Isten megbocsát, az ukránok nem?

Ezzel a hangzatos, nagyképű és elképesztően undorító fenyegetéssel várták egyes ukránok Szijjártó Péter látogatását. A gyűlölködő, gyilkossággal fenyegető véglények természetesen a Jóisten fölé helyezték magukat (ez a minimum), de a robbantással, gyilkolással történő ijesztgetés mutatja, hogy mekkora és milyen mélységű gond van egyes ukránok szívében és lelkében. Láthatóan azt sem tudják elviselni, ha valaki nem fogadja el minden gondolatukat és saját nemzeti érdekeit tartja szem előtt az ukrán helyett, ráadásul nem hajbókol előttük. Magyarország pedig nem az az ország, aki elfelejtené, hogy elsősorban a magyarokért rendelkezik felelősséggel, legyenek akár Kárpátalján, akár bármelyik határon túli területen vagy az anyaországban. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter természetesen nem hátrált meg, hanem elment Ungvárra, tárgyalt az ukrán féllel, az ukránok pedig mégsem nőttek nagyobbra, mint a Jóisten. Mert minden bűnt az Isten sem bocsát meg.

Furcsa dolog lehet az ukránokkal tárgyalni, akik számára ez általában azt jelenti, hogy sok dolgot követelnek (nem kérnek), és mindenen megsértődnek, ami nem úgy alakul, ahogy ők szeretnék. Tudjuk, hogy borzasztó háborúban élnek, de ennek az orosz–ukrán háborúnak a kirobbanásában az ukrán fél is sáros, valljuk be. De miért is akarnak a régi, sötét mintára gyilkolászni az ukránok? A felfokozott idegállapotot meg lehet érteni, a parttalan és gusztustalan fenyegetéseket, a halállistákat már nem. Elsősorban azért felháborító ez a fajta náci-kommunista tempó, hiszen nem mi, magyarok voltunk azok, akik páros lábbal beleszálltak volna az ukránokba. Nem mi voltunk azok, hanem pont Ukrajna, aki 2015-ben kezdte meg a kisebbségi jogok „megnyirbálását”, módosította az oktatási törvényt, a nyelvtörvényt és a kisebbségi-nemzetiségi törvényt is. Ezt követően a magyar kormány teljes mellszélességgel állt ki a kárpátaljai magyarok jogaiért, ami viszont nem tetszett a saját magukat alternatív valóságba képzelő ukránoknak. Pedig aki az Európai Unióba készül, az barbár módon nem viselkedhet. (Bár, látva a mostani uniót, ezt csak csöndben merjük leírni.)

Magyarország nem szállít fegyvert az ukránoknak, azonban sokan elfelejtik, hogy a történelem legnagyobb humanitárius segítségnyújtását hajtja végre az ország, és azt sem illene elfelejteni, hogy a háború kitörését követő ukrán exodus során a magyar emberek elképesztő energiákat mozgósítottak, hogy a menekülőknek segítsenek, elszállásolják őket, enni és inni kaphassanak, emberhez méltó körülmények között lehessenek. A válasz erre is csak a pökhendi és egyre fenyegetőbb hangnem volt: az Ukrajnába küldött segítséget örömmel elfogadták, de közben fogcsikorgatva mérgezték a két nemzet viszonyát, egyre kíméletlenebbül léptek fel a kárpátaljai magyar kisebbséggel, a magyar kormányt pedig világszerte válogatott szidalmakkal illették. Idézzük eszünkbe azokat a baráti szavakat is, amikor a nagyszájú ukrán polgármester kijelentette, hogy három nap alatt elfoglalják Magyarországot, és a többi nyalánkságot. Ezek a “jótét lelkek” a történelem legsötétebb időszakát jelenítik meg, a legsúlyosabb embertelenséget képviselik, miközben elvárják, hogy az egész világ hajbókoljon előttük. Sokan pedig beállnak ebbe a sorba.

És ott tartunk most, hogy amikor a magyar külügyminiszter megy Ukrajnába tárgyalni, mielőtt Orbán Viktor és Zelenszkij találkozna – amit az ukránok szinte térden állva követelnek –, megtörténhet az a szégyen, hogy halállal fenyegetik meg Szijjártó Pétert. Vajon mi lesz akkor, ha Orbán Viktor is találkozik az ukrán elnökkel? Atommal fenyegetnek majd, amijük nincs? Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a látogatás után kijelentette: történtek ugyan biztató lépések a bizalmi légkör helyreállítása felé Magyarország és Ukrajna között, azonban hosszú még az út odáig, és sok munkára lesz szükség, amire hazánk készen áll. Láthatóan a harctéri kudarcok az ukrán vezetés egy részét részben kijózanította, a magas ló kisebb lett, de még nem szálltak le róla. Sajnos kijelenthető, hogy nekünk, magyaroknak folyamatos figyelemmel és fegyelemmel kell kísérnünk az ukránok minden lépését, hiszen az ilyen felhangok mellett csak a kemény fellépés riaszthatja el őket attól, hogy ne az ordas retorika kerüljön előtérbe, a kárpátaljai magyarok sorsa pedig pengeélen táncol.

Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kétoldalú kapcsolatokért felelős államtitkára az ungvári találkozót követően elmondta:

Nem új jogokat kérünk a kárpátaljai magyarságnak, hanem azokat a jogokat adják vissza, amelyek 2015 előtt már megvoltak.

Ezek tiszta szavak, a magyar álláspont egyértelmű, mi pedig csak annyit tudunk üzenni az ukránoknak, hogy mi, magyarok mindig meg tudunk bocsátani, de azt ki kell érdemelni. A Jóisten helyett azonban nem szeretnénk állást foglalni, de láthatóan megint neki lett igaza.