenne szó. 1989 nyarán közel hétezer titkos megbízott, több mint ezer titkos munkatárs és kétszáznál is kevesebb ügynök dolgozott az állambiztonságnak. Utóbbiak voltak a kis halak – mégis őket halászták ki. Pedig nem ők jelentettek pénzért, kitüntetésekért, nőkért, utazásért – „hazafias alapon”. Ideje tisztább vizet önteni a pohárba.
MEZŐ GÁBOR – Hamvas Intézet
A stigmázás – feltehetően évezredek óta – bevett módszer az ellenfél, ellenség, célcsoport, célszemély lejáratására. Gondoljunk csak a politikailag újrahasznosítható bélyegekre, az antiszemita, balliberális, posztkommunista kifejezésekre, amelyek olyan népszerű billogok a hazai közbeszédben (is). A hatalom és a szócsövekként szolgáló véleményformálók megváltoztatják, kiterjesztik a szavak jelentését, esetleg egészen új szót (balliberális, mélymagyar) alkotnak, így az ezzel felcímkézett skatulyákba belegyömöszölhetik a nekik nem tetsző elemeket. Éppen erről van szó az ügynökkérdés kapcsán is. Már maga a kifejezés is árulkodó: ügynökkérdésről, ügynökvádról, ügynökökről beszélünk, írunk, ahelyett, hogy a Kádár-rendszer állambiztonsági hálózatának kulcsfiguráira irányítanánk a reflektorfényt, akiknek többsége nem csupán túlélte a rendszerváltást, de meg is gazdagodott, gyakran még ma is kulcspozícióban van. Ők az érdekesek, nem az ügynökök. A titkos munkatársak (tmt), a titkos megbízottak (tmb) és a szigorúan titkos (szt.) tisztek. Ki beszél róluk? Kevesen. Pedig az 1989-es összefoglaló jelentés szerint rendszerváltásunk hajnalán közel hétezer titkos megbízottat, több mint ezer titkos munkatársat és kétszáznál is kevesebb ügynököt foglalkoztatott a hálózat… Igen: kétszáznál.
A hálózat fehérgalléros rendszerváltó osztaga
Nem véletlen, hogy a szavak erejével és a média hatalmával a hálózat kapcsán (is) visszaélnek, amíg az ügynökkérdés van napirenden (már amennyire), addig sem kell foglalkozni a nagyobb játékosokkal. Pedig ahogyan Hankiss Ágnes, a Hamvas Intézet vezetője fogalmazott Továbbélő hálózatok című művében (itt elolvasható): „a politikai manipulációkban, a rabló-privatizációban, a belőle ezerfelé burjánzó fehérgalléros bűnözésben kulcsszerepet elsősorban nem az ügynökök játszottak, hanem sokkal inkább a titkos munkatársak, titkos megbízottak, a hálózaton kívüli elvtársi kapcsolatok és last but not least: a szigorúan titkos tisztek”.
Nála hírhedtebb szt-tisztet (még?) nem ismerünk /Ill.: PS
A jó ügynökből titkos munkatárs lehetett
A szigorúan titkos tisztekkel korábbi cikkünkben már foglalkoztunk (róluk bővebben itt), a titkos megbízottak (tmb) és titkos munkatársak (tmt) szerepéről kevesebb szó esett. Nem árt tisztázni a meghatározásokat, hogy lássuk, mi volt a különbség egy egyszerű ügynök (a sakktáblán gyalog, paraszt) és egy tmb (futó) vagy egy tmt (ló) között. Az 1972-es belügyminiszteri parancs (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) honlapján olvasható) még a rendszerváltás hajnalán is érvényben volt: „Az ügynököt együttműködésre a beszervezési alapjában adott egyéni érdekei késztetik. Őszinteségét, megbízhatóságát elsősorban ezek az érdekek határozzák meg. A foglalkoztatás során átnevelésre kell törekednünk, hogy feladatait később már hazafias meggyőződéssel hajtsa végre. Az átnevelés sikerétől, a munkában tanúsított magatartásától és elért eredményeitől függően lehet és kell átminősíteni titkos megbízottnak, illetve titkos munkatársnak”.
Átnevelés /Forrás: Betekinto.hu
Nemet lehetett mondani Lucifernek
A kulcsszó az átnevelés volt, és gyorsan tegyük hozzá (mert ez sem köztudott), hogy ez nem mindig sikerült. Nem csupán a beszervezésre, az állambiztonsági előléptetésre is nemet lehetett mondani (ez utóbbira talán egyszerűbb volt). „A terhelő adatok alapján beszervezett ügynökök esetében legkésőbb a cselekményért kiszabható büntetés elévülési határideje lejárta előtt az együttműködés alapját felül kellett vizsgálni, és a beszervezését hazafias alapon meg kellett erősíteni. Amennyiben az ügynök a további együttműködést nem vállalta, az elévülési idő lejártakor az illetőt a hálózatból kizárták” – írta az állambiztonsági gyakorlatról az ÁBTL kutatója, Takács Tibor történész, aki Az állambiztonság ügynökhálózata 1989-ben címmel végzett kutatást a Hamvas Intézet számára. A munkafüzet a napokban kerül fel az intézet honlapjára, ahol el is lehet olvasni.
Várkonyi Tibor titkos munkatárs születésnapi ünnepsége /Forrás: Népszava
Pénzre, utazásra váltott „hazafias alap”
Takács Tibor leírásából is látni fogjuk, hogy joggal neveztük az állambiztonsági ajánlatra igent mondó ügynököket a sakkjátszma tisztjeinek. „A titkos munkatárs elvi, hazafias meggyőződésből vett részt a titkos együttműködésben, és a legbonyolultabb hálózati feladatok elvégzését is rá lehetett bízni. A hálózat legtapasztaltabb és legkvalifikáltabb tagjai voltak ők, akiket nagyfokú hivatástudat, áldozatkészség és rátermettség jellemzett. A titkos megbízott is elvi, hazafias alapon dolgozott a politikai rendőrségnek, ám a titkos munkatárssal szemben támasztott követelményeknek még nem mindenben felelt meg, így például rezidensi funkciót (aki arra is alkalmas, hogy hálózati személyek egy csoportját vezesse – a szerk.) nem tölthetett be (minden másra viszont alkalmas volt)” – fogalmazott a történész.
Közel hétezer titkos megbízott 1989 júniusán
Ők voltak a rendszer igazi támaszai, nem a fenyegetéssel, ígéretekkel, hazugságokkal beszervezett ügynökök. Cikkünk elején már idéztük azokat a 1989-es adatokat, amelyekből kiderült, hogy mennyire túlértékeljük utóbbiak szerepét, és mennyire ügyes, aljas az a trükk, ahogyan (a politika és média segítségével és/vagy asszisztálásával, kulcspozíciókba ejtőernyőzött hálózati embereik irányításával) rájuk irányították a reflektorfényt a titkos munkatársak, titkos megbízottak és szigorúan titkos tisztek helyett. Annak ellenére, hogy „hazafias alapon” jelentőből sokkal több volt. 1989 „június 30-án 7940 hálózati személyt tartottak nyilván. A derékhadat a titkos megbízottak alkották 6700 fővel, a titkos munkatársak száma valamivel ezer felett volt, míg az ügynököké nem érte el a kétszázat. A hálózat tagjainak több mint 95%-át hazafias alapon szervezték be.)” – írta Takács Tibor. Nem árt megismételni, kiemelni: kétszáz ügynök. Miért is beszélünk ügynökkérdésről?
Nem ügynökökre, inkább szabadúszókra volt szükség
Ha máshonnan nem, a Hamvas Intézet munkafüzeteiből, illetve az ezekkel foglalkozó PS-cikkekből jól tudjuk, hogy az állambiztonság 1989 végén sem számolt a megszűnéssel, minden erejét az átalakulásra fordította (ahogyan az MSZMP MSZP-ként, úgy az állambiztonság nemzetbiztonságként született újjá). Haladtak a korral. „Megfontolásra érdemes a beszervezési alapok közül előtérbe helyezni az anyagi-egzisztenciális alapot, ennek azonban feltételeit is meg kell teremteni” – határozták meg az új irányt a III/III-as csoportfőnökség 1989 decemberében kelt évértékelő jelentésében. Már nem az elbizonytalanodott ügynökökre (a jelentések szerint sokan féltek, néhányan ki is léptek) volt szükség, a kulcsszerep az igazán elkötelezett, anyagilag is érdekelt személyekre várt. „A jövőben nem a foglalkozáshoz, munkahelyhez, beosztáshoz kötött személyek bevonása lesz célszerű, hanem szellemi szabadfoglalkozású, ’szabadúszóké’, akiknek a kötöttségek nélküli mozgás lehetővé teszi az éppen szükséges politikai image kialakítását” – írták ugyanebben a jelentésben. Szabadúszók, lólépésben haladó tisztek, nem ugyanarról van szó?
