Elment, de megtörhetetlen hősként örökre velünk marad. Mert nem Kádár Jánosé, hanem Pákh Tibor népe vagyunk. Békésen, csendesen ment el. Halálhírét Svédországban élő unokaöccse erősítette meg. Pákh Tibor testvére odamenekült még régen a rezsimtől üldözve – számol be a szomorú hírről volt kollégánk, Mező Gábor a Hálózaton. Alább változtatás nélkül olvasható Mező Gábor nekrológja (a szerző engedélyével).
Elment a legenda. Annyi emberre írják ezt, de Pákh Tibor tényleg az volt. A nemzet legendája – még akkor is, ha a magyarok legnagyobb része nem ismeri. Talán hallott róla. De inkább nem.
Pákh Tibort a létező összes eszközzel megpróbálta elpusztítani a diktatúra – a kivégzést leszámítva. Kezdték a Gulágon. Folytatták ötvenhatban, amikor ő is lövést kapott. Aztán ötvenhat után, amikor bátor és okos leleplező írásaiért hosszú-hosszú börtönre ítélték. Hiába akarták elkapni a társait, Pákh Tibor nem vallott. Jogász. Jogásznyelven utasította vissza a vallomás-tételt akkor, amikor társairól kérdezték. Kevés per végén kerülnek egyedül a börtönbe. Legtöbbünket könnyen vagy nehezebben, de meg lehet törni. Őt nem lehetett. A feleségét üldözték, fenyegették, sohasem lehetett gyerekük. Amikor nála jártunk, láttuk a babákkal teli polcot. Néhai mindene gyűjtötte. Ez volt az egyetlen mániája, az idős férfi könnyes szemmel mondta: tudták, hogy ezzel sem pótolhatják a soha nem meg nem született lányt vagy fiút, de azért jelentett valamit. Valamit. Olyan szeretettel beszélt a nejéről, ami szintén példaértékű.
Már elmúlt kilencven, amikor beszélgettünk, de mindenre pontosan emlékezett. Dátumok, nevek, esetek, jogi részletek, mindenre. Már csak egyet akart: bár szeretett élni, és szerencsére jó környezetben, egy élhető, keresztény idős-otthonban teltek az utolsó évei, azért már ment volna a felesége után. Fel, a Mennyországba. Mondta is, hogy már nagyon hiányzik neki.
Pákh Tibor a börtönben is kiállt a jog nélküli emberek jogaiért. El akarta onnan távolítani a besúgókat, az állambiztonság embereit. Ez nem tetszett a rezsimnek. Az sem, amikor ’63-ban azzal fordult a börtön vezetéséhez, hogy ugyan magyarázzák el Kádár Jánosnak, nem szép dolog hazudni. A másét sem elvenni, de hazudni főleg nem. Márpedig Kádár azt találta mondani a vele összejátszó, minimum társutasnak nevezhető ENSZ-főtitkárnak, hogy a Magyar Népköztársaságban már nincsenek politikai foglyok. Voltak. A börtönigazgató elképedt a rab tiltakozásán, majd miután Pákh Tibor éhségsztrákolni kezdett, meg amúgy is túl bátor, megtörhetetlen volt, megpróbálták elektro-sokkokkal kiölni belőle a lelket. Vagyis ellopni azt. Nem sikerült. Pákh Tibor sokkolás előtt és után csak mondta az emberi jogait, képzelhetjük a nyilván nem túl képzett, és többségében talán nem is „született gonosz” börtönőrök elképedését. Talán még közülük is sokan tisztelték.
Pákh Tibor mélyen hívő keresztény volt. De elsősorban magyar. Volt – milyen furcsa ezt kimondani, leírni, hiszen róla tényleg azt hittük, hogy örökké él. Szóval keresztény volt, de ennél fontosabb, hogy hívő: megbocsátott mindenkinek. Nem haragudott a kínzóira. Haragszunk mi helyette. Kicsit olyan volt ő mint Villon a verseiben, soha sem fogta be, na nem a pofáját, ezt nem merném leírni róla [Villon is magáról írta], a száját. Nem hallgatott el. Miután kiszabadult, gyógyíthatatlan elmebeteggé nyilvánították. Az üldözött ellenzék egyik ismert, élő ikonja lett. Mindenhol ott volt, és bár voltak, akik nem szívelték mély vallásossága, Mindszenty-pártisága miatt, mások, például Krassó György ennek ellenére és ezzel együtt is tisztelték.
Sorstársai közül sokan jóval fiatalabbak voltak, és már régen nincsenek velünk. Most Modor Ádám kutató vagy Molnár Tamás Inconnu-s barátja, Bokros Péter jut éppen az eszembe, de Pákh úr maradt, és úgy tűnt, mindenkit túlél. Az üldözőit, a többségében – ha megélték – átmentett vagy párnák közt elszenderedett elvtársakat biztosan. Egymás után szálltak a Pokolra, zsebükben keresgélve a Kháronnak kikészített aprót, de Pákh Tibor maradt. Maradt és beszélt. Maradt és emlékezett.
Életem egyik felemelő pillanata volt, amikor megismertem, mindig nagyszerű érzés, ha nálunk nagyobb, s főleg, ha ezt nem éreztető emberekkel találkozunk. Nem volt szent, nem így képzeljük a szenteket, inkább szabadságharcos, aki nem fegyverrel, hanem az eszével, a lelkével, a jelenlétével küzd. A jelenlétével tesz azért, hogy a mi lelkünk se kárhozzon el. Hogyha többségünk bele is megy az alkukba, ő megmutassa, erre nincs szükség. Ezt csak álmodjuk. Ez csak a könnyebb út. Azt hallottam, hogy gyorsan, békében ment el. Unokaöccse is ezt mondta, tehát így volt. Mindenkinek ilyen halált álmodunk, de neki tényleg kijárt azok után, amit az életében átélt, átszenvedett, nem panaszkodva, egyenes gerinccel, igazi magyarként, igazi hazafiként.
Mert nem, nem Kádár népe vagyunk. Nem kérjük a bélyeget, köszönjük. Pákh Tibor népe vagyunk. Most már egy másik asztalnál ül. A felesége kezét fogja, és mosolyogva hallgatja, ahogyan Krassó György és Rácz Sándor beszélgetnek.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS