Legkorábbi illat- és hangemlékeim, a frissen lefőtt kávé illata és magyar nagymamám öngyújtójának kattanása még a sötétben. A vaskályha melege és a gőzölgő, törökösen főzött kávé kint tartották a telet nagyim szobájából. Az egykor villám sújtotta göcsörtös körtefán és a terebélyes mandulafán megállt a friss hó. A kiakasztott szalonnabőrkén cinegék légtornáztak, és csipkedték róla a maradék zsírréteget. Kikémleltem az ablak jégvirágjai között a kertbe, amely a kora reggel sötétjében is fehéren ragyogott. „Mától egy tyúklépéssel hosszabbak lesznek a napok” – simogatta meg fejem a nagyim, mintegy vigaszként. Tudta, hogy nem szeretem sem a sötétet, sem a telet. Annak ellenére, hogy januári gyerek voltam és a szomszéd gyerekekkel életveszélyes módon szánkóztunk a közeli lejtős utcákon, nem rajongtam a télért.
Egy tyúklépés igaz, nem sok, de mégis kicsit közelebb visz a tavaszhoz, gondoltam, és kértem egy kávéscukrot, amely egy kockacukor volt, amelyet nagyim kiskanállal az erős feketébe mártott. Imádtam, és megalapozta a kávé iránti szeretetem. Még voltak komoly mínuszok, és olyankor nem lehetett jókat rosszalkodni, mint nyáron. Csúzlizni, fára mászni, íjat készíteni és egyéb remek dolgokat, amelyekkel komolyan veszélyeztethettük saját és társaink testi épségét és szemünk világát. Na meg ilyenkor jónak kellett lenni, sőt, duplán jónak, hiszen jött a Mikulás, és ha nem akartunk szenet meg virgácsot, és ráadásul még a krampuszt is a nyakunkba, akkor óvatosnak kellett lenni a szomszéd ablakaival, és a hálaadási pulykavadászatot sem lehetett megismételni, mert azért komolyan kikaptunk. Bár szerintünk a szomszéd bácsi pulykája amúgy is halálra volt ítélve, így egy-két nap ide vagy oda nem számított, és ezt a nézetet osztotta az enyhén pszichotikus házőrző ebünk is. A pulyka a sütőben landolt, mi szobafogságban, a kutya ábrázatán pedig hetekig boldog vigyor ült. Legalábbis én úgy láttam.
Szóval éppen, hogy kikerültem a Krampusz zsákját, és a Jézuskánál végképpen nem akartam elvetni a sulykot. Főleg, hogy egy szalagpatronos forgótáras revolvert kértem tőle. Azért már megérte pár napig jónak lenni, bár komoly kihívásnak tűnt. Voltak remek dolgok is a télben, így a már fent említett vaskályhán almát lehetett sütni. Már az illata is mennyei volt, az ízéről nem is beszélve. Amíg azt majszoltam, egyszerűbb volt jónak lenni. A legizgalmasabb ilyenkor az ünnepi készülődés volt. Már a bevásárlás is élmény volt, a dekorált kirakatok, és hogy az emberek ilyenkor sokkal kedvesebbek voltak, mint általában. Ha már várakozás közben elaludtam és ezért lekéstem a Mikulást, na meg a Krampuszt, akkor a Jézuskát mindenképpen meg kellett lesnem. Legalábbis ez volt a terv.
Ilyenkor lettem megbízva valami apró feladattal, amely a konyhába szólított, és mire visszatértem, már égtek a csillagszórók a karácsonyfán és alatta ott sorakoztak az ajándékok. Másodperceken múlt, de a Jézuskát is lekéstem. Persze, nem lehetett csak úgy odarohanni és feltépni a csomagolást, pedig a pisztoly alakúval akartam kezdeni, hanem előtte énekelni kellett a családdal. Szólt a Mennyből az Angyal és az Oh Tannenbaum. Mire a csillagszóró utolsó szikráit villantotta a fenyőillatú szobában, rohanhattam az ajándékaimhoz. Száguldoztak a Matchbox kisautók, és durrogott a szalagpatronos pisztoly, egy csoda volt akkor a karácsony. Gyermekként még nem fogtam fel, hogy az igazi ajándék a Jézuskától az volt, hogy nagyszüleimmel és szüleimmel lehetettem. Most is le fogom késni a Jézuskát, ebben szinte biztos vagyok, de a szeretetteljes emlékek ott lesznek a fa alatt örök ajándékként, amíg csak élek.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS