Hisztéria est magistra vitae

Az 2. világháborút követő években az amerikai külpolitika hisztérikusan félt attól, hogy Kína és (É-)Korea után sorban esnek el Dél-Kelet-Ázsia államai, és kerülnek szovjet befolyás alá egy helyi, kommunista kormány irányításával. A vietnámi háborút is emiatt nem voltak képesek elengedni, rettegtek, hogy Vietnám után az Indokínai-félsziget többi országa következik, aztán Malajzia, Indonézia, Burma és végül India is szovjetbarát, kommunista uralom alá kerül. Oktalan volt a félelem, de nem tanultak belőle, sőt. Ma ugyanettől rettegnek, csak Ukrajnától húzzák a vonalat Portugáliáig.

Az amerikai progresszió mindig furcsa képzeteket ébresztett a republikánusokban és a demokratákban egyaránt. Szentül meg voltak győződve róla, hogy a szélsőbalos, anarchoszindikalista egyetemi ifjúság szerelme Szovjetunió iránt megalapozott, Moszkva tényleg reális és vonzó alternatívát kínál a világ szabad országai számára. Ezért hol katonai erővel, hol diplomáciával, de legfőképpen gazdasági előnyökkel és izgalmas társadalmi mintákkal tartották a „keleti frontot”. Azonban, eltekintve az arab világ kurta-furcsa szocialista kísérleteitől, a volt indokínai gyarmatok világháborúban teljesen leharcolt lakosságán kívül csak a Nyugat lefizetett és/vagy hülye értelmisége és a hülye egyetemi ifjúsága rajongott a szovjet berendezkedésért. Utólag bölcs az ember, de ma nyugodtan kijelenthetjük: túlzott volt az ijedtség, felesleges volt 50 ezer fiatal amerikainak meghalnia a dzsungelben, a kommunizmus nem terjedt tovább Indokínánál. 

A miért a fontos, nem a hogyan. Azért nem terjedt tovább a kommunista fertőzés, mert Amerika sokkal vonzóbb volt minden épelméjű ember és épeszű társadalom számára, mint a szürke, csóró és erőszakos Szovjetunió. Amerika tett is azért, hogy vonzó legyen, gyakrabban forgatta a répát a botnál, amikor maga mellett érvelt. A botot csak akkor, mindig utólag vették elő, amikor egy-egy, kommunista puccskísérlet nyomán kitört polgárháborúba avatkoztak be. És ez így rendben is volt.

A hisztéria nem tévútra vitte őket, bár néha túlzásokba estek. Lásd Vietnám!

Ma az amerikai külügyi adminisztráció arról szeretné meggyőzni a világot, ha nem állítjuk meg Oroszországot Ukrajnában, akkor dől a dominó: következnek a balti államok és Lengyelország, majd Németországon keresztül egészen Portugáliáig hatolnak, miközben a csecsenek átkelnek az Alpokon, hogy bevegyék Olaszországot és lendületből Máltáig menetelnek, ahova úszva, csak rájuk jellemző rövid karcsapásokkal érkeznek meg. Ennek ugyan semmi realitása nincs, de a hisztéria legritkább esetben áll a racionalitás talapzatán.

A mostani hisztérikus félelem a dominóelvtől teljesen mértékben alaptalan. Még annyi sincs benne, mint az eggyel korábbiban. És ez akkor is így van, ha a nyugati társadalmat fertőző woke-lepra miatt Putyin Oroszországa már nem a pokol hetedik, hanem csak a negyedik bugyra innen, a még majdnem teljesen normális Közép-Európából nézve. Ha Oroszország nagy nehezen eljut Kijevig, akkor is minimum 10 évig még hadosztály méretű attrakciókkal lesz kénytelen győzködni az ukrán polgárokat a fényes közös jövőről, pont úgy, mint a 2. világháború után. Aztán szépen lassan megint szétesik a birodalom, de ha minden szerencsésen alakul Putyinék számára, akkor is Kazahsztán visszaédesgetésével lesznek elfoglalva a következő 50 évben. Meg a kínaiak elhesegetésétől a szibériai lágy alfelükről.

Vagyis teljes mértékben indokolatlan az a hisztéria, amivel az amerikai külügyi adminisztrációval győzköd minket. Oroszország ránk nézve teljesen ártalmatlan, amennyiben nem kezdünk atomfegyvereket hajigálni egymásra. Akkor meg tökmindegy, mert utána nem a társadalmi modellek fognak versengeni egymással, hanem túlélők harcolnak egymással konzervért és jódtablettáért.

A viktoriánus kor derekán, Angliában kitalálták, hogyan kezeljék a női hisztériát. Amilyen furcsa szexuális devianciák terjednek ma szélsebesen Amerikában, a geopolitikai hisztériára is jó lesz ez a megoldás. Egy próbát mindenképpen megér.