Borvendég Zsuzsanna sorozata: Csak ebben az egy ügyben nagyságrendileg annyit loptak el, mint amennyi 1989-ben a költségvetési hiány volt
1987 tavaszán a kémelhárítás hozzákezdett, hogy nyugati bankokból hazaszállítsa Magyarországra az 1986-ban elhunyt Russay István nevén lévő illegális úton szerzett vagyont. Egy akciócsoport végezte a nyomozást, gyűjtötte az adatokat és derítette fel a titkos számlákat, próbált hozzájutni a széfeket nyitó kódokhoz. Krimibe illő jelenetek elevenednek meg a kutató szeme előtt, miközben a fennmaradt dokumentumokat tanulmányozza, de ennek a történetnek a végén sajnos nem jön el a katarzis és az ezzel együtt járó megnyugvás, hogy a bűnös elnyerte méltó büntetését.
Nemcsak a felelősségre vonás maradt el talán véglegesen, de a felelősök teljes körének a beazonosítása sem lehetséges a levéltári dokumentumok alapján. Ehhez már nem elég a történész eszköztára.
Pénznyelő
Több mint két évig dolgozott az állambiztonság a kilopott pénzek hazaszállításán, de ez is felemásan történt, az úgynevezett „szocialista törvényesség” alapján. Egy 1988 áprilisi adat szerint 1 milliárd forintnak megfelelő vagyont sikerült a hatóságnak felderíteni, (természetesen korabeli értéken, ha a jelenlegi árfolyamon akarjuk megadni ennek az értékét, közel 49 milliárd forintra kell gondolnunk) és ebből 70 millió forint érkezett az adott időpontig haza. Az előző részben olvashattak arról, hogy a fellelt pénzek egy részét nem utalták egyből a Pénzintézeti Központba vagy a Magyar Nemzeti Bankba, hanem egy bécsi bankban megnyitott számlára helyezték el. Az iratokban azt a rövid indoklást találhatjuk ezzel kapcsolatban, hogy egyszerűbb így összegyűjteni a pénzeket, majd egy egyszeri átutalással átemelni a Nemzeti Bankba. Nem tudom megítélni ennek az indoklásnak a hitelességét, de ha még el is fogadjuk, hogy észszerűbb volt eszerint cselekedni, akkor is fontos megjegyezni, hogy a ma kutatható dokumentumokban nem találtam utalást arra, hogy ez az átemelés megtörtént-e, és ha igen, mikor.
Az igazságérzetünk és a nyugalmunk megzavarására azonban számos más, az üggyel kapcsolatos nyitott kérdés is alkalmas. Például az állambiztonság pusztán Russay számlái után nyomozott, holott tudjuk, hogy a Mineralkontor tulajdonosaként Heinrich Korzil éppen ugyanannyi korrupciós pénzt zsebelt be, mint az üzlettársa. Ráadásul fejenként 1-2%-ot kaptak jutalékként minden szállítás után, vagyis az országot minden esetben 10%-kal megkárosító üzletekből eredő piszkos pénzek 6-8%-a valahol máshol landolt. Hogy hol? Nyilván az amerikai Phibro mögött álló érdekköröknél, amelyekhez a magyar államnak esélye sem volt hozzáférni. Felbecsülni is nehéz, mekkora összeggel károsíthatták meg csak az iráni olaj reexportja során hazánkat.
És még egy aprócska, de egyáltalán nem elhanyagolható körülmény: Russay 1984-ben nyugdíjba vonult, de a gazdasági visszaélések változatlanul folytak egészen 1989-ig. (Legalábbis addig biztosan, hogy mikor vetettek ennek véget, a kutatható dokumentumokból nem lehet megállapítani, hiszen csak 1990 elejéig lehet a titkosszolgálati iratok egy részéhez hozzáférnie az egyszeri történésznek.) Vagyis a visszaéléssorozat sokkal hosszabb ideig folyt Russay nélkül, mint az ő felügyelete alatt, így a Russay számláin lévő pénzek minden bizonnyal csak egy elenyésző töredéke lehetett mindannak, amelyet a nyolcvanas évek során elraboltak hazánktól.
Elguruló dollármilliók
Az állambiztonság is tudatában volt annak, hogy miközben nyomoznak a Russay-vagyon után, nem tudják megakadályozni, hogy a csalások folytatódjanak. A kémelhárítás megállapítása szerint Tóth József, vagyis Russay utódjának irányítása mellett a károkat okozó üzleti konstrukciók változatlanok maradtak – több pénz tűnt el a nyomozás idején, mint amennyit közben az operatív szervek felderítettek. Adataik szerint csak 1987-ben a Phibro, a Radex és a Magnezitwerke cégekkel bonyolított üzletek fedésével kilopott pénzek 20 millió schillingre rúgtak. (Ez korabeli értéken 65 millió forint volt, ma több, mint hárommilliárd.) Elrendelték hát a nyomozást a Mineralimpex akkori vezérigazgatója ellen.
Az állambiztonság megállapította, hogy továbbra is érkeztek a jutalékok Korzil svájci bankszámlájára. Sőt a Mineralkontor titkos számláját is átrakták Svájcba azért, hogy a Mineralimpex ellenőrzése teljesen megszűnjön a leányvállalat működése fölött. De hiába szerzett ezekről az esetekről tudomást a belügy, a helyzetet befolyásolni nem tudta:
Az op. osztály az »Árulók« fn.
Ha átszámítjuk ezt a dollármennyiséget, mai értéken több mint 78 milliárd forintot kapunk.
1988 folyamán további 100 millió dollár értékben közvetített a Mineralimpex iráni olajat a Phibrónak, az előre betervezett veszteség meghaladta a 10%-ot – olvashatjuk a Belügyminisztérium jelentéseiben. Felhívnám a figyelmet az „előre betervezett veszteség” fordulatra! Vajon a fekete arany világkereskedelmében bevett szokás előre tervezni a veszteséget? Ha a homoksivatagban a semmiből kiemelkedő ultramodern városokat, vagy az amerikai olajmágnások életvitelét nézem, kötve hinném, hogy a veszteségre játszottak volna bármikor is…
Zavartalan rablás
A rendszerváltás küszöbén tehát – minden állambiztonsági nyomozás ellenére – a visszaélések folytatódtak:
A Kereskedelmi Minisztériumban megbeszélések folytak az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt és a Mineralimpex KV vezetői között, amelyet a felügyelő miniszterhelyettes irányított. A megbeszélésen »Márk«
Ez a jelentés 1989 márciusának végéről származik, abból az időszakból, amikor a magyar nép lelkesen és várakozásokkal telve nézett a kibontakozás elé, örült, hogy végre szabadon tüntethetett március 15-én, és lázas előkészületek folytak Nagy Imre és társai temetésének megszervezésére. Közben javában zajlott a békés átmentés és szabad rablás, amiről akkor fogalmunk sem lehetett.
Két szemfüles újságíró volt csupán, aki felfigyelt a Mineralimpex körül zajló viharokra, és megpróbált riportot készíteni Tóth Józseffel és pár illetékes pártemberrel – Dézsy Zoltánról és Ilkei Csabáról van szó.
Tóth József sem akkor, sem később nem válaszolt a neki címzett kérdéseikre, de az illetékes minisztérium bürokratáinak válaszai is csak arról szóltak, hogy a nyomozás sikeres volt, Russay nevén lévő vagyont, 1 milliárd forintot hazahoztak, vagyis minden a legnagyobb rendben van. Valóban? Mivel a fellelhető nyomozati iratok elég hiányosak, és azt is tudjuk, hogy Russay vagyonának csak egy részét találták meg, valamint a feljebb leírtakból nyilvánvaló, hogy Russay nevén az innen kirabolt pénzek töredéke volt csupán, az 1 milliárd forint – még korabeli értéken is – vajmi kevésnek tűnik. A megmaradt adatok alapján összeszámoltam, hogy mennyi lehetett az a pénz, amit az állambiztonság megtalált Russay nevén. Vigyázat, megrendítő tények következnek!
Ki fizet a végén?
Az iratok alapján az állambiztonság által hazahozott, illetve hazautalt összegek korabeli forintértéke közel 260 millió volt, azok az összegek azonban, amelyekről jelentés készült ugyan, de osztrák bankszámlára utalták, és nem Magyarországra érkeztek, már 950 millió forintot értek korabeli árfolyamon számolva. A legmegdöbbentőbb azonban, hogy az állambiztonsági nyomozással párhuzamosan – a fent idézett jelentések szerint – 2,5 milliárd forint népgazdasági kár keletkezett, vagyis sokkal több pénz folyt el az operatív akció közben, mint amennyit sikeresen felderítettek. Érzékletes összehasonlításként érdemes az 1988 végére az állambiztonság által összesen felderített 3,7 milliárd forint népgazdasági kárt a korabeli költségvetési hiány mellé rakni, amely 1989-ben 19,5 milliárd forint volt. Vagyis elmondhatjuk, hogy egyetlen külkereskedelmi vállalat felhasználásával okozott kár töredék része (hiszen az eltűnt vagyonnak elsősorban csak azon részét ismerjük, amely Russay számláira került) már költségvetési tétel volt: az 1989-es hiány 19%-át tette ki! Vajon, ha a Mineralimpex és a Mineralkontor vezetői által ellopott pénzek teljes egészében megkerültek volna, mekkora részét tették volna ki a költségvetési hiánynak? És az államadósságnak? Költői kérdések ezek, amelyekre a jelenleg hozzáférhető dokumentumok alapján nem kaphatunk választ. Egyet viszont biztosan tudunk: ezt a hiányt velünk fizettették meg.
Érdemes átszámolni az összeg mai értékét. Ha a 2023-ban megadott nyugdíj valorizációs szorzót használom, az 1988 végi 3,7 milliárd forint ma több mint 180 milliárd forintot ér! És ez csak az a része a Mineralimpex vezetői által elsíbolt pénzeknek, amelyet a korabeli állambiztonság fel tudott deríteni! És mi lett a sorsa a történet „hőseinek”? Természetesen soha nem kellett elszámolniuk semmivel, de a részleteket majd jövő héten olvashatják.
Vezető kép: Budapest, 1988. október 7. Miközben mai pénzben százmilliárdok folytak ki az országból a kommunisták hitelből tartották életben az országot, Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke (j2) is ilyen ügyekben fogadta Sir William Ryriet, a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) ügyvezető elnökét a Parlamentben. A találkozón természetesen részt vett Pulai Miklós miniszterhelyettes, a Világbank magyarországi kormányzója (j2) is. MTI Fotó: Soós Lajos
