Krznar távozott, a problémák maradtak Újpesten

Másfél évvel ezelőtt minden nagyszerű jövőképpel kecsegtetett. Tőkeerős főszponzor érkezett, amellyel egyrészt magyar kézbe került az egyik legpatinásabb, legnagyobb magyar futballcsapat, másfelől pedig pénzügyileg is új dimenziók nyíltak. Hosszú ideje látható volt ugyanis, hogy a korábbi belga főszponzor, Roderick Duchatelet inkább csak takaréklángon üzemelteti a lila-fehéreket. Érdemi igazolások helyett döntően „kukázott légiósok” alkották a keret gerincét, ami meg is látszott a csapat szereplésén: „majd jövőre” csapattá vált az Újpest, mert az aktuális szezonban rendre a „futottak még” együttesek közé tartoztak, akik inkább küzdöttek a kiesés ellen, mint a bajnoki cím megszerzéséért.

Mindezek tükrében a lila vérű ultrák mellett a magyar futballt általánosságban követők számára is joggal tűnt úgy, hogy az Újpest csupán „mostohagyerek” a belga tulajdonos érdekeltségébe tartozó többi csapathoz képest, Duchatelet ráadásul azt a megbocsáthatatlan hibát is elkövette, hogy a csapat fő jelképébe, a címerbe is „beleállt”. Jelesül megváltoztatta az eredeti lila-logót a szurkolói szlengben csak WC-ülőkének gúnyolt címerre, s ha nincs a lila-fehér tábor kérlelhetetlen és megalkuvást nem ismerő harca az eredeti klubcímerért, alighanem még mindig az „ülőke-forma” jelképezné a lilákat…

Ilyen eseményekkel tarkított, jobbára szürke évek után valóságos extázisként élhette meg minden lila-fehér szurkoló, amikor tavaly tavasszal kiderült: a belga tulajdonos megválik üzletrészétől, amelyet a magyar energiaipari óriás, a MOL vásárolt meg. Magyar tulajdonba került tehát a rendkívül népszerű csapat, és székfoglalóikban szisztematikus építkezést, és záros határidőn belül megérkező, sikeres korszakot prognosztizáltak az új vezetők.

A történet úgy is indult, mint ahogyan sokan remélték. A csapat bennmaradt – ez akkor sikernek számított – és a nyáron szerződtetett új edzővel ragyogó őszt produkáltak a lilák. A gárdában magyar fiatalok vitték a prímet, olykor a pályára lépők több mint fele magyar volt. Nem csupán a későbbiekben bevezetett „magyarszabálynak”, de a szerződtetett utánpótlás-válogatott játékosok jóvoltából a „fiatalszabálynak” is megfelelt volna már akkor a csapat. Jöttek az eredmények és megnőtt a nézőszám is, hiszen a csapat akart, kapart, hajtott, és a magyar szurkoló – klubhovatartozástól függetlenül – már csak úgy működik, hogy ha látja az akaratot, látja, hogy a küzdőszellem megvan, akkor még a vereséget is tapssal honorálja.

A bajnoki szünetben aztán érthetetlen dolgok történtek. A téli játékosmozgás végén a keretben ismét külföldi többség alakult ki, akik ki is szorították az addig vitézkedő magyar tehetségeket. Ezzel nem is lett volna okvetlenül baj, ha a csapat szintet lép és még eredményesebb lesz. Ám a szintlépés visszafelé következett be. Ebbe bele is bukott a svéd-lengyel tréner, Bartosz Grzelak, akit a horvát Damir Krznar váltott.

Ez ügyben egy személyes élményt muszáj vagyok felidézni. Volt a magyar válogatottnak egy belga szövetségi kapitánya, Georges Leekens. A belga tréner 2017 őszén érkezett a kapitányi padra. Néhány héttel a kinevezése után az Aranycsapat emlékét szívvel-lélekkel ápoló Kű Lajos jóvoltából sikerült egy közös koszorúzáson és ebéden részt vennem vele. A belga mester a Szent István Bazilika altemplomában tisztességgel fejet hajtott Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Varga Zoltán sírjánál, majd jött az ebéd egy belvárosi étteremben. Georges Leekenshez hasonló, kifogástalan úriemberrel nem sokkal találkoztam életemben. Végtelen elegancia, jó humor és allűröktől mentes, abszolút közvetlen, barátságos stílus jellemezte. Igen ám, csakhogy ő futballedző is volt, akinek eredményeket kellett volna produkálnia a válogatott kispadján, ez azonban a legkevésbé sem sikerült neki. Nem véletlen, hogy amilyen reményekkel érkezett, olyan dicstelenül távozott a kapitányi székből.

A horvát szakemberrel kapcsolatban az itt töltött idő alapján ugyanilyen érzéseim vannak, erőteljes analógiát érzek Leekens és Krznar között, jóllehet, utóbbival sosem találkozhattam. Ám rendkívül rokonszenves, a sajtóval és a szurkolókkal is közvetlen, roppant barátságos emberként írta le őt mindenki, akit kérdeztem, ámde az eredmények még véletlenül sem akartak jönni. Szakmailag nézve teljesen érthető az elmaradt győzelmek helyett érdekes nyilatkozatokkal operáló horvát szakember menesztése, sőt, talán már korábban is megléphette volna ezt a lilák vezetősége.

Egyfelől tehát nehezen támadható a vezetőség döntése, másfelől viszont felmerül a kérdés: csak Damir Krznar a felelős azért, hogy az Újpest idén ismét a kiesés elől menekül? Aligha… Máig nem tudni, hogy mi okozta azt a paradigmaváltást, ami tavaly télen végbement Újpesten? Miért kellett a láthatóan nagyon motivált, alapvetően jól is teljesítő magyar fiatalokat légiósokra cserélni, akik – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – nem igazán mutatták meg, hogy annyival jobbak lennének. A szlovén válogatott Aljosa Matko, a portugál Iuri Medeiros és a korábbi sokszoros portugál utánpótlás-válogatott Joao Nunes mellett csak a már korábban is Újpesten játszó szerb Matija Ljujics és horvát Fran Brodic az, akinek gyakorlatilag bármelyik NB I-es csapatban helye lehetne. Igaz, ez az ősz számukra sem életük idénye eddig… A több év után visszatért Georgi Beridze árnyéka önmagának, a többiek pedig jórészt eleve csereemberek és akkor sem váltják meg a világot.

A Megyeri úti alakulat az egyetlen a honi élvonalban, amely vállaltan deklarálta az idény rajtja előtt, hogy nem fogják betartani az MLSZ által bevezetett „magyarszabályt”. Valóban nem is tartják be, olykor csak mutatóban találni honfitársunkat az újpesti mezben pályára lépők között, ám ez a mutatott játékban, valamint az eredményekben jottányi javulást sem hozott, sőt. Az eredmények alapján egyértelműen kijelenthető, hogy nem vált be a légiósok szerepeltetésére építő metódus.

Ami az új tréner személyét illeti, többféle pletyka is szárnyra kapott a zuhanyhíradóban. Beszélik, hogy továbbra is marad a délszláv vonal, sőt, vannak, akik azt is tudni vélik, hogy a korábbi Loki-tréner, legutóbb pedig a belgrádi Partizan edzőjeként dolgozó Szrdjan Blagojevics érkezhet, mások a Videoton kispadján korábban bizonyított Marko Nikolics szerződtetését valószínűsítik. Benne lehet azonban a kalapban egy ibériai jelölt is – ne feledjük: a csapatban öt délszláv játékos mellett négyfős portugál kontingens is van – sőt, ahogy Grzelak távozása után, úgy most is rebesgetik azt, hogy hazatérhet Berlinből a Hertha-legenda, Dárdai Pál. Kétségtelenül utóbbi lenne a legnagyobb fogás, ám nagy kérdés, hogy az 1997-ben Berlinben élő szakember belevágna-e egy ilyen komoly kalandba?

Akárki lesz is azonban az új vezetőedző, az igazi kérdés elsősorban az, hogy a mostani helyzetben pusztán csak egy új tréner érkezik és marad minden a régiben, vagy esetleg egyfajta szemléletváltást is magukkal hoznak a változások. Ha csak annyi történik, hogy jön egy új edző, az még önmagában nem fogja helyre rántani a dolgokat a Megyeri úton. Pedig a magyar futballnak égetően szüksége lenne arra, hogy a Ferencváros utáni második legnépszerűbb csapat végre valahára ismét a régi fényében csillogjon.

Vezető kép: MTI/Koszticsák Szilárd