Képzeljétek el, hogy Los Angelesben éltek. Végre felnőttök, elmentek főiskolára, és ezt nyilván minél messzebb akarjátok a szülőktől, hogy folyamatosan piálhassatok, csajozhassatok, pasizhassatok és senki ne is tudjon beleszólni. Ezért nyilván New York például egy lehetséges célpont, ennél messzebbi nincs. Sikerül. És akkor egyszer csak kopogtatnak az albérletetek, vagy kollégiumi szobátok ajtaján, ahol egy kedves középkorú hölgy áll, aki úgy mutatkozik be, mint a helyi pótanyátok, akit az anyátok bérelt fel és alkalmaz, hogy a gondotokat viselje. A kezében egy tepsiben valami finom étel gőzölög, és amikor átadja, körbenéz, szeme az üres sörösüveget keresi. Kiderül, hogy az édesanyátok nem tud titeket elengedni, ezért az előtted álló hölgy az ő kivetülése, amiért horror pénzeket fizet a család havonta.
Facebook hozzászólás
Jusztitia Igazságos
2024-03-07 at 12:57
Vidéken,kisebb faluban nevelkedtem, ráadásul nem is mostanság, hanem évtizedekkel ez előtt. Talán ez is predesztinálta az én gondolkodásomat, nah és persze szüleim “józan-paraszti” gondolkodása. Hiszen anno el kellett engedni a 6 éves kisgyereket egyedül az iskolába, mert a szülők dolgoztak, pedig az iskola lehet, hogy 4-5 km. távolságra volt. Nem fogták a kezünket akkor sem, ha nap közben, amíg dolgoztak a szülők, mi játék közben megsérültünk, megvágtuk a kezünket, stb. Ilyen mentalitással lettem én is felnőtt, majd magam is szülő. Imádtam szülőnek lenni, a legboldogabb időszaka volt életemnek, amikor a megszületett fiamat kellett gondozni, nevelni. Nevelni? Igazából egy normális családban sok nevelést nem igényel a gyermek, hisz a gyermeki tulajdonság az utánzás. S ha a szülők felelősségteljesen, becsületesen élnek, ha szeretik egymást, s gyermeküket, akkor a gyermek is ezt a szemléletet szívja magába. Nyilván való, hogy egyfajta zsinórmérték mellett terelgeti az ember a gyermekét, de ha a fenti értékek megvannak egy családban, sok terelgetést nem igényel. Én 14 éves korában engedtem el először gyermekem kezét, de csak egy kicsit hosszabbra engedve a gondoskodás madzagját. Kollégistaként tanult lakóhelyétől messzebb lévő városban, így hétvégenként azért még az otthon várta őt, és amennyire meg tudtam ítélni, ő is várta az otthont. Aztán egyetemista korában ez a zsinór kicsit hosszabb lett, mert nem minden hétvégén jött haza, rá volt bízva, hogy hazajön-e, vagy marad. Ekkor még nem szakadt el véglegesen az otthont jelentő zsinór. Erre 23 éves korában került sor, amikor véletlenül úgy alakult, hogy a Föld másik felére került tőlünk. Az eddigi távollétek sem voltak számomra, mint szülő számára könnyűek, de a gyermekem érdekében meg kellett keményíteni magam,hogy hagyjam a fiam felnőni, s valójában felnőtté válni. Ám, amikor a Föld túlsó felére ment – akkor is, s még a mai napig is érzem, hogy milyen nehéz volt őt elengedni. Ám az ő tanulása, szakmai élete fontosabb volt, mint az én aggódásom. Sosem felejtem el,azzal bocsátottuk útjára, hogy “kisfiam, akárhova kerülsz, élj becsületesen, mint itthon, s ha ennek ellenére bárhol, bármikor bajba kerülsz, egyet ne felejts: nem vagyunk gazdagok, de mindent amink van pénzzé teszünk, és hazahozunk a világ végéről is”. Hála a jó Istennek, épségben, egészségben haza is jött. Becsülettel megállta a helyét, ezt később az egyik európai ország egyetemén, a fiam PhD-jére ideutazott szakmai vezetőjétől hallottam. Az aggódás a mai napig megmaradt, s ezt már az unokám is tudja, hogy a nagyi “nagyon aggódós”:)) – de minden aggódást megért, minden aggódás elfelejtődött akkor, amikor fiamat kérdezték, hogy hogy mert egyedül menni olyan messzire, ismeretlen emberek közé, s a fiam azt válaszolta: “VOLT EGY BIZTOS HÁTTEREM!” Valóban: egy gyermek kezét – minden gyermekét más és más korban – de el kell valamikor a szülőnek engedni, hogy felelősségteljes felnőtté váljon, a szülő pedig ehhez biztosítson egy megfelelő hátteret, ahova a gyermek bármikor hazatérthet.
lhotx
2024-03-04 at 20:50
Ugyanezt tessenek elképzelni némi mesterkélt intelligenciával kibővítve, rátoldva!
Naprózsa
2024-03-04 at 14:55
Szerintem mindig is ez volt, csak más-más ellenőrökkel. A falun élőknél az egész közösség ellenőrzi a tagjait. A történelem során meg a rokonság és a környezet figyelte árgus szemmel, hogy az új nemzedék helyesen viselkedik-e.
Húgom mesélte, hogy miután idősebbként nekem már volt gyerekem, a rokonság, idősebb szomszédok nekiálltak őt molesztálni, de folyamatosan, hogy, drágám, nálatok mikor jön a baba? Igaza volt, mert valszeg az ilyen szelíd nyomás vette mindig is rá a fiatalokat a normakövetésre és a következő generáció biztosításra.
A városi kaptárak, ahol még a szomszédot sem ismerik teszi lehetővé például a szexuális devianciát, mondjuk a pedofílok pofátlan szaporodását is, egy kisközösségben ezek mégis tudnak uralkodni magukon, különben nagyon pórul járhatnak…
Az öregek azt tartják, hogy egy kisbabát a legkönnyebb megszülni, onnantól a szülők szemében az utód örökké gyermek marad akár 70 évesen is.
hozzaszolo
2024-03-04 at 13:59
A kirgizek meg birkaszemet esznek, meg kumiszt isznak. Ha nekik jólesik? Hagyjuk meg nekik a Nyugat ópiumát.
Tudományos libsizmus
2024-03-04 at 13:14
“Egy egész iparág épült azokra a felnőtt szójafiúkra, akiket nem akar elengedni otthonról az anyukájuk”
E szubkultúra egyik autentikus megtestesítője Magyar Péter uram. Habár ő nem az anyukája, hanem a felesége okán lett Mártha Imre klón szójafiú.