A birodalmak már a spájzban vannak
Valójában nem Puzsér egyre lejjebb csúszó felettes énjéről szól ez a dolog, nem is FAM személye az érdekes ebben, csak egyszerűen ő sulykolja legkitartóbban az idióta oroszbérencező szöveget. Biztos vagyok benne, hogy érti ő, mi a valós helyzet, de már a saját jóemberségét meghatározó peremfeltételt faragott a saját agyszüleményéből, így nyilván nem lebeszélhető róla. Abban is biztos vagyok ugyanakkor, hogy sokan tényleg nem értik ezt a dolgot az oroszokkal és másokkal, ezért kell róla beszélni nyilvánosan.
A birodalmakat túlélni kell, nem szeretni. A birodalmak mellett levegőt kell kapni, nem szeretni kell őket. A birodalmak mellett a vállaink összeroppanása nélkül meg kell férni, nem szeretni kell őket. A birodalmakat nincs miért szeretni. Egyiket se.
Minden birodalom egyforma. Közvetlenül, vagy a hűbéres zónájába bekebelezi a valós, megélt összetartó erő – nemzet, kultúra, nyelv – által felépített államokat, és csak a saját érdekeivel törődve sorakoztatja fel őket maga mellett. A bekebelezettek érdekei kizárólag az illető bekebelezetteket foglalkoztatják, senki mást. A birodalom szemmagasságába ezek a dolgok nem nagyon érnek fel.
Nem lehet azonban úgy tenni, mintha a birodalmak bármelyike nem létezne, és mi csak úgy kedvünkre bármit csinálhatnánk.
A mindenkori kortárs birodalmak mindig igencsak markánsan léteznek, hiszen pont ez a feladatuk. Ha a birodalmak által leuralt világban létezni, levegőt kapni akarunk, akkor az általuk kialakított, hol egymást kioltó, hol turbulens erőterekben kell lavíroznunk, ami nehéz és veszélyes küldetés, viszont ha teljesen elszegődünk egy helyre, azzal magunk adjuk fel a saját életünk alakításának szándékát. A cseheknek például ez nem szokott gondot okozni, nekünk viszont alkatilag nem megy.
A birodalmi helytartói mentalitás
A birodalmak szemmagasságába úgy lehet eljutni a saját érdekeinkkel, ha be tudjuk csomagolni a birodalom érdekeibe. Ha egyszerre több birodalom számára is érdekesek tudunk lenni, az is szavatolja, hogy láthatóak leszünk, az érdekeinkkel együtt.
Az önmaguk édes fingjától megrészegült éttermiségi szektások, negyedművelt “harmadikutasok”, a polgári étoszt álszenten hajkurászó nyerészkedők azonban imádják idehaza eljátszani a nyugatos Jó Embert, a történelem jó oldalán álló magányos bölcset.
Kamaszlány módjára bele vannak szerelmesedve az atlanti világba, pontosabban abba az érzésbe, hogy a Fejlett Nyugat emberének vallhatják magukat. Kishitű nyomorultak, akik képtelenek egyszerűen csak magyarként jól érezni magukat, és a hiányérzetüket éttermiségi pöffeszkedéssel ellensúlyozzák. Kell nekik valami magasabb rendű, és mert Istenük már nincs, marad hát a Fényességes Nyugat mint a vakhit tárgya. Úgy adják elő az erkölcsi kinyilatkoztatásaikat, mintha valami örökkön való igazság lenne, hogy mi a Nyugat részei vagyunk, és ők, akik ezt tudják és vallják, ők a tiszták, akik pedig árnyaltabban látják a világ folyását, és nincsenek elalélva ettől, azok a lábszagú mucsaiak, az oroszbérencek, a kínaibérencek, akik olyannyira megnehezítik szegény tisztánlátó nyugatosok életét e lángoktól ölelt hazában.
Azt az apróságot nem szokták kiemelni, hogy Trianon óta elég gyakran ide-oda rugdosnak minket, már ami a birodalmi hovatartozást illeti, szóval nemhogy örökkön valóságról, de még tartós állapotokról se beszélhetünk.
Mondjuk, hogy 35 éve rántott minket magához az atlanti, vagyis amerikai hűbéri zóna, amikor az előző felettesünk feldobta a csizmáját. A szovjet zónába éppen az atlanti világ rúgott oda minket, 45 évre. Előtte tizenakárhány évig a német birodalmi zónában éltük egyre fojtogatóbb mindennapjainkat, azt megelőzően pedig, megint csak az atlanti világ jóvoltából, nemcsak frissen feldarabolva, hanem ráadásul teljes ellenséges elszigeteltségben töltöttünk egy évtizedet.
A gazda csizmaszárához simulás helyett saját lábon állás
Egy magyar, aki az országa szétszaggatásakor született, három, teljesen különböző birodalom csatlósaként is láthatta a hazáját a XX. században. Ezek a gazdára vágyakozó lelki törpék meg felemelt mutatóujjal magyarázzák, hogy minket az atlanti szövetségi rendszerbe teremtett az Úristen (ez persze csak szókép, mert Istenben sem hisznek).
Nem, minket magyarnak teremtett az Isten, ez adottság, minden más: körülmény.
Mások érdekeiben meggyőződésből hinni: csicskaság. Abban bízni, hogy az Orosz Birodalom majd megszabadít minket a woke-bolondok tombolásától: csicskaság. Az amerikaiaktól várni a szabadságot: csicskaság. A német fajon csüngve remélni a saját boldogulásunkat: csicskaság. A Habsburgokat meg Haynaut éltetni a szabadságharcunk idején kétségtelenül túlburjánzó hazai liberalizmus ellen: csicskaság. Tudjunk már disztingválni, kilátni a külső körülmények által ránk erőltetett fekete–fehér dilemmákból, és a saját érdekeink vagy akár dilemmáink mentén nézni, dönteni, cselekedni!
Tudnunk kell senkit se szeretni, és mindenkit elküldeni a picsába – legalábbis a lelkünk mélyén. A felszínen meg tudnunk kell mindenkiből a saját érdekeinket kihozni, mert mindenki más is ugyanezt csinálja. Aki meg barátokra, szerelmekre ácsingózik a nemzetközi politikában, az vagy hibbant, vagy ezért kapja a pénzt külföldről.