Szabadúszók előnyben! /Forrás: Hamvas Intézet, Továbbélő hálózatok
Nem szégyenli a Népszava a titkos munkatársat
Nézzünk két példát, két embert, két sorsot, hogy lássuk a különbséget „ügynök” és „ügynök” között. Ezzel is alátámasztva a külön elbírálás szükségességét, a skatulyázás kártékonyságát (ennek elkerüléséhez az ügynökakták teljes nyilvánosságra hozására lenne szükség). A két személy egyike ma is él, bár elmúlt kilencvenéves, aktivitását bármelyik fiatal újságíró megirigyelhetné. Várkonyi Tiborról, a Népszava „doyenjéről” van szó, akit korábbi cikkünkben lepleztünk le a Hamvas Intézet archívumában őrzött iratokra alapozva. Várkonyi kitüntetett titkos munkatársként „szerelt le” a nyolcvanas években, vele ellentétben sanyarú sorsa volt Mikus Gyulának, annak az ügynöknek, aki orosztanárként Antall Józsefről jelentett 1956 után, majd megrázó önvallomással jelentkezett a rendszerváltás idején. Ilyesmit Várkonyitól nem várhattunk, tőle néhány hónapja csak magyarázkodó publicisztikára futotta, amelyben „külpolitikai szakértőnek” nevezi magát, és visszautasítja a meg nem cáfolt vádakat.
“Nincs kitől és nincs miért elnézést kérnem” – írta Várkonyi, a cikkhez ezt a képet publikálták /Forrás: Népszava
Várkonyi töretlenül hisz a demokrácia győzelmében
Tény, hogy Várkonyi (Técsy) titkos munkatársra (és a többi le nem leplezett vagy leleplezése után is aktív egykori hálózati emberre– lásd mondjuk a Magyar Hírlapban publikáló Boros Imrét) büszkék lehetnének a néhai állambiztonsági vezetők, hiszen Pelikán elvtárssal szemben ideológiailag is remekül képzett. Mi másra utal, hogy a cikkünk nem elvette, hanem meghozta a kedvét, azóta is több publicisztikával jelentkezik havonta. Nem remeg meg a keze, ha le kell írnia a demokrácia szót. „Hosszú küzdelem vár még reánk, hogy legalább 2018-ig, a demokrácia legközelebbi erőpróbájáig a nélkülözhetetlen változás már csakugyan észlelhető legyen” – írta alig néhány hete, április elején „Técsy” titkos munkatárs, és a szerző nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen.
Mikust az internálótáborban szervezték be
Sokkal szomorúbb az Antall Józseffel foglalkozó cikkünkben már említett orosztanár, az „Egri Gyula” néven jelentő Mikus Gyula sorsa. Az ő életét nehéz nem tragikusnak látnunk. Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós 1989-ben megjelent művének (Őrjítő mandragóra. Bevezetés a politikai pszichiátriába) Mikus az egyik főszereplője. A pszichológus-tanár a rendszerváltozás idején tett önvallomást a szerzőpárosnak (erről itt olvashatunk hosszabban). Mikus régésznek készült, mégis pszichológusként végzett a leningrádi egyetemen. 1956-ban tagja volt egy fegyveres csoportnak, 1957 januárjában letartóztatták, Kistarcsára internálták, ahol megtörték és ’57 májusában beszervezték. „Szépítés nélkül: lefeküdtem nekik, együttműködést, megtérést vállaltam, még hangulatjelentéseket is írtam, és iszonyatos lelkiismeret-furdalásokkal, de üres papírokat is aláírtam” – idézi Mikus vallomását Pethő Sándor a Gazsó-Zelei műről írt recenziójában a Forrásban.
