Egy okos embert (ugyanazzal a trükkel) legfeljebb kétszer lehet becsapni

Na jó, legfeljebb háromszor. Ez a rejtői mondat nagyobb igazságra világít rá, mint gondolnánk. Tulajdonképpen magyarázatát adja az elmúlt bő harminc év választástörténetének és a magyar balliberális oldal elmúlt tizenöt éves szenvedéstörténetének is.

A teljes egészében külföldi érdekeket szolgáló és az általuk okozott károkhoz képest fillérekkel, de mégis százmilliárdokkal kifizetett magyarországi baloldal 1994-ben nyert először választást a rendszerváltás után. Rendszerváltás talán volt, de elitváltás egyáltalán nem, minden bűnöző és hazaáruló maradt a helyén. Az MSZP-nek két dolog szerezte meg a parlamenti helyek többségét, nem mellesleg csak a listás szavazatok 33 százalékával: egyrészt a kádári nosztalgia, másrészt az SZDSZ árulása, amely már jóval, évekkel korábban elárulta a rendszerváltó szövetségeseit, és a jelentős részben általa uralt sajtóval az MSZMP utódpártja oldalára állt. Ebből a szempontból tulajdonképpen lényegtelen, hogy az SZDSZ-nek és a holdudvarának soha egy őszinte pillanata sem volt: 1990-ben ők akarták átvenni az országot, és mérhetetlenül csalódottak voltak, hogy a belbudapesti észkombájnokra csak húsz százalék szavazott.

Az 1994-es MSZP-szavazók abban tévedtek, hogy Horn Gyula és társai nem életszínvonalban és biztonságban kínálták a kádári feelinget, hanem életérzésben. És abban elég jól: az MSZP tragikus kormányzása ellenére százalékban gyakorlatilag megőrizte a támogatottságát, és nem tőle, hanem az SZDSZ-től undorodott meg a szavazóinak a jelentős többsége. Horn Gyula a ciklus végére már nem volt a formája csúcsán; a szavazók hatvan százaléka már nem hitte el neki másodszorra, hogy visszajön a 3,60-as kenyér és a biztos munkahelyek világa.

Sok mindent elmond a magyar néplélek facsarulatairól, hogy a szocialisták 2002-es győzelmének a Fidesz jó kormányzása ágyazott meg. Egyrészt, mert a Fidesz elhitte, hogy jó kormányzással 95 százalékos baloldali sajtófölényben is lehet választást nyerni, ha már az ellenzékből is sikerült, másrészt, mert az emberek látták, hogy pörög a gazdaság, és elhitték a baloldali sajtónak, hogy mindebből visszakaphatják azt, amit az elmúlt húsz évben elvettek tőlük. Nem a kádári hazugságra vonatkozó trükköt cserélték le, hanem a bűvészt, egészen véletlenül az Apró-klán egyik bennfentesére, egy egykori ügynökre, Medgyessy Péterre. A kádári nosztalgiára alapozó szocialista maszlaghoz csak azt a nagyon hatékony látványelemet csapták hozzá, hogy személyesen Orbán Viktor nem adja oda nekik azt, amit majd a szocialistáktól megkaphatnak. A 2002-es kommunista hazugságban és csalássorozatban az volt a legzseniálisabb, hogy a szocialista szavazók a Fidesz jó gazdasági teljesítményéből következő javakat nem a jobboldali kormányhoz kötötték, hanem igazából végül is a szocialistákhoz. Akik a száznapos fosztogatás során szétszórtak némi aprót a nép közé, hogy aztán mindent ellopjanak, amire 1998 előtt nem jutott idő.

Horn Gyula mint erős személyiség, egyáltalán személyiséggel rendelkező politikus, nem bukott le mint csaló a ciklusa végéig, Medgyessy Péterről azonban nagyon hamar kiderült, hogy csak egy betanított bűvész, akinek nincsenek saját mutatványai, és ha a háttéremberei szólókarrierbe kezdenek, jelentéktelennek bizonyul. Ezt a szocialisták eleve tudták, az SZDSZ-nek pedig érdeke volt a minimális többségű koalícióban, hogy gyengítse a miniszterelnököt. A baloldal kormányzásra való alkalmatlansága pedig a továbbra is fennálló sajtófölény ellenére is kiderült a köz számára. Amikor Medgyessyt Gyurcsányra cserélték, megint csak nem a mutatvánnyal kezdtek valamit, hanem egy új ripacsot szedtek elő, aki még közelebb állt az Apró-klánhoz – ha az egyáltalán lehetséges –, mint a Medgyessy. A kádári nosztalgia is maradt: Gyurcsány köztársaságra vonatkozó lózungjai teljesen azonosak voltak az eredeti életérzéssel, amit már Horn Gyula is képviselt. Az eredeti szocialista szavazók pedig nem akarták elveszíteni ezt a hangulatot. Annak ellenére sem, hogy a magyar választói közeg többsége tisztában volt azzal 2004 után, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányzás rossz irányba megy, mégis hajlandóak voltak arra az öncsalásra, hogy a Fidesz félrecsúszott kampánya mellett még egyszer higgyenek a szocialistáknak.

Ez a választás volt az SZDSZ hattyúdala is, amely az öt százaléknál alig több szavazatát két pszichológiai alapállásból szedte össze. Húsz–harmincezer eszelős magyargyűlölő ál- és félértelmiségiből, akiknek néhány száz, belpesti felsőközép-osztályból szalajtott egyetemi ember volt a véleményvezére, akiknek minden vágya az volt, hogy a magyarokat nekifutásból hasba rúgják, hogy tudják, hol a helyük. Illetve százezer környéki olyan társutasból, akik szerint Magyarország nyugatosodásához elengedhetetlen egy liberális sokkterápia, kulturális és gazdasági téren is. Ez utóbbiak a 2006-os csalódás után eltűntek a párt mögül, mert így sokadszorra már nekik is leesett, hogy a liberális értelmiség csak és egyedül a magyargyűlölete alapjain állva, a pénzért politizál.

2006 tavaszán utoljára működött a szocialista varázslat. Érdekes módon hiába derült ki rögtön a választások után szinte, hogy Gyurcsányék mindenben hazudtak, hiába vontak vissza adócsökkentéseket, hiába derült ki a gigantikus méretű államháztartási hiány, nyár elején még nem roppant meg igazán az új kormány támogatottsága. Ahhoz az kellett, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerüljön. A beszédben és főleg utána Gyurcsány ugyanis új kontextusba helyezte a kádári feelinget, egészen pontosan megtagadta azt, világossá tette, hogy az új MSZP már nem a régi értékeket kínálja, vagyis nem lesz több “ingyen ebéd”. Sőt, ezentúl már meg sem ígérik!

Az igazi dráma az előadó által meg nem értett összefüggés volt, az, hogy a baloldali választók százezrei értették meg Gyurcsány szavaiból, hogy minden szempontból hülyének voltak nézve, be lettek csapva. Gyakorlatilag Ferenc bejelentette, szigorúan a saját szavazóinak – mert a többiek már tudták –, hogy a baloldali álom sohasem létezett, az MSZP nem is gondolta komolyan, és az előző bő másfél évtized minden rémsége valójában nem más, mint a kapitalizmus maga, és nem is várhatnak mást a jövőben sem. És Feri még elégedett is volt magával.

Bármennyire is szeretnék ezt a liberálisok másképp láttatni, a Fidesz négy kétharmadában benne van az, hogy meg is tartja azt, amit ígér. Persze a 14. havi nyugdíj ígérete egy kétségbeesett lépés volt egy elrontott kampányban, de a Fidesz által beígért hangulat, ami persze csippentett némi ízt a kádári nosztalgiából is, az érzések mellé valódi és értékálló támogatásokat is ad. Az emberek szeretnek munkából megélni, és azt még jobban szeretik, ha mindenki más is munkából él meg. A magyarok pont annyira nem szeretik, ha a kormány beleugat a mindennapi életükbe, mintha az ilyesmit Brüsszel vagy az amerikai nagykövet merészeli. Pontosan tudják, hogy mennyivel élnek jobban most, mint a baloldali kormányok alatt, és pont a baloldaltól tanulták meg, hogy nincsenek csodák, tehát a Fidesztől sem várnak többet, mint amit józan ésszel lehet.

A magyar baloldal 1990 után a liberálisok agymunkájával megsegítve háromszor csapta be rettenetesen a magyar választókat. Fennállt a veszélye, hogy ez 12 év után elfelejtődik; végül is 2006, a megvilágosodás pillanata már olyan messze van, amennyi a rendszerváltás és az őszödi beszéd között eltelt. De nem így lett, mert amilyen ügyesen fenntartották a hetvenes évek életérzésének visszahozatalára vonatkozó ígéretüket, az elmúlt 16 évben pont olyan állhatatosan és otrombán vannak megsértődve a szavazókra, hogy azok már átlátnak rajtuk. Újra és újra megígérik azt, aminek lehetetlenségéről és ártalmasságáról közmegegyezés van, és amiről mindenki tudja, hogy eszük ágában sincs betartani.

A magyar választók megtanulták, hogy mi a realitás: felismerik a hülyéket és a fantasztákat, valamint a saját érdekeiket. A magyar választó tanult a hibáiból. Sok országban nem történt ez meg – ez Európa óriási problémája.

Fotó: Hatlaczki Balázs/PS