Pro patriae et antipatia
Majdnem sikerült 315 jelöltet bemutatni, ami az alacsonyra tett mérce megugrásának is tekinthető. Persze, nem sikerült a beígért embertömeget megmozgatni, de ahhoz képest, hogy háromnál több ember mobilizálása már politikatörténeti teljesítmény, meg úgy áltlában, hogy vannak jelöltek egyáltalán. Hogy ez hogy sikerülhetett, az felvet egy politológiai kérdést: miért lehet népszerű, egy alapvetően antipatikus jelölt?
A tiszás jelöltek most szabadságharcosok. Legalábbis annak érzik magukat. Ki bérből, ki őszinte megvezetettségből harcol a szabadságért és a hazáért. Alapvetően ezzel nincs is baj, hiszen miért ne állhatna ki mindenki azért, amit képvisel. Végül is az általános iskolában is azt mondják a tanárnénik, hogy nincs rossz kérdés. Hogy nincs rossz kérdés, az persze nem jelenti azt, hogy ne lenne rossz válasz.
A jelöltek segítségével akár a Nyugathoz is csatlakozhatunk
Indítsunk távolról. Népszerű mondás, hogy le vagyunk maradva a fényességes Nyugattól 20-30 évvel. Sokan szerették volna a bécsi cukrászdanyitással asszociálni, hogy mennyire jó is lenne ezt a lemaradást ledolgozni, de a valóságban ez eddig még szerencsére nem történt meg. De egyre inkább felzárkózunk: a 20 éves lemaradásunk mára inkább 20 hónap, legalábbis politikai szempontból.
Korábban például elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan ember kerüljön vezető pozícióba, aki az ország, és általában az ország által képviselt kultúra elpusztításában érdekelt.
Ehhez képest az ikertornyoknak otthont adó New Yorkban egy iszlamista lett a polgármester, idehaza pedig egy olyan politikai formáció birtokol releváns népszerűséget, amelynek képviselője kifejezetten arról beszélt, hogy az egyetlen boldogulási lehetőségük az, ha a magyar embereknek úgy általánosságban rossz.
Ez pedig egy olyan globális jelenség, amelyben beértük a nemzetközi trendeket. Eddig ugyanis az volt az elvárás a politikai szereplőkkel szemben, hogy jónak tűnjenek. Obama elnök például úgy lett Nobel-békedíjas, hogy a történelem során a legtöbb bombázást rendelte el amerikai elnökként. Úgy, hogy Amerika addigra túl volt két világháborún.
A nemzetközi hálózatok mégis igyekezetek „A jó” alternatívaként feltüntetni. Mára azonban ezek a formalitások eltűntek: csak az lehet igazán rendszerellenes jelölt (és itt a rendszer a normalitást jelenti), aki képes kitörni azokból a politikai keretekből, amelyet az emberiség az elmúlt 100, de inkább 12 ezer évben lefektetett.
A Tisza Párt ezt a trendet kapta el: már nem kell a jelölteknek jónak tűnniük, elég, ha eléggé rendszer, azaz normalitás ellenesek.
Magyar Péter tulajdonképpen maga fogalmazta meg, hogy csak azok a jelöltek lehetnek értékesek, akik elég aktívan tudnak harcolni a normalitás ellen. És ennek megfelelően olyan figurákat hozott be, akik alkalmasak arra, hogy megtestesítsék azt a választói dühöt, amit a pártközpontban felfedezni vélnek.
A felfedezés tehát az, hogy ha eléggé gyűlölöd az ellenfelet, akkor hasznos eszköze vagy a forradalomnak. Annál hasznosabb egy jelölt, minél kevésbé illeszkedik a normalitásba, tehát minél kevésbé értelmezhető hagyományos jelöltként. Ehhez gyűlölni kell mindenkit, tehát az antipátia erő. Vagyis cum Petykó pro patriae et antipatiae.