Feleségét tartótisztje erőszakolta meg
A beszervezett Mikus („Egri Gyula”) 1958 végén szabadult, előbb segédmunkásként dolgozott, majd helyettesítő tanárként a Toldy Gimnáziumba került, ahol kettős feladatot teljesített: oroszt tanított és megfigyelte Antall Józsefet. Néhai miniszterelnökünk megbízott benne, Mikus pedig jelentett – későbbi önvallomása szerint szorongva, gyötrődve, de jelentett. „Házassága 1961-ben tönkremegy – írta Pethő Sándor. – Feleségét az asszony tartótisztje megerőszakolja, ő pedig sírva könyörög férjének, hogy álljanak el a feljelentéstől, nehogy őket vonják felelősségre rágalmazásért. Ekkortájt Mikus Gyula barlangászni kezd”. A barlangászásba (régészkedésbe?) menekül, 1965-ben a Toldy gimnazistáival részben feltárja a Cserszegtomaji-kútbarlangot.
“Fertőző sejtként” lettek visszaültetve
Az internetes fórumon „jó fejként” írják le az egykori diákok Mikust. Életét, önvallomását olvasva ő sem volt nyertese a rendszernek – ellentétben a francia állam és az állambiztonság által is kitüntetett, egész életében utazgató, a rendszerváltás előtt és után is elismert Várkonyival. „Beszervezésével a rendszer éppenséggel be akarta őt vonni, hogy aztán fertőző sejtként vissza ültesse a civil társadalom szervezetébe, ahonnan kiemelte” – írta Pethő Sándor Mikus Gyuláról. Ha őt fertőző sejtként jellemezték, milyen leírás járna a címzetes titkos munkatársnak? Várkonyit az állambiztonsági iratok szerint nem lehetett olyan nehéz beszervezni. „Ha anyagi érdeke, vagy utazási lehetősége megkívánja – esetleg – feladatokat is elvállal” – írták beszervezését ajánlva. Később igazolta: utazás és költségtérítés fejében akár a vele összebarátkozó, baloldali, német újságíró körültekintő jellemzésére, feltálalására is hajlandó volt... (Persze csak mint “külpolitikai szakértő“).
Egy német “belpolitikai szakértő” / Kép a Mások élete című filmből
A leleplező egy tanyán, a nyerészkedő Budán
Talán e példával is sikerült alátámasztani, miért veszélyes egy kalap alá venni az ügynököket. Szomorkás lezárásként tegyük hozzá: a hálózat terve tökéletesen sikerült. Huszonhat évvel a rendszerváltás után nehéz szívvel, de leírhatja az ember: átmentették magukat. Mindenki elnyerte jutalmát. Az állambiztonsági iratmegsemmisítést leleplező, ezért leszerelt Bajcsi Isván egy vidéki tanyán él, sem őt, sem a Dunagate-ügyben ismertté vált Végvári Józsefet nem rehabilitálták azóta sem. Nem lettek hősök, Végvári ugyan húsz évvel a Dunagate-botrány után kapott egy kitüntetést, de az nem volt több porhintésnél. Bajcsi még ennyit sem ért az egymást váltó kormányoknak. Velük szemben a modellváltás nyerészkedőiből, az állambiztonság korábbi felső- és középvezetőiből milliomosok, milliárdosok lettek.
Index-cikk az Apró-klánról / Forrás: Index
Balkáni múltfeltárás a teljes tisztázás helyett
A közvélemény nagyobb része már érdektelenül szemléli a nevében is hamis ügynökkérdést, ezért aztán nincs következménye annak, ha volt állambiztonsági vezetőnek adnak komoly pozíciót, se annak, ha sokadszorra is leszavazzák az akták nyilvánosságra hozásának kérdését. Mivel a teljes nyilvánosság (szemben más országokkal) továbbra is csak ábránd, így a múltfeltárást is csupán balkáni módon lehet intézni. A megkötött kezű kutatók, történészek néha-néha feldobnak egy-egy nevet, egy-egy ügyet. Önmaguktól, esetleg egy karmesteri pálcának engedelmeskedve. A kezü(n)k meg van kötve. A kutató, a történész, az újságíró csak azt vizsgálhatja, amit engedélyeznek (kikéri a dossziét, aztán vagy megkapja vagy nem), ami egyáltalán megmaradt (néhány lapnak szinte mindig pont lába kélt), amit nem daráltak le vagy nem őriznek valahol – zsaroláshoz tökéletes bizonyítékként. Itt tartunk. Az akták titkosak, s még mindig a “Várkonyik” féltik a demokráciát.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS