Borvendég Zsuzsanna sorozata: Az amerikaiak tömegesen adták az ÁVO kezébe a kommunisták ellenségeit
A második világháborús hadifoglyokról a GULAG–GUPVI táboraiba elhurcolt honfitársaink szoktak eszünkbe jutni, és keveset beszélünk azokról, akik nyugati fogságba kerültek. Valóban nem várt rájuk olyan hosszú és kíméletlen szenvedés, mint a távoli Szibéria koncentrációs lágereiben lévőkre, de életüket ugyanúgy megnyomorította a kommunista rezsim, mint a Szovjetunióba került társaikét.
Azok, akik nem az emigráció ugyancsak keserű kenyerét választották és hazatértek, évtizedekig viselték a „nyugatos” bélyeget, kitaszítottként tengődtek, a rendszer ellenségként kezelte őket.
A polgári Magyarország száműzetése
A háború utolsó hónapjaiban több százezer katona és civil hagyta el Magyarországot és menekült Nyugatra – többségük hadiparancsot teljesítve, vagy csak rettegve a szovjet megtorlástól. Sokan hadifogságba kerültek, a civilek menekülttáborokban tengették napjaikat, és folyamatos kétségek között hánykolódtak, hogy érdemes-e visszatérni szeretett hazájukba, rokonaikhoz, barátaikhoz. A szovjet megszállás előrevetítette számukra a gyűlölt – és 1919-ben meg is tapasztalt – bolsevik rendszer rémét, amelyben csak üldöztetésre számíthattak. Idehaza a kommunista propaganda szemében egyöntetűen fasisztának és háborús bűnösnek voltak beállítva, holott ők voltak azok, akik a trianoni összeomlás után működőképes, prosperáló országot építettek a csonka hazából. Katonatisztek, hivatalnokok, tanárok, arisztokraták, gyárosok, jogászok és családtagjaik voltak ők, vagyis a két világháború közötti Magyarország értelmiségi elitje. Jól érezték, hogy a kibontakozó „demokratikus” világban nem lesz rájuk szükség, sőt, üldöztetést fognak elszenvedni, sokuknál mégis erősebb volt a honvágy.
A „háborús bűnösök” termelése
A háború befejezése után a hadifogolykérdés a legégetőbb problémák egyikének bizonyult, hiszen alig volt olyan család, ahol ne aggódtak volna egy-két rabságban tengődő szerettükért, ráadásul elsősorban a munkaképes és családfenntartó férfiak voltak érintettek, akik nélkül lehetetlenné vált volna az ország újjáépítése is. A pártok kommunikációjában a fogságba esettek kiszabadítása kötelező programponttá vált, hiszen az őszi nemzetgyűlési választásokra készülve enélkül nem lehetett politikai tőkét kovácsolni. A kommunisták is felismerték a kérdés kiemelkedő jelentőségét, és mindent megtettek azért, hogy kisajátítsák a tematikát.
A szovjet hadifogságba esettek sorsának firtatása kényelmetlen volt a kommunista párt számára, ezért vállalták fel a Nyugaton lévők hazaszállítását. Velük ráadásul „két legyet is üthettek” egy csapásra, hiszen a Péter Gábor által vezetett politikai rendőrséget azzal az indokkal állították fel, hogy felkutassa és számonkérje a háborús bűnösöket, a futószalagon sorjázó népbírósági perek lefolytatásához pedig vádlottakra volt szükségük.
Péter Gábor személyesen kívánta felügyelni a hadifoglyok hazaszállítását, így egy bizottság felállítását kezdeményezte, ahová a saját embereit is delegálta. A szándéka egyértelmű volt: politikai szűrést akart végezni a visszatérők között, hogy a rendíthetetlen antikommunista meggyőződéssel rendelkező magyarok véletlenül se nyerhessék vissza állampolgári jogaikat, és ezzel a választásokon való részvétel lehetőségét. Kezdetben a szovjetek akadályozták a foglyok hazaszállítását, időt akartak nyerni addig, amíg a kommunista párt létrehozza a szűrőtáborokat, ahol biztonsággal ki tudják válogatni a politikailag nem megbízható embereket.
1945 nyarán az amerikai és angol hatóságok megpróbálkoztak azzal, hogy útnak indítsanak hadifogolytranszportokat Magyarország felé a szovjetek háta mögött, de a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) – vagyis a szovjetek – tiltakoztak az eljárás ellen. Az első szállítmányok tagjai közül sokakra nem a szabadság, hanem orosz fogság várt, miután a megszállók a vagonokat azonnal továbbhajtották a keleti határ felé. Nem volt még készen a szűrőtáborok rendszere, így a szovjetek és a helyi kommunisták tartottak attól, hogy a hadifoglyok kontrollálatlan hazaáramlása politikai kockázatot jelent a bolsevik hatalomátvétel szempontjából.
Az USA Péter Gábor oldalán
1945 augusztusában egy háromfős küldöttség érkezett Salzburgba, ahol az amerikai megszálló erők képviselőivel tárgyaltak. A küldöttség tagjai a moszkovita Farkas Mihály, a politikai rendőrség megszervezésével megbízott Péter Gábor és hivatalosan a háborús bűnösök felkutatására létrehozott Katona Politikai Osztály (Katpol) vezetője, Pálffy György voltak. Amerikai részről jelen volt a titkosszolgálat, vagyis az OSS magyar ügyekkel foglalkozó részlegének vezetője, Himler Márton ezredes.
Himler baloldali újságíró volt, aki még az első világháború előtt vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol változatos közéleti tevékenységet végzett: például megszervezte az 1919-es kommün után Magyarországról elmenekült kommunisták támogatását. Hogy miként került egy szélsőbaloldali ember az amerikai titkosszolgálat tiszti állományába, nehéz megmondani, de 1945-ben az amerikai titkosszolgálat ezredeseként legfőbb feladata az volt, hogy összegyűjtse és kiszolgáltassa a magyar kormánynak az elmenekült és háborús bűnösnek tartott személyeket.
A Péter Gáborék által összeállított lista alapján elfogott közel négyszáz gyanúsítottat egyenesen a politikai rendőrség Andrássy út 60-ban található központjába szállították, ahol időnként Himler személyesen is megfordult, fenntartva az együttműködést a kommunista terror erőszakszervezetének hírhedt vezetőjével. Az amerikai segítséggel összegyűjtött, háborús bűnökkel vádoltak között egyaránt megtalálhatók voltak a Szálasi-kormány jól ismert képviselői és nyilas vezetők, de olyanok is, akik csak a kommunisták mindenhol ellenséget sejtő attitűdje miatt válhattak üldözötté. A fennmaradt források arról tanúskodnak, hogy a Péter Gáborék által összeállított listát kritika nélkül fogadta el a Himler által irányított amerikai részleg, és kivétel nélkül átadták azokat az embereket, akiket azonosítani tudtak. Az amerikai hadsereg tehát közvetlenül is segített Péter Gábor keretlegényeinek a kommunistaellenes személyek likvidálásában.
Nincs bocsánat
A háborús bűnösök listáján szereplő személyek felkutatása a nyugati szövetségesek és a politikai rendőrség, vagyis a kommunisták kooperációjában folyt az első pillanattól kezdve. A nyugati hadifoglyok többségének hazahozatala és politikai ellenőrzésüknek lefolytatása azonban még megoldatlan kérdés volt. Szórványosan, kisebb kontingensekben már 1945 késő tavaszától érkeztek vissza Ausztriából magyarok, de róluk kimutatás nem készült, így politikai megbízhatóságukat sem tudta a rendészet ellenőrizni. Külön szervezeti keret kialakítására volt szükség ahhoz, hogy e „kényes kérdés” a kommunisták számára megnyugtatóan rendeződjön. 1945 augusztusának végére sikerült a Honvédelmi Minisztérium hatásköréből elvonni a hadifoglyok sorsának felügyeletét, és a Belügyminisztérium keretei között felállítani egy erre szakosított intézményt, a Hazahozatali Kormánybiztosságot. Erre azért volt szükség, mert a honvédelmi miniszteri szék a koalíciós partnerek kezében volt, a belügy viszont az első pillanattól kezdve kommunista vezetés alatt állt.
A kormánybiztosság vezetője Millok Sándor lett, helyettese Tömpe András. Millok szociáldemokrata politikus volt, aki a kommün bukása után 1924-ig élt emigrációban Bécsben. A háború alatt Mauthausenbe deportálták, hazatérte után miniszterelnökségi államtitkár lett, szeptember elsejétől pedig a repatriálást vezényelte kormánybiztosként. Tömpét 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány bízta meg Debrecenben egy politikai alapon működő erőszakszervezet felállításával, ezzel párhuzamosan azonban létrejött a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO) is Budapesten. Az illetékességi vita úgy oldódott meg, hogy Tömpe a vidéki kapitányságok megszervezését és munkáját felügyelte, míg Péter a budapesti kerületek politikai rendészetéért felelt.
Tömpe régi mozgalmi ember volt, harcolt a spanyol polgárháborúban, jól ismerte a konspiráció és a hálózatépítés minden csínját-bínját, vagyis személyében olyan ember irányította a „nyugatosok” felülvizsgálatát, aki szakmai és ideológiai szempontból is a legfelkészültebbnek számított. A tét nem volt kicsi, hiszen a kommunista párt arra készült, hogy az elkövetkező hónapok során átvegye a kizárólagos uralmat az ország felett, nem volt hát szükségük olyan személyekre, akiket „megfertőzhetett” a Nyugat demokratikus szelleme, de még inkább veszélyforrást jelentettek azok, akiket valamelyik angolszász titkosszolgálat beszervezett.
Mivel javarészt katonaviselt, vagyis felkészült és tapasztalt emberekről volt szó, akik számára a szovjet megszállás egyet jelentett a nemzethalállal és a haza elestével, a nyugati hírszerzés tisztjei könnyen toborozhattak közöttük. Az államvédelem későbbi dokumentumaiban és a koncepciós perek irataiban állandóan visszatérő szófordulattá vált az „imperialista kém” minősítés, amellyel előszeretettel bélyegeztek meg mindenkit, akinek volt valamilyen kapcsolata a Nyugattal. Sok esetben nem alaptalanul hangzottak el ezek a vádak, hiszen a negyvenötös menekültek közül valóban sokan hajlandók voltak együttműködni valamely nyugati titkosszolgálattal abban a reményben, hogy felszabadíthatják Magyarországot a vörös uralom alól. Emellett a kommunista párt funkcionáriusai azzal is tisztában voltak, hogy a visszatérők között kevesen lesznek olyanok, akik a választásokon rájuk szavaznának, vagyis az alapos politikai szűrésre komoly indítékaik voltak. Mi történt a hazatérő hadifoglyokkal Magyarországon? A jövő héten innen folytatjuk!
Vezető kép: Debrecen, 1947. június 16. Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára köszönti az első szerelvénnyel hazaérkező hadifoglyokat a debreceni állomáson. A háttérben balra Molnár Erik népjóléti miniszter. MTI Fotó/MAFIRT: Bass Tibor
