Isten éltesse az Édesanyákat! – Babanapló (5. rész)

Meglepően sokan hívták fel a figyelmemet rá, hogy egy ideje már nem jelentkeztem újabb részekkel és ennek bizony nyomós oka volt. Ahogyan arról a legutóbbi alkalommal ugyanis beszámoltam: Csongor baba egyre többet hallatta a hangját, nyűgös napok, hetek és hónapok vannak mögöttünk, így idő és energia hiányában elmaradtam a beszámolókkal. Ma viszont egy számomra felejthetetlen napra ébredtünk: édesanyaként már engem is érint anyák napja és emiatt úgy döntöttem, hogy ideje számot vetni a kimaradt időszakról és arról, hogyan élem meg ezt a jeles napot édesanyaként.

Lassan öt hónapja vagyok én is édesanya, ami számomra is hihetetlen. Csongor lassan kinövi a második adag ruhatárát is. Nő, mint a gomba én pedig – nem túlzok – a sírást visszatartva tehetem el lassan újra az apró kinőtt ruhákat és szedhetem elő az egy számmal nagyobbakat. A legutóbbi ruhacsere során felidéztem magamban azt az apró, törékeny kis manót, akire a legkisebb méretű babaruha is nagy volt és arra gondoltam, hogy vajon megörökítettem-e alaposan minden pillanatot az első időszaktól kezdve, egészen a mai napig. Vajon nem koncentráltam-e túlságosan az adott pillanat nehézségeire túlzottan, ahelyett, hogy élveztem volna az anyaság minden pillanatát már az első időszakban is? Vajon jól csinálom-e és vajon más is kívánja-e azt, hogy a “nehéz” időszakok minél hamarabb teljenek el, miközben legtöbbször csak megállítaná az időt, hogy minél több pillanatot ki tudjon élvezni a gyermekével?

Bonyolultan hangzanak ezek a mondatok? Igen, azok is, olyanok, mint amilyenek az életünk az elmúlt hónapokban. Bonyolult és káoszos gondolatok sok-sok kétséggel fűszerezve. Amikor elkezdtem ezt a sorozatot megfogadtam, hogy őszinte leszek, őszintén megosztok mindent, amit úgy gondolom, hogy illik megosztani a nagyközönséggel is. Nagyon nehéz hónapokon vagyunk túl. Amikor az előző részt írtam még nem is sejtettem, hogy a “nagyobb gond” csak ez után jön és jó sokáig fog tartani. Csongor, ahogyan állítólag a legtöbb fiúgyermek, hasfájós lett, és ha ez még nem lett volna elég, akkor a napi rutinok kialakítása is elég nagy kihívást okozott. Abban szerencsések voltunk – és vagyunk még mindig -, hogy az éjszakáink jók, egyszer kelünk, Csongi eszik és – bár ekkor már köztünk az ágyban – visszaalszik egészen kora reggelig. Azonban a nehézségek ezután kezdődtek, mert napközben egyáltalán nem volt hajlandó elaludni, bármilyen módszerrel is próbálkoztunk. Ez azt eredményezte, hogy az idegenszere túltelítődött ingerekkel, délutánra már jött a kétségbeesett fáradt sírás és a végeláthatatlan vigasztalás, ringatás egészen az esti rutin megkezdéséig. Semmi nem működött, a fejlesztő játékok csak rövid ideig foglalták le, de mind tudjuk, hogy egy 2-3 hónapos gyermeknek még sok-sok óra napi alvásra van szüksége a fejlődés szempontjából is. Ezzel mi nagyon megszenvedtünk, az okát pedig a mai napig nem tudom. 

Rendkívül megviselt bennünket ez az időszak, próbára téve mindannyiunk türelmét, lelkiállapotát és mentális egészségét is. Arról már nem is beszélek, hogy házaspárként is napról-napra egyre több akadállyal szembesültünk. Néha már elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy nem értem a gyermekem, nem értem mit szeretne tőlem, nem tudom megfejteni mi állhat a sírások, a nyugtalanság mögött. Most is hangsúlyozom, hogy orvosilag minden rendben volt és van is, a védőnéni és a gyermekorvos is gyakran látja Csongit, így a probléma nem itt volt keresendő.

Úgy éreztem nem vagyok jó anya, ha nem tudom ösztönösen lenyugtatni a babámat, ha nem tudom megfejteni mire van épp szüksége. Nagyon sokszor éreztem ebben az időszakban azt, hogy elbuktam anyaként és feleségként is, nem tudtam min és hogyan javítsak, hogy ez a helyzet megváltozzon. Úgyhogy inkább csak vártam, hogy idővel jobb legyen és próbáltam a jobb pillanatokból erőt meríteni. 

Mert bár rengeteg sírás és a végeláthatatlan ringatás van mögöttünk, ebben az időszakban történt meg az első mosoly, ekkor kezdtük el gyakorolni a hason nézelődést, Csongi ekkor fedezte fel az őt körülvevő színes játékokat, amelyekhez szépen lassan már “beszélni” is elkezdett. Ezek a mérföldkövek mind-mind ebben a “kemény” időszakban történtek és ezek azok a pillanatok, amely átsegítették az egész családot ezeken a nehéz napokon. Mert nehéz napok voltak ezek. Úgy vélem, hogy az anyaságba beletartozik az is, hogy bevalljuk magunknak azt: nem minden alakul úgy, ahogyan azt elképzeltük és elterveztük.

Anyának lenni a legnagyobb kihívás. Amikor anyává válsz még nem fogod fel mi vár rád. Anyaként meg kell őrizd önmagad úgy, hogy közben a gyermeked ki tudja belőled hozni a legjobb és a legrosszabb énedet is akár pár óra elteltével. Anyaként egy teljesen új világot fedezel fel, egy teljesen új énedet úgy, hogy közben meg kell tartanod azt is, aki a gyermeked előtt voltál, hiszen az az éned lesz az, aki felneveli őt, aki irányt mutat neki. Anyaként fontos, hogy a megnyugvást adó ölelést, a nyugtató szavakat is biztosítani tudd a gyermekednek, ez azonban egy-egy ilyen nehéz időszakban nagy kihívás is tud lenni. Anyaként meg kell tanulnod elbukni és hibázni úgy, hogy abból tanulj, de közben ne árts vele a gyermekednek. 

Ma épp egy olyan napon írom ezeket a sorokat, amikor hetek óta tartó jobb időszak után újra visszatértek az elmúlt hónapok nehézségei. Nyűgösség, vergődés, sok-sok hiszti, fáradt baba, fáradt anya, estére pedig kiakadás és a türelem elvesztése. Azt hittem, hogy túl vagyunk ezeken, de sajnos naív voltam. Miközben folyamatosan dolgozom én is a kiegyensúlyozottságon, sajnos egy-egy ilyen nap sokat tud “ártani” mindenkinek. Bizony ez is az anyaság része. Elbukni újra, ugyanabban az akadályban és beismerni, hogy ez még nagyon sokszor elő fog fordulni. Anyának lenni megannyi kihívás, harc önmagaddal, harc az érzésekkel. De minden perce megéri, még azok is, amelyekről az adott pillanatban nem így gondolom…

Mikor este magunk mögött tudjuk a napot, lefekszünk együtt az ágyba, és etetés közben beszél hozzám, mikor reggel kipihenten jókedvűen kel fel mellettem, mikor huncut mosollyal hozzám szól, mind-mind olyan pillanatok, amiket utólag majd sajnálok, hogy nem örökítettem meg alaposabban. Igyekszem olyan anya lenni, amilyet ez az ártatlan kis lélek megérdemel, igyekszem átsegíteni őt a legnehezebb napokon is, mert ez az édesanyák dolga. Ez a munka életem végéig tart és bátran állok elébe, mert ezt vállaltam, mert ezt a megtisztelő feladatot kaptam én is a Jóistentől.

Isten éltesse mindannyiunkat!