“Első a klub, második a csapat és csak harmadik az egyén!” – PS-exkluzív a 60 éves Bánki Józseffel, otthonról hozott fradizmusról, hazaszeretetről, a hiányzó gólokról és a szénsavról

Beszélgetőtársamról sok minden beugorhat egy sportrajongónak. Kettős rangadók, gólok, gólpasszok, cselek, a zöld-fehér színek, vagy éppen markáns vélemény a tévéstúdióból, csak az nem, hogy ez az örökifjú focilegenda betölti a hatvanadik életévét. Pedig Bánki József éppen ma hatvanéves, ezért akkor is ideje vagyon egy pillanatnyi megállásnak, lassításnak és visszatekintésnek, ha az ünnepelt egyébként két harmincéves vitalitásával ír és szerkeszt újságot, szakért a tévében és szervezi a Fradi-öregfiúk mérkőzéseit, amelyeken természetesen maga is pályára lép.

Hatvanéves lett, Isten éltesse sokáig! Az köztudomású, hogy labdarúgó-pályafutása a Ferencvároshoz köti, de kevésbé közismert, hogy miként alakult ki a zöld-fehérekhez való kötődése?

A fogantatástól eredeztethető a fradizmusom. Ugyanis, ha létezik olyan ember, aki az anyatejjel szívta magába a Fradi iránti elkötelezett rajongást, akkor az tényleg én vagyok. Sváb felmenőim vannak, délvidéki gyökerekkel is rendelkezem, a teljes családomnak, apai és anyai ágon egyaránt, a Fradi volt a szeretett klubja. Ehhez még hozzájött az is, hogy Zuglónak a Törökőr nevű részében laktunk, amely egy kőhajításnyira volt a Népstadiontól.

Branikovits Lászlótól kapta az első autogramot

Nem akármilyen együttállás, és aligha kérdéses: mindez alapvetően meghatározta egész további életét…

Pontosan így történt, hiszen ezekben az években zajlott az Üllői úti pálya építése, így saját stadion híján a Fradinak a Népstadion volt a „hazai pálya”, rendre ott játszotta azokat a meccseit, ahol ő volt a pályaválasztó.

Nem csupán a szimpla bajnokikra és a különleges hangulatú kettős rangadókra emlékszem vissza, hanem arra is, ahogyan a pályán megcsodált klasszisok több ezer szurkoló előtt melegítenek a Népstadion szoborkertjében. Áhítattal figyeltem ezeket a Héroszokat, Albertet, Varga Zolit, vagy azt a Branikovitsot, akitől az első autogramot kaptam. Ha visszagondolok ezekre az évekre, akkor azt hiszem, igaza van: már ekkor eldőlt a sorsom.

Kétség sem fért hozzá, hogy futballista akarok lenni, más klub pedig szóba sem jöhetett, csak a Ferencváros.

Akkor mi az oka, hogy a KSI-ben lett igazolt labdarúgó?

Amikor toborzót hirdetett a Fradi, természetesen oda mentünk le édesapámmal, aki jól ismerte Agárdi Feri bácsit, aki a Ferencváros csodálatos utánpótlás-edzője volt. Nagy örömömre tehetségesnek látott, de kiderült, hogy hétévesen még túl fiatal vagyok, abban a korosztályban a Fradinak még nem volt csapata. Azt tanácsolta, hogy csatlakozzam a Központi Sportiskola (KSI) korosztályos csapatához, és amikor elérem azt az életkort, amikor már átjöhetek a Fradiba, akkor átvesznek. Így is történt, lélekben azokban az években is fradista voltam, amikor a KSI-ben játszottam, aztán tízéves koromtól kezdve már nemcsak lélekben, de hivatalosan a Fradi kötelékéhez tartozom. Azt azért megjegyezném, hogy a KSI-re rendkívül jó szívvel emlékszem vissza, az egyetemes magyar sport egyik legfontosabb fellegváraként tekintek a sok-sok tehetséget nevelő egyesületre. Azt a bizonyos szamárlétrát azonban már a Fradiban jártam végig.

Valamikor az 1980-as években, egy mély talajon lejátszott bajnoki mérkőzés után az Üllői úton! Fotó: a Ferencvárosi Torna Club archívuma

Középpályásnak született

A felnőtt csapatban irányító középpályásként szerepelt, de mi volt az első posztja? Csatárból lépett hátrébb, vagy a védelemből előrébb?

Egyik sem, ugyanis az első pillanattól fogva középpályás voltam. Rögtön ott kaptam helyet, és egészen a visszavonulásomig, minden korosztályban ott szerepeltem. Sőt, a mai napig, az öregfiúkban is az eredeti posztomon játszom.

Nem csupán középpályás volt, de általában irányítót játszott, ami talán a legfontosabb poszt a mezőnyben. Mi az, ami önt alkalmassá tette erre, és általában véve: milyen képességek szükségesek ahhoz, hogy valaki jól tudjon teljesíteni ezen a poszton?

Akármilyen banálisan hangzik is, mégis igaz: első az, hogy átlag feletti tehetség szükséges. Itt ugyanis a poszt sajátosságából fakadóan olyan képességekre is szükség van, amelyek nem, vagy csak nagyon nehezen tanulhatók. Ha úgy tetszik, vele született képességek is kellenek.

Egy középpályásnál nagyon fontos a periférikus látás, és döntésképesség. Ez a kettő szervesen összefügg, mert fontos, hogy egy játékos a pillanat tört része alatt felmérje, hogy melyik csapattársa hol helyezkedik, és ezzel egyidejűleg képes legyen megtalálni a lehetséges legjobbat a lehetőségek közül. Ez az, ami elsősorban adottság, mert ezt nem nagyon lehet megtanulni.

Emellett persze vannak olyan képességek is, amelyek szintén nélkülözhetetlenek, de tanulhatók. A labdakezelés vagy a rúgótechnika ilyen. Ami engem illet, úgy érzem, ezekkel a képességekkel alapvetően rendelkeztem, rúgótechnikám talán átlagon felüli is volt, de nem voltam tökéletes középpályás mégsem. Hiányosságom volt a szerelési készség és utólag is úgy érzem, hogy messze nem szereztem annyi gólt, mint amennyit ezen a poszton szerezhettem volna. E tekintetben a mai napig van bennem némi hiányérzet.

Alázat és szorgalom nélkül nincs eredményes pályafutás

Amennyiben tágabbra nyitjuk a perspektívát és túllépünk a posztja sajátosságain, akkor is elmondható, hogy igen sikeres labdarúgó-pályafutás áll ön mögött, hiszen egy évtizeden keresztül tagja lehetett a legnépszerűbb magyar csapatnak. Itt is adott a kérdés: mi szükséges egy sikeres labdarúgó-pályafutáshoz, úgy általában?

Érdekes a kérdése, de egyben nagyon nehéz is, mert azért ez nagyon sok összetevős történet. Ami biztos, hogy tehetség kell, méghozzá átlag feletti tehetség, de még a tehetségnél is fontosabb talán a szorgalom és az alázat, valamint a játék iránti szenvedély. A hibapont ott van, hogy még ha ezek mind megvannak is, akkor sem garantált a siker. Ugyanis sok múlik a szerencsén, a külső körülményeken és magán a közegen, ami körülveszi a futballistát, illetve a csapatot, ahol játszik. Emiatt aztán bőven akad banánhéj, amin el lehet csúszni.

Bánki József (középen) számára megszokott esemény volt zsúfolt ház előtt játszani a Fradi-pályán. Itt éppen az MTK-VM elleni örökrangadón küzd szeretett csapatáért. Fotó: a Ferencvárosi Torna Club hivatalos archívuma

Ha már a közeget említi, az ön pályafutásának zenitje egy roppant érdekes, sajátos időszakra, az 1980-as évekre esett. Ekkor ugyan még sok egyéniség volt a magyar pályákon, voltak szép sikerek is, de összességében lejtőre került a focink, ráadásul morálisan rendkívül mélyre került a társadalom és azon belül a futball is, amelyet zajos bundabotrányok is kísértek. Hogyan élte ezt meg a pályán, mi az, amit ebből konkrétan is tapasztalt?

A morális deficit látványosan jelen volt a magyar futballban is. Polgári családból származom, így nem rajongtunk az akkor rendszerért, az emberek egymást ejtették túszul a mohóságukkal, a csalárd cselekedeteikkel, az őszintétlenségükkel, ugyanakkor nekünk a szüleinknek köszönhetően szép gyerekkorunk lehetett. A morális züllés megjelent a labdarúgásban is, méghozzá a felső szinttől egészen az öltözőig. Ugyanakkor végtelenül büszke vagyok arra, hogy én magam soha, egyetlen meccset sem adtam el, soha nem voltam benne olyanban, hogy pénzért vagy egyéb előnyökért direkt veszítsen a csapatom.

Máig nem is tudnak megfogni semmivel, amit a pályán, vagy azon kívül tettem.

Ráadásul a Fradi valamilyen szinten sziget tudott maradni abban a világban is. Amikor olyan edzőink voltak, mint Dalnoki Jenő, és olyan személyiségekkel lehetett nap mint nap találkozni a klubházban, mint Toldi Géza, Gyetvai László, Dékány „Pofi” bácsi, vagy Mészáros Dodó bácsi, akkor talán érthető, hogy miért beszélhetek egyfajta szigetként a Ferencvárosról, amely ráadásul mindig is a rendszerrel való szembenállás, a nép csapata volt.

Bár akkortájt még nem tolódott ki annyira a labdarúgók pályafutása, mint manapság, de még az akkori állapotokhoz képest is nagyon fiatalon, alig harmincévesen felhagyott az aktív játékkal. Miért?

Családi okai voltak. Édesanyámat fiatalon elveszítettem, onnantól kezdve magunkra maradtunk a faterral, akivel fantasztikus apa-fia viszonyban voltunk. Amikor 1992-ben ő is elhunyt, egyértelmű volt számomra, hogy nem akarom tovább csinálni. Mindig is bennem volt, hogy neki is játszom, miatta is küzdök, rendkívül sokat jelentett az ő véleménye, elismerése. A tragédia után nem akartam tovább folytatni.

Újságíróként is futballista maradt

A pálya közeléből azonban nem tudott elszakadni, mert sportújságírói pályára lépett. Ez tudatosan előkészített döntés volt?

Szó sincs tudatosan előkészített döntésről, sőt, abban is cáfolnám önt, hogy sportújságírónak nevezett. Persze, elméletileg az lettem, hiszen sportról – és persze elsősorban fociról – írok, szakértőként is jelen vagyok a televízióban, ám ennek ellenére sem érzem újságírónak magam.

Ha nekem kellene magamról önmeghatározást alkotnom, akkor azt mondanám, hogy mind a mai napig futballista vagyok, aki e mellett ír is.

Egyébként abban, hogy erre a pályára kerültem, édesapám öccse, a máig Németországban élő nagybátyám ötletére vágtam bele, továbbá Buzgó Józsefnek köszönhetem a legtöbbet, aki az 1990-es évek közepén a Népszava sportrovatvezetőjeként hívott a laphoz dolgozni, és akkor sem zavart el, miután az első, bizony még eléggé kétségbeejtő írásaimat leadtam neki. Sőt, később, amikor megalapította az előbb Bravo Sport, majd Sztár Sport néven futó hetilapot, akkor ott is számított rám.

Bánki Dodi manapság a Fradi-öregfiúk csapatának szervezőjeként járja az országot és népszerűsíti imádott klubját. Itt éppen Albertirsán mutatja be a pályára lépő Fradi-játékosokat. Fotó: Kovács Attila

Ezek alapján akkor már meg sem merem kérdezni, hogy a televíziós szakkommentátori munka tudatosan jött-e az életébe…

Megkérdezheti, de erre is ugyanaz a válaszom, mint a sportújságírásra: a véletlen hozta. Egyszer érkezett egy felkérés, egyetlen alkalomra, amelynél nem vallhattam szégyent, mert aztán további, állandó felkérések következtek. Miután futballról van szó és korábban a Digi Sporton, most pedig az Aréna 4 csatornán egyaránt teljes szabadságom van, nem szabnak direktívákat, hanem azt mondhatom, amit gondolok, így nagy örömmel végzem ezt a munkát is, mert testhez állónak érzem saját magamhoz. No és mindkét helyén nagyszerű csapattal dolgozhattam, dolgozhatok, ami mindenkor fontos volt számomra.

A Ferencváros a második családja

Élete klubjához, a Ferencvároshoz való kötődése ma is napi szintű. Szerkeszti a klub Zöld és Fehér című havilapját, ön a lelke és a motorja a Fradi öregfiúk-csapatának, nemrég egy könyve is megjelent a klubról, és amikor az interjúhoz egyeztettük az időpontot, kérte, hogy később hívjam vissza, mert éppen stadiontúrát készül vezetni és már várja önt a csoport. Minden munkát hajlandó elvállalni, ami a Ferencvárossal kapcsolatos?

Igen, de ebben nincs semmi meglepő, hiszen a családjáért az ember boldogan megtesz bármit. A Ferencváros pedig nekem a második családom.

Otthonra leltem ennél a csodálatos klubnál, amely maga is befogadott. Kisgyermekként kerültem ide és nem véletlen az, hogy hatvanévesen még mindig itt vagyok és boldogan vagyok itt minden nap.

Annak idején azt tanították nekünk a klub régi, legendás alakjai, hogy a sorrend a következő: első a klub, második a csapat, harmadik az egyén. Náluk ezek nemcsak szavak voltak, ezt láttuk rajtuk, így élték a mindennapjaikat. Mivel ezt az eszmeiséget én is magaménak vallom, igyekszem ehhez híven élni.

Dodi autogramja még ma is nagy érték! Bánki József egy Fradi-öregfiúk meccs után aláírást ad egy ifjú rajongónak. Fotó: Kovács Attila

Ahhoz képest, amikor ön a klubhoz csatlakozott, alapvetően alakult át a körülöttünk lévő világ, teljesen más számít ma értéknek, mint negyven, vagy akár húsz évvel ezelőtt. Ez alapján milyennek látja a Ferencváros jövőjét?

Annak ellenére, hogy számos értéket – beleértve a Ferencvárost is – tudatosan relativizált és megpróbált tönkre tenni előbb a szocialista éra, majd az azt követő a klasszikus liberalizmustól fényévekre lévő álliberalizmus, én nagyon pozitívan látom a Fradi jövőjét. Úgy érzem, hogy az alapító Springer-család utáni legjobb elnöke van jelenleg a Ferencvárosnak. Kubatov Gábor mélyponton vette át a Fradi vezetését, és mára ismét az ország eredményekben is első számú klubjává tette. Emellett, mint az öregfiúk-csapat szervezője és játékosa, az országot járva mindenütt azt tapasztalom, hogy a Fradi népszerűsége a mai napig is töretlen és egységes. Bármerre járunk, szerte az országban, hihetetlen rajongással fogadnak bennünket, és a legapróbb faluban is akad legalább egy-két fradista. Ez alapján a klub jövőjét firtató kérdésére a Fülöp Kálmán és Wolf Péter által szerzett Fradi-nóta egyik sorával tudok önnek a leghitelesebben válaszolni: „Fradi volt, Fradi lesz, míg a Földön ember lesz!”

„Hálás vagyok a Jóistennek!”

Egy olyan jeles évforduló, mint a hatvanadik születésnap, sok egyéb mellett arra is alkalmat teremt, hogy mérleget vonjon az ember és végiggondolja az életét. Gondolom, ezt ön is megtette, így befejezésül kínálja magát a kérdés: boldog és elégedett ember?

Szerintem ön is tudja erre a válaszomat. Három csodálatos gyermekem van, és immár egyszeres nagypapa is vagyok, mert tüneményes Lili unokám révén már a legfiatalabb generáció is megérkezett a családba. A szűk családon túl tagja lehetek egy tágabb családnak is, amelytől sokszorosan többet kaptam, mint amit valaha is vissza tudnék adni. Mostanság, ha nem is vagyok már olyan fitt, mint aktív koromban, azért még pályára is lépek, amikor a Fradi-öregfiúk játszik valahol. A közös programok jó hangulatú vacsorákkal zárulnak, amelynek végén a fröccs sem hiányozhat, hiszen mindig is vállaltam, hogy a szénsav éppen olyan, mint a Fradi: lehet nélküle élni, csak nem érdemes.

Szeretem a hazámat, a fentieken túl azért is hálás vagyok a szüleim mellett a Jóistennek is, hogy magyarnak és fradistának teremtett. Mindezek után aligha okozok meglepetést, ha azt válaszolom, hogy igen, boldog és elégedett ember vagyok.

Vezető kép: a Ferencvárosi Torna Club archívuma